Tízezer budapesti cimbalom

1874-ben az egy évvel korábban egyesült Budapesten megindul a fogaskerekű vasút. Ebben az évben születnek meg gróf Bethlen István és Winston Churchill későbbi miniszterelnökök, ekkor indul meg a Remington írógépek sorozatgyártása, és ez évben áll forgalomba a MÁVAG első hazai gyártású gőzmozdonya. Megszületik Budapesten Weisz Erik, aki később Harry Houdini néven lesz a világ első számú szabadulóművésze. És ugyanekkor a főváros IV. (ma V.) kerületében, a Magyar utcában, Schunda Vencel József (1845–1923) hangszergyárában megszületik a pedálcimbalom is, amely az addig primitívnek-rusztikusnak tartott hangszert új, szélesebb horizontra emelte. Alig több mint húsz év alatt tízezer pedálcimbalom készül a Schunda-féle gyárban, s e jubileumi hangszer tiszteletére az akkor már ország-világban ismert és a társadalom legfelsőbb köreiben is elismert mester egy kis könyvecskét jelentet meg, amelyben összefoglalja Schunda V. József cs. és kir. udvari hangszergyárának történetét, különös figyelemmel a pedálos cimbalom világhódító sikerére. A Buschmann Ferenc nyomdájában kinyomtatott könyv végén helyet kapott Göndöcs István egyházi karnagy, az országos magyar daláregyesület titkára, a Magyar Dal- és Zeneközlöny felelős szerkesztőjének áttekintése, melyben többek között a korabeli sajtóhírekből és gratuláló levelekből válogat.

A 136 oldalra rúgó könyvecske legelején Schunda levél formában köszönti olvasóját („T. cz.”), ezért – és nagyfokú otthonosságát ismerve a lobbi világában – feltételezhető, hogy gondosan összeállított címjegyzék alapján, célzottan ajándékozta A czimbalom történetét olyan személyeknek, akikkel üzleti vagy társadalmi – avagy leginkább mindkétféle – kapcsolatban állt. Schunda a hangszerészi mesterségbeli tudás mellett kimagasló üzleti érzékkel is bírt, ezért nem meglepő, hogy még az ünneplésre szánt könyvlapok legelsőbbikét sem hagyta mentesen a leendő adásvételekre buzdító szavaktól. A korban bevett udvariassági formulákkal megtűzdelt bevezetőt így zárja: „Egyúttal bátor vagyok még felemlíteni, hogy gyáramban cimbalmon kívül mindenféle réz-, fa-fuvó-, vonó- és ütőhangszereket is készítek, melyekről kívánatra készséggel küldök árjegyzéket. Hazafias üdvözlettel: Schunda V. József, a pedálcimbalom feltalálója, stb.”

A „hazafias üdvözlet” nagyon is illik a cimbalomkészítőhöz, bár a kiegyezés után negyven évvel veti papírra, de a céget, amely alig egy percre található a Nemzeti Múzeum legendás lépcsőjétől, pont a dicső 1848-as év elején írja saját nevére a nagybáty Schunda József (1818–1893), és az első komoly fellendülést is a magyar szabadságharc hozza meg a gyár számára a katonai megrendelések folyományaként. Hogy mindez csak véletlen egyezése a térnek és időnek, avagy a sors keze? Aprócska adalék, hogy Schunda V. József a század végén a Rákóczi-szabadságharc hangszerét, a tárogatót is értő kezei közé veszi, és korszerű fúvóssá modernizálja.

A szabadságharc bukása utáni évek közbeszédének kényszerű csendjét éppen a nótázás, a zene melletti mulatozás, a sírva vigadás volt hivatott valamiképpen pótolni – afféle hazafias kötelességként, még túlzásaiban is. „S bármily nagy a dinom-dánom / Nem feledjük a hazát: / Ez a fő ok az ivásra, / Kedvteremtő mulatásra / Rajta hát! / Igyék az egész ország!” – foglalja össze a kötelező honfiúi tennivalókat Komlókerti cimboradalok című versében a korhely líra egyik kismestere, Lisznyai Kálmán 1857-ben. A hazafiság és bor dicső kettősét a zene bővíti nemes triumvirátussá: „Tudd meg, nyájas vendég, hogy a magyar zene hallgatásánál a tökéletes józanság az élvezet rovására történik; mert csakis a magyar szőlőnedv értetheti meg az idegennel e dallamosság mennyei fogalmát, mely mint valami varázsszer elaltatja a mindennapiság nyomasztó külbefolyását, és fogékonnyá teszi a keblet a költészet magasztosabb sugallatai iránt” – mondja ki végső igazságként a Szépirodalmi Közlöny 1858. október 21-i száma. (Idézi: Sárosi Bálint, A cigányzenekar múltja, Nap, Budapest, 2004.) Megérkezett hát a csapatba a költészet is…

•

De miben is áll a cimbalom megreformálásának jelentősége? A hangszert a Pallas Nagy Lexikona szerint a cigányság honosított meg Magyarországon a 14–15. században. Schunda ezzel szemben a cimbalom már ennél korábbi jelenléte mellé teszi voksát: „A cimbalom minden valószínűség szerint jóval korábban honosodott meg Magyarországon, mint a cigány. Ez a hangszer több évszázaddal Nagy Lajos és Zsigmond királyok ideje – a cigánytelepedés korszaka – előtt már itt volt Európában. Nagyon természetes tehát, hogy a magyar is csakhamar megismerkedett vele, ha csak éppenséggel nem hozta már magával az ázsiai őshazából.” És persze az sem zárható ki, hogy több irányból és hullámban is érkeztek Magyarországra cimbalomősök: az Ibériai-félsziget felől a latin világon át a mórok örökségeként, valamiféle ázsiai pusztahangszerként a honfoglalók nyergére akasztva, és a bevándorló cigányság instrumentumaként is.

A hangszer archaikus állapotában egy keretből és a ráfeszített húrokból állt, melyeket valamiféle verőkkel szólaltattak meg. A szerkezetből következik, hogy a zengő húr a hangkibocsátást csak akkor hagyja abba, ha a rezgés lecsillapodott, vagy ha a játékos hozzáér a húrhoz, hogy annak zengését érintésével megszüntesse. Ez utóbbi módszert alkalmazták a cimbalmosok, de ilyenformán a játéktól kellett mozdulatokat elvonniuk, és ez csak a muzsikáláshoz szükséges finommotorika kárára történhetett. Avagy egyszerűen hagyták a megütött húrokat zengni, amíg a fizika törvényei el nem némították azokat, ez esetben viszont a zenei előadás látja kárát a tompító mozdulatok megspórolásának. „Nem ujjaikkal pöngetik a húrokat, hanem faverővel verik, s tele torokkal énekelnek hozzá” – idéz egy 16. századi feljegyzést Balassa Iván és Ortutay Gyula (Magyar néprajz, Corvina, 1980), ebből következtethetünk az előcsalt hangerő mértékére, a muzsika milyenségére.

A megreformált cimbalom jelentőségét a Pallas szócikke így ragadja meg: „A pedállal (hangfogóval) s négy lábbal ellátott tökéletesített cimbalom nagy előnye a régi felett abban áll, hogy a játszót képesíti a hangok összefolyó zűrzavara helyett tisztán érthető futamokat s dallamrészleteket feltüntetni. E találmány mellett természetesen az egész hangszer alakja és főleg rendszeres hangbeosztása, dimenziója, terjedelme, kezelési mechanikája is lényegesen megváltozott. Hangja s hullámzata megközelíti, sőt versenyre kél a legfinomabb zongorákkal.” Három évtizeddel később már „hullámzik a cimbalom ábrándja, melyen a lélek elringatódzik, csónakázik, mint valami éjszakai tavon, aztán délibábos ködökbe vész el” – így hallja a pedálos hangszert Kosztolányi Dezső, és írja le az Alakokban. Krúdy Álmoskönyve szerint a cimbalom búsulást jelent, de előcitál egy 1759-es írást, amely egyenesen háborús jelentést ad a cimbalmos álomnak. Talán a hangfogó pedál akkori hiánya okolható a régebbi korok álmainak vészesebb következményeivel…

A hagyományos cimbalom duhaj mivoltára való utalást lát Schunda V. József a szabadságharc költőjének soraiban is: „Valamikor Petőfi így énekelt: »De a korcsma bezzeg hangos! / Munkálkodik a cimbalmos, / A legények kurjongatnak, / Szinte reng belé az ablak.« Azóta nagy idő múlt el. A cimbalom kiemelkedett az alantos sorból.”

A cimbalomnak tehát a pedál kifejlesztése révén olyan kondíciókat ajándékozott Schunda úr, hogy az beléphetett akár a finomabb szalonok, koncerttermek világába is – ezután már „kényes ízlésű zenészek is gyönyörűséggel hallgatták”.

•

De hogyan került e cseh honfi Pestre? A már említett nagybácsi, Schunda József Horák János prágai hangszerész mellett kezdte a pályát. Tanoncból felszabadulva Bécsbe, Hell Nándor üzletébe került. Onnan a negyvenes évek elején érkezett Magyarországra, az akkori egyik legismertebb pesti műiparos, Juul Keresztély hívására. „Juul csakhamar felismervén ritka tehetségét s példás szorgalmát, annyira megkedvelte, hogy – anélkül is folyton betegeskedvén – üzlete vezetésével bízta meg. Juul Keresztély 1844-ben elhalálozván, özvegye is meghagyta Schunda Józsefet ebben a minőségben. Három év múltán házassági frigyre lépett vele, és 1848. január 16-án az üzleti céget is Schunda József nevére íratta át.” Schunda ez idő tájt magához vette öccsét, Schunda Ferencet, aki egy idő után önállósult, és saját hangszerüzletet alapított, valamint az ifjú Schunda Vencel Józsefet.

„Bátyám 1863-ban segédévé avatott, azután több évig utaztatott. Mikor 1867-ben visszatértem, üzletvezetőjévé fogadott, s meghatalmazott, hogy az üzletet szélesebb alapra fektessem. 1868-ban üzlettársa lettem, s 1869-ben újabb befektetésekre és nagyobb gyári berendezésekre jogosított fel. Annyi bizalommal, testvéri szeretettel s elismeréssel volt irántam, hogy amikor a már jó hitelű s szépen virágzó üzletétől 1871. január havában végleg visszavonult, annak további vezetését, valamint a cég tulajdonjogát is egészen reám, utódjára ruházta” – mesélik el a jubileumi könyvecske lapjai.

Az új tulaj, Schunda V. József nem pihen: újít, bővít, fejleszt, a korban még szokatlan figyelemmel fordul a gyár dolgozói felé – „szakértő munkásokat szerződtettem, köztük célszerű és méltányos munkabeosztást honosítottam meg”. És persze lobbizik: „Széles összeköttetéseket szereztem, s minden alkalmat megragadtam, hogy egyetemes hangszergyáram versenyképes legyen a külföld hasonló legkiválóbb gyártelepeivel szemben.”

•

A 19. századra kialakult kiscimbalom még sokban hasonlított az ókorból származó ősére. „Úgy szerkezete, mint kezelése azonban egészen a legújabb korig [a 19. század második feléig] jóformán megmaradt első primitívszerűségében, kivévén, hogy egyes cigány zenészek minden alaposabb zenei tudás nélkül feltűnő virtuozitással tudták kezelni, mely felkölté a szakértők figyelmét” – tudósít a Pallas.

A hangszer történetének fontos állomásához érkezett el 1861. március 9-én: a Nemzeti Színházban bemutatták Erkel Ferenc Bánk bánját, amelynek egyik jelenetében a cimbalom is szerepet kapott. Az érdem nem kis részben Mosonyi Mihály zeneszerzőé és zenepedagógusé, aki rábeszélte Erkelt, hogy komponálja bele a hangszert a műbe. De képzett cimbalmos dolgában eleinte nem álltak jól. „A cimbalomnak idáig csak népdalirodalma volt, de ez sem volt külön erre a hangszerre lekótázva. Erkelnek nagy gondot adott a cimbalomszólam lejegyzése, és még nagyobbat az a kérdés, hogy ki fogja azt kellő művészettel eljátszani. A mester Sándor fia segített a nehézségen. Ő a nagy genialitásával egy pár hét alatt kitűnően beletanult a cimbalomjátékba.”

Schunda úr érdeklődése is hamar a hangszer felé fordult, és 1872-ben a kecskeméti első országos iparkiállításon már be is mutat egy, akkor még pedál nélküli cimbalmot, mellyel elhozza az első díjat. „Ez alkalommal arra a meggyőződésre jutottam, hogy ennek az érdekes magyar hangszernek – ha szakszerűen rekonstruálhatjuk – szép jövője lehet. Valahányszor a cimbalom megcsendült, nagy tömeg hallgató gyűlt köréje. Akik hangját lesték, elragadtatással adtak kifejezést tetszésüknek. Ez után az örvendetes tapasztalat után arra határoztam el magamat, hogy komolyan hozzálátok a cimbalom reformálásához, éspedig oly módon, hogy szebb, tetszetősebb alakot adok neki, a húrkarokat kibővítem, a nyergeket jobban beosztom, és így több hangot nyerek, főleg pedig, hogy egyenletes hangszínezetet igyekszem majd elérni.”

A kiállított hangszer azonnal gazdára talál: a moszkvai múzeumnak vásárolja meg az orosz követség. Az üzlet létrejöttében Németh Imre, a következő évi bécsi világkiállítás kinevezett kormánybiztosa segédkezik, aki Schunda lelkére köti: Bécsben okvetlenül állítsa ki „értékes nemzeti hangszerünket”. Így is történik, 1873-ban a császárvárosban is nagy érdeklődés fogadja a hangszert, mely ugyan még mindig nélkülözi a hangfogó pedált, de alakja, hangbeosztása és hangszínezete lényeges javításokon esett át. Egy hangszer mit sem ér muzsikus nélkül. Tudta ezt Schunda is, ezért a kor legismertebb cimbalmosait, Makay Pált, Bertók Sándort és Horváth Józsefet vitte magával Bécsbe, hogy a közönségnek a legnagyobb szakértelemmel megszólaltatott hangszert mutathassa be. „Ami a magyar nemzeti hangszer iránt való érdeklődést illeti, reményem minden várakozást felülmúló módon valósult meg.” A kíváncsi sokaság soraiban gróf Andrássy Gyula és gróf Zichy József minisztereket is lenyűgözte a hangszer, és ők a lelkesedésen túl a legmagasabb körökből való vendégek figyelmét is felhívták e hangszerre, sőt magának az uralkodónak is bemutatták a cimbalmot és reformerét.

„Királyunk érdeklődéssel tekintette meg kiállított hangszereimet. Leginkább lekötötte azonban Ő Felsége érdeklődését a cimbalom, melyen Bertók Sándor egy magyar népdalt játszott. Ő Felsége igen dicsérően nyilatkozott, és a kíséretében lévő Andrássy Gyula és Zichy József grófoknak megjegyezte, hogy a királyasszony Ő Felsége és gyermekei figyelmét is föl fogja hívni erre a hangszerre. Andrássy gróf még egy másik zenedarabot is akart a cimbalmossal játszatni, de ez annyira zavarba jött, hogy dacára annak, hogy fölötte változatos műsora volt, újra csak az előbbeni népdalt ismételte meg.”

