Archívum

Édesapám Magyarországon ismeretlen művei elé…

Hajnal Juliska Musu
2013. december

Interjú Apuval. Először jelenik meg ilyesmi magyar lapban.

Amikor megtudtam, elérzékenyültem. Miért? – tettem fel magamnak a kérdést. Azért, feleltem, mert Apu mindig magyar maradt. Kulturálisan, érzelmileg és személyiségében is. A Kortárs, íme, szentel neki egy fontos lapszámot, közli a Sümegi György által 1989-ben és 2003-ban készített interjút, és Apu munkáinak fotóival illusztrálja a decemberi nyomtatott és online számot. Először gondolatban mondtam köszönetet a szerkesztőségnek, a főszerkesztőnek és a művészeti szerkesztőnek, Novotny Tihamérnek, akit aztán telefonon megismertem, s el tudtam neki mondani, mennyire örülök.

„Olvastam az interjút – mondta –, szükségem lenne fotókra.” Milyenekre? Mennyire? És rádöbbentem, hogy a képzőművészeti rovatvezető Hajnalnak, a művésznek csak a nyilvános műveit is­meri, amelyek egy Google-kereséssel is elérhetőek, és amelyekre a Magyarországon is szép számmal megjelent nekrológokban utalgattak. A Sümegivel folytatott római beszélgetésekben azonban a kezdetekről is szó esik; a Révész Imre vezette Kecskeméti Művésztelepen, majd Budapesten és később Rómában tett első lépésekről.

De az a művész és az az életmű, amelyet én ismerek, az hol van?

Az interjúkban Apu nyilván nem adhatott általános elemzést saját életművéről, csak epizódszerű történetekkel szolgálhatott: önnön belső világáról soha nem beszélt, alkotói gyötrődéseire sehol sem utalt. Talán azért sem, mert magáévá tette Goethe mottóját, amelyet felírt egy papírlapra, és rajzszöggel ki is függesztett az asztala fölé: „Alkoss, Művész! Ne beszélj!” Ez az, amit tett, nagyon sokat alkotott: a művei beszélnek helyette, és képesek megrajzolni a művész személyiségét.

Apuról beszélve mindenekelőtt és nagyon hangsúlyosan az etikára szeretnék utalni, hiszen számára, legalábbis ahogy én egész életében láttam, ez jelentette a létezés középpontját, s ez itatta át művészi világát. Nagy érzékenységgel és intenzíven fogadta be az életet, illetve mindazt, amit az tartogatott számára; a háború traumája pedig kitörölhetetlen nyomot hagyott benne.

Gyermekeként írtam mindezeket, hiszen nem vagyok művészettörténész, de ha az lennék, akkor sem tudnék a művészről beszélni, mert érzelmileg nagyon elfogult vagyok. A művészi világ, amelyről az imént szóltam, rendkívül széles területeket ölelt át. Mindenekelőtt a rajzot. A rajzot mint történetet, teszem hozzá rögtön. Olyan történetet, ami a stilárisan tisztán és érvényesen ábrázolt tárgy gyökeréig hatol. A dráma a teljesen átérzett mélységből fakad, míg a komikum és a humor a tökéletesen eltalált pillanatból. Néhány nappal a halála előtt félszegen – a művész előtt bátortalanodtam el, nem a legédesebb apa előtt – megkérdeztem tőle: ugye, valójában mindig is a rajz érdekelt? Meglepetten rám nézett, és azt válaszolta: igen, így van.

Az a néhány fotó, amit küldök, egy szerteágazó, hatalmas életműbe ágyazódik: színes, fekete-fehér, viasznyomás, papírrajz, rézkarc, fúvott üveg, üvegablak, mozaik, olajfestmény, tempera, akvarell, parányiságában is monumentális postabélyeg.

Szeretett nagy felületeken dolgozni, vagyis a nagy állami és egyházi megbízások boldoggá tették. Nagyon büszke volt, amikor Pier Luigi Nervi, a nagy építész, a pápai audienciáknak otthont adó vatikáni VI. Pál Terem építésze meg volt elégedve munkájával: Apu készítette a terem üvegablakait. Emlékszem Nervi nekem címzett megelégedett mosolyára, amikor az egész épületegyüttest bemutatták a sajtónak.

Két nagyobb megbízás között feltűnt néhány kisebb, csak önmaga számára készített, személyes művészi indíttatásból született mű. Érdekelték az állatok, a zene és a hangszerek, melyeket gyűjtött is. Szenvedélyesen szerette az irodalmat és a magyar költészetet; sokszor fejből szavalt. A Gullivert öt példányban találtam meg könyvei között. Dantét pedig még nagyon fiatalon olvasta a Tisza partján; Babits fordításában.

Olajportrék a szeretteiről, az imádott kisunokájáról, barátokról. Karikatúrák és… és…

Hagyom inkább őt beszélni, én már eleget szóltam. Ám azt még elmondom, hogy nagyon szeretem, és hogy ő tanított pörköltet főzni, kézzel szaggatni a nokedlit, palacsintát sütni tojás nélkül, szódával.

Mátyus Norbert fordítása

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.