Archívum

nyúlnak az árnyak. Daid&Ikar

Jász Attila
2013. december

Talán, mert hajnalban vagy alkonyatkor érzem magam
leginkább poétikus hangulatban,
ilyenkor egészen könnyedén nézek szembe a hunyorgó,
az éppen hanyatlóban lévő nappal,
önmagam mögé bukok le lassan.

Szemhéjam résnyi, élvezem még a hűvös estét,
nincs más, amit meg kéne nézni,
tanulmányozni kicsit néhány felszínes részletecskét,
nem fedezni fel a látvány mögé rejtett lényeg testét,
az ember nélküli, lassan láthatatlan tájat,
valami vágyat, elégikus hangulatot, ami fájhat,
a furcsa honvágy vagy az elképzelt halál ellen,
mint mindig, ha fontos dologról beszélek,
sajnos, csak ennyire közhelyesen.

Belenézek a nagy éjszakába,1
az erőlködéstől fejem félrebillen,
elhasznál a túl hosszan tartó szivornya,
elhiszem, úgy tíz percig, ez az élet egy tivornya,2
aztán figyelmem elszáll, messze, a tó fölött,
a múló pillanatnak egy sirály is része, már örök,
és nem akarok belenézni a hatalmas tócsa törhető tükrébe,
egyszerűen nem érdekel, aki most onnan visszanézne.

Sima volt a fölszín, de sötét, mint az árnyék,3
ha mégis belelesnék, ide folyton visszajárnék,
hezitálok hát kicsit, úgy érzem, mintha az a nagy,
kivörösödött szem még mindig ott lebegne, szemben velem,
pedig már rég nem, ülünk csak a parton
nehéz, hajnali párafényben, én meg a nevem.

1 Arany János: Meddő órán
2 Arany János: Ez az élet…
3 Arany János: Dante

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.