Házavató

„valahol messze”, „és visszatérek”,
„nem mérhető álmok”
(Jancsó Noémi)

Jancsó Noémi már akkor beköltözött a lélekszobákba,
sokunkéba,
amikor látszólag elérhető volt.
Látszólag, mondom, mert a valóságban hatalmas sebességgel futott mélység és magasság
határolta terekben, és mindig utólag vettük észre, hogy szólt, keresett,
választ várt.

Halogattuk a válaszadást.

Hittük: fiatal, élje életét, majd lesz idő és alkalom kipótolni a most
elhalasztottakat.
Majd közelebb kerül hozzánk, a hagyományos életformájú társainkhoz, és
akkor…

Visszatérése voltaképpen az újrakezdés pillanata.
A remény szigorú rendje,
az élet mint könnyek tisztító próbatétele.
Szabadulás a teremtés szűkösségéből.
Szabadulás.

Ahogyan száműzte a füstöt,
aztán szerződésre lépett a határral.
Költöztette, meghúzta, megszüntette,
átlépte – átlibbent felette;
határ ég és ég között,
a létezés formái között,
közöny és cselekvés között.

Feloldotta a lángban a csönd kristályait,
forrás vizében a félelem
szavait.

Ahogyan aranyra festette a szürke világot,
ahogy elkezdte, a folytatást másra hagyva,
a járt utat elhagyva –
ahogyan mosolygott – rejtelmesség leánya!
Ahogy lépett, fordult – tó mélyén ábra!
Ahogy elbúcsúzott, s ahogy közénk jön mégis,
most is:

nem lehet, hogy hiába –

Jancsó Noémi háza (Vista), 2013. július 17-én