Bertók tudott talpraesettebb is lenni, ahogy az alábbi esetből kitűnik: „Igen érdekes epizód volt az, amikor Andrássy gróf a cimbalmot Bismarck hercegnek bemutatta. A herceg élénk érdeklődéssel hallgatta Bertók Sándort, aki nemzeti hangszerünkön csupa magyar nótát játszott. Erre így nyilatkozott: »A hangja igen szép, de úgy látszik, csak magyar zenedarabok előadására alkalmas.« Bertók, aki megértette ezeket a szavakat, azonnal elkezdte játszani a »Wacht am Rhein«-t, mire Bismarck, akinek a figyelem jólesett, odafordult Andrássyhoz, megjegyezve, hogy »úgy látszik, ez megértett engem«. Egy aranyat nyújtott Bertóknak, mondván : »Bravó! Tehát nemcsak magyar, hanem nemzetközi hangszer is!«” A Bécsben kiállított cimbalom ott helyben elkelt, és egyenesen a párizsi múzeumba utazott. A Schunda által megújított oboa Richter János udvari karnagy tulajdonába vándorolt, a többi kiállított instrumentum jelentős részét Asbóth Vilmos katonai karmester szerezte meg.

A bécsi világkiállítás sikere érlelte meg Schunda V. József azon gondolatát, hogy a „cimbalom hangjainak egymásba zúgását meg kellene fékezni, és […] hogy a cimbalmot hangtompító pedállal kellene ellátni”. A fejlesztési kísérletek 1874-ben meghozzák eredményüket, a mester elkészíti az első pedálcimbalmot. Liszt Ferenc e szavakkal üdvözli hangszerészünket: „Ön a cimbalommal szemben azt az epochalis érdemet vívta ki, amit Erard a hárfával. Mind a ketten két ősi hangszert ragadtak ki az ezredéves pongyolaságból, és megadták nekik a szalon-, hangverseny- és zenekari képességet. A magyar nemzet és a magyar zeneirodalom örök hálára van Ön iránt kötelezve; üdvözlöm önt a magyar zeneművészet nevében.”

Liszt a cimbalom népszerűsítésében aktív szerepet vállalt. Műveiben szerepeltette, a kor nagyságainak tiszteletére adott estjein bemutatta vendégeinek a hangszert. A cimbalom rajongói között találjuk Blaha Lujzát is.

A jubileumi könyvecske idézi Harrach József, a belvárosi főreáliskola, később a Zeneakadémia tanárának cikkét, mely az Ellenőr 1877. május 24-i számában jelent meg: „Ennek a hangszernek ellenségei, vagy ama kétkedők, kik nem bíznak jövőjében arra nézve, hogy teljes zenekarban alkalmazható lenne, többnyire a régiből indulnak ki, ama valóban gyarló, s csak korcsmai mulatságok céljainak megfelelő primitív hangszerből. Népzenészeink többnyire íly tökéletlen hangszeren kalimpálnak, mégpedig e hangszer játszására sajátságossá vált ízlésben, cikornyák[kal] és émelyítő folytonos tremolóval. […] Hibája ennek a hangszernek az volt, hogy az erősen megütött húr addig zengett, míg éppen zengeni tetszett neki, még akkor is, midőn ama hangra már nem volt szüksége; a cigány aztán hamar, játék közben rávetette karját, s gyakran elnémította a közelében fekvő ama húrt is, melynek még tovább kellett volna zengenie. […] Erősebb megütésnél csak úgy rezegnek ama vastagabb rézhúrok, melyek oly kellemetlenül érintették a józanabb fület. Hangolása is nagyon körülményes volt, mert egy hangot három-négy húr zengése adott. […] Mindezek ellenére azt mondhatná valaki, hogy mégiscsak hiányos hangszer, mely nem egyéb, mint tökéletlen zongora. Ez a legszokottabb s látszólag a legerősebb érv. Miért kellene két verővel kínlódni, midőn a klaviatúrán oly sok hangot, oly tömör akkordokat lehet egyszerre kiverni? Az igaz, de a cimbalomnak egészen más hangszíne van – sokkal nyíltabb –, s ez már magában is elégséges ennek az ellenérvnek a lerontására. […] A cimbalomról talán azt lehetne mondani, hogy merengő, panaszos, és kitöréseiben szenvedelmes fájdalom rejlik: hangulata mindig komoly, s a komikum terén talán nemigen lehetne használni.”

