Ami folyamatosan létezik, Az is Egyszeriségében nyilvánul meg

Ami folyamatosan létezik,
Az is
Egyszeriségében nyilvánul meg

Elmúlt időkben időzni nem lehet, eltűnt
terek meghitt távlatában sétálni, korzózni:
lehetetlen.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A királypálmákat délen kimondja a déltengeri
orkán. A mély, fekete, fénytelen medreket
a hullámok katedrális-kórusa kimondja.
A vízben forgó köveket kimondják a partok.
Az áldozatokat kimondja a halál!
Szavainkat rendre mások is kimondják.
Igen, jóformán egész életünkben beszélünk,
de nem tudjuk, hogy arcunk közben változik
s ekképpen szavaink jelentése is megváltozik:
nemhogy előnyére, de végzetére…
A végén pedig egy befalazott szószéken állunk…

Révén személyed ölelő
Üdvének: a Styxen én is
Átkelek – – – – – – – – – veled

Dominate Agenda: Amor!

Ha már a tékozló évek, a letépett naptárlapok
balga futásba kezdtek, és végső rejtekhelyre
leltek kezdetén az időknek… Ha hangunknak
többé nincsen is visszhangja már…
Te, Mari, most is legyél nyár, hősi évszak,
mely győztesen búcsút inteni megáll:
„a szeptemberi bágyadt fordulónál”
– mert búcsúzni győztesen kell –,
s bátor alázattal visszanéz az összes megtett
s a meg-soha-nem-tett útjára, belátva félelem
nélkül, hogy bár elindult, igen, de sohasem
érkezett meg ahhoz a meghitt, térítő helyhez,
ahol minden utak egyesülnek és megpihennek,
végleg, elérve kezdetét magas egek szélének…

Egyszer – nem is időben, csak helyén az időknek –
majd nagyon mélyen, hajadonszép álommal, szemed
fényén átfutó álommal kelsz újra útra okán a sorsnak,
s vissza-messze-néző, töretlen tekintetedben
még egyszer megjelennek majd mindazok
a szívtávlatok, lélektávlatok, melyeket
élettel-sorssal, noha térképek nélkül,
híven bejártál,
és meglátod
tiszta távlatát most kezdődő emlékeidnek

Spanyol táncosnő

Facit Natalia Goncsarova (1881–1962)
Cubo-futurista festőnő (Puskin rokona)

Carmen vérig mély szenvedélyét
idegeimbe idéző delejes test-sugarú
sevillai táncosnő elveszejtőn igézi
szívem testem lényegészem!
s bejárja – lépés nélkül – emlékezetem
– – – alig rejti arca afro-hispáni fényét
a gyöngyös remegő legyező
ó! lenni szál dúlt lelkének szőttesében!
ó! bár lehettem volna társa párja
egy véletlen találkozás végzetében
tán Sevilla egyik fekete sikátora
mélyén ahonnan nincsen visszaút hová?
s az ő táncába lélekszakadva
beléhajolva beléfonódva:
érc-és-selyem lényét
magamba fojtva
életembe rabolva
lennék hősi társa – válván véres duetté
operaszínpadok díszleteit lángba borítva
lennék lovagja trubadúrja legott gyilkosa
akit ő nem ismer meg soha – – –
s akit megismerni én sem fogok
se álomban se ébren se hozzá-holtan

Minden régen történik

A lassú éveket szerettem. Belvedere, ó!
A nagy nyárelmúlást, szeptember lehulló,
nehéz színeit… a keresztre feszített
leveleket, gallyakat, krisztustestű ágakat…
a régi tavaszokat visszavirágzó völgymélyi fákat:
élettel emlékezem…
Sokféle halál létezik… Ezzel szemben, sajnos:
egyféle élet követeli tőlünk befejeződését!
Elnézni… ó, Belvedere… a lomb-mellkasok
zokogó búcsúját… emlék dobban bennük,
mintha szív… és a szívben visszaforduló idő…
Pannon kastélyromok meghívó csendjét
hallgatni harangos alkonyaton… ó, Belvedere!
Tündöklőn-szép pannon kisasszonyleányok
magas énekét hallgatni falusi templomok
kopott padsoraiban… ó, hajfonatok, súlyos kontyok,
sűrűre font copfok, tincsek, loknik… ó, Belvedere!
…igaz imádságban, hősi hitben győztesen,
mély önkívületig alámerülve-fölmerülve boldogan!
Pannon Madonnák! Ó, Belvedere! Elszállanak
esti harangzúgással mind a leányok…
Bátor éneküket követné föl, egekig szívem,
tudom, velük világgá szárnyalnom lehetetlen.
Minden út visszatér ismeretlen kezdetéhez.
Régen történik minden.
És régen sem.