Hárfaember

Álmomban sokszor megjelensz,
ifjú apám, Juhász Ferenc.
Vékonyan, mint a jegenye
vak szélben ázó levele,
sós csillag, húsvéti barka-ág,
csillapíthatatlan szomjúság,
angyal-hím, akinek féltüdős háta
csípőig horpadt rózsaszín hárfa,
szétvágott bordájú seb-halom,
seb-varrat piros cimbalom,
besüllyedt gödrű sírhalom,
aminek vödrében aludtam,
akár a csönd a halottban,
mint a némaság a halálban,
mint dal az énekesmadárban,
mint a tojás a tűz-testben,
a madárnőstény énekben,
te eleven forró koporsó.
Isten-kézben széttört láng-korsó.
könnyező csillag, verejték-
ingű citrom-festék,
te angyal-szívben rózsa-fegyver
akit a gyász mindig megver,
nyaktól csípőig láng-patak,
megfagyott csobogás, tűz-lakat,
lehetetlen nyári December,
te angyal-gyászból szőtt ember,
mindig izzadó tisztaság,
rezgés-rózsaszín hársfa-ág,
te csupa húr hímvesszős hárfa
az öröklét tűzébe mártva,
meztelen sose láttalak,
csak mikor holtan mosdattalak,
József Attila-versű emberség,
tükör-cserépből fényesség,
Istent őrző főangyal-anya
szigorú-szelíd iszonya,
halált-boncoló aranykés,
szívem-fagyasztó köhögés,
örökös hurut-köpködés,
melledre ömlött, mint a sárga
kígyóvá hízott cukorspárga
a feledhetetlen zúzalék,
mint a Földről eltűnt emberiség.
Ha van Isten, Édes Istenem
hisz terveid nem ismerem,
üss a szívemre ököllel,
köpj a szívemre hő-könnyel,
köpj rá túlvilági nyállal,
mindig élettel, sose halállal.
Hisz ő volt a szorgalom, szánalom
vigaszom, árnyék-hajnalom!
Te Krisztus-seb, tavaszi barka-ág
csillapíthatatlan szomjúság
hím-áldott tűz, szívbe szúrt asszonyi kés,
mint Avilai Nagy Szent Teréz
öle, a boldog nem lehet,
átok-füst gomolygó szeretet,
izzadó kemény ugatás,
görnyedt tüdővér-zokogás
akár egy szűz-vattás hólapát
volt a meztelen apa-hát,
bajszomra ragadt leves-zsír,
hit, mint kiásott üres sír.