Schunda úr tovább tökéletesíti a hangszert, és a következő években újabb modellt mutat be. Eközben azt is felismeri, hogy megfelelő oktatás és tananyag is szükséges a cimbalom értő megszólaltatásához: „Megfelelő cimbalomszakember hiányában Hiekisch Henrik zenetanárral szövetkezve szerkesztettem egy kezdetleges cimbalomiskolát. Utóbb sikerült megnyernem Allaga Gézát (a m. kir. operaház tagja és a nemzeti zenede tanára) egy minden tekintetben sikerült, négy részből álló cimbalomiskola megírására, melyből már tízezer példánynál több van forgalomban […] Eddig a naturalistáknak fogalmuk sem volt a rendszeres játékról. Már most programomhoz híven a már előbb kiadott Allaga-féle cimbalomiskolán kívül külön füzeteket is adtam ki: népdalokból, opera- és operettrészletekből s egyéb zeneművekből. Ezeket cimbalomra szintén Allaga Géza írta át. Ennek a hangszernek parlagi játékmódja ezek után egyre választékosabb lett, és mind komolyabb színvonalra emelkedett.” Később angol, német és francia nyelven is megjelentet cimbalomiskolákat.

Schunda minden lehetőséget megragad, hogy a hangszert bemutassa és népszerűsítse itthon és külföldön, a legmagasabb körökben, egészen az uralkodói családokig. 1874-ben II. Sándor cárt Londonban bűvölte el a hangszer, aki az anekdota szerint Rácz Pali prímás cimbalommal kísért muzsikájára „felkelt, és általános örömmámor között táncra perdült az angol királynővel”. Ugyanebben az évben Johann Strauss Denevérjének berlini bemutatóján a német császári család is a cimbalom bűvkörébe került: „Az akkor híres Sárközi Ferenc budapesti zenekara a színpadon a báli jelenetben magyar táncdallamokat húzott. Annyira tetszett, hogy a barna fiúkat meghívták a császár potsdami palotájába.”

1876-ban Festetich Tasziló gróf és Hamilton hercegnő esküvőjén lép a közönség elé a hangszer. A nemzeti kaszinóban megtartott díszebéden Andrássy Gyuláné grófné, Almásy Kálmán gróf és neje, Károlyi István és neje, Szapáry Elemér gróf, Batthyány Elemér gróf és még számos mágnás vett részt. „Ez alkalommal Pintér Pál közkívánságra bemutatta az újonnan feltalált pedálcimbalmot nagy tetszés mellett az egybegyűlt fényes társaságnak.”

1878-ban Schunda – főként Liszt Ferenc buzdítására – a párizsi világkiállításon is bemutatja a hangszert. „A világ minden tájékáról összesereglett közönség főképen azt óhajtotta hallani, hogy a különböző nemzetek dallamai miként hangzanak a cimbalmon. […] A pedálos cimbalom nagymérvű elterjedését külföldön mindenesetre ennek a világkiállításnak köszönhetem.”

1882-ben Triesztben már nemcsak mint kiállító, hanem mint a kereskedelmi miniszter által delegált csoportbiztos és a hangszerosztály bírálója vesz részt. Az 1885-ös budapesti országos kiállításon több cimbalmot is bemutat, külön gondot fordítva azok megszólaltatására: „Az általam szerződtetett Pintér Pál, György és József cimbalmos testvérek műsorára is ügyeltem, hogy mentől választékosabb legyen. E végből megnyertem Ellenbogen Adolfot, a Nemzeti Színház zenekarának igazgatóját, aki specialista a naturalista zenészek betanításában és a zeneművek megválasztásában.”

A cimbalom folyamatos fejlesztése mellett a hangszergyártás is erősödik. „1884. március 14-én mutattam be az ezredik cimbalmot egy ebből az alkalomból rendezett ünnepély és hangverseny keretében a Vigadóban. Az ünnepséget Liszt Ferenc is megtisztelte jelenlétével. Kívüle még ott voltak: Zichy Jenő gróf, Erkel Ferenc és Sándor, id. Ábrányi Kornél, Végh Artúr, Schnierer Gyula, Gömöry Oszkár miniszteri tanácsosok, Herrich Károly oszt. tanácsos, Gerlóczy Károly polgármester, Nikolics Sándor és más kitűnőségek.”

1898 januárjában ünnepelte a cég a megalakulás ötvenedik évfordulóját, és ez alkalomból a legmagasabb körök is tiszteletüket fejezték ki. „1898. január 15-én, a cégalapítási nap előestéjének félszázados fordulóján a belvárosi polgári körben lakoma volt, amelyen báró Podmaniczky Frigyes, Láng Lajos, a képviselőház akkori alelnöke és dr. Plósz Sándor, az akkori államtitkár felköszöntőkben méltatták a Schunda cég érdemeit. Néhány nappal később, január 20-án nyílt meg a Vigadóban a cég félszázados fennállásának emlékére rendezett jubiláris hangszerkiállítás. A megnyitó ünnepségre nagy és fényes közönség gyűlt egybe.” A vendégek között miniszterek, államtitkárok, egyéb magas tisztségek birtokosai is képviseltették magukat.

•

Az ünneplés után is folytatódik a munka, és 1906-ban elkészül a Schunda hangszergyár tízezredik cimbalma. Ez alkalomból „az orsz. m. kir. zeneakadémia és a Nemzeti Zenede igazgatóságainak 500-500 koronát bocsátottam rendelkezésére, hogy pályázatot hirdessenek egy cimbalom és tárogató számára írt zeneműre. Az orsz. m. kir. zeneakadémián a bíráló bizottság Mihalovich Ödön min. tanácsos, igazgató elnöklete alatt ült össze, és a beérkezett művek közül az 500 koronás jutalmat Weiner Leó szerzeményének ítélte oda.” A tízezredik hangszert Schunda V. József a Zeneakadémiának, az ehhez hasonlóan díszes kivitelű következő darabot pedig a Nemzeti Zenedének ajánlotta fel.

Az oktatás fontosságát könyvében visszatérően hangsúlyozza: „Régi vágyam volt, hogy a cimbalomjáték kiemelkedjék naturalista állapotából, és művészi magaslatra jusson. Aki cimbalmot akart tanulni, annak 1890 előtt alig volt módjában rendszeres és igazi zenei oktatásban részesülni. A cimbalompedagógia szélesebb alapon akkor indult meg, amikor a Nemzeti Zenede az 1890. június 29-én tartott választmányi ülésében elhatározta, hogy a cimbalomjátékot ezentúl taníttatni fogja. […] A tanszék fölállításának messzemenő következményei voltak. […] Mindjárt az első esztendőben a tanszakot 9 növendék látogatta; ez a létszám évről évre nőtt. Máig összesen 340 cimbalmos tanult a zenedében. Tanszéke van a cimbalomnak 1897. év óta az orsz. m. kir. zeneakadémián is. […] A cigány, aki eddig kóta nélkül játszott, kezdi megtanulni a hangjegyet, a muzsikális szabályt meg rendet, anélkül, hogy föladná játékának természetadta zamatját. Van köztük már szép számmal olyan is, aki – főként a vidéken – tanítással is foglalkozik. Érdekes, hogy ezekre a nehezen fegyelmezhető naturalistákra is minő varázzsal volt a cimbalomjáték megnemesítése a tanszékek és a komoly tanerők révén.”

Mivel 1904-től fia, az akkor nagykorúvá és ezzel egy időben mesterré is vált Schunda Károly cégtársként segíti, a pihenésre is jut ideje. „Mikor a főváros közelében üdülőhelyet kerestem magam számára, ahol a zaj és a munka izgalmai után a nyugalom vár, csöndes és boldog fészekre akadtam abban a svábhegyi völgyben, ahol sok­sok évvel ezelőtt báró Eötvös József a »Karthausi«-t, az ő csudaszép regényét megírta.”

•

Nagy utat tett meg a cimbalom a falu végi kurta kocsmától Liszt Ferenc 6. rapszódiájáig. Hogy mi indította el, arról így ír Schunda V. József: „A magyar […] úgy érezte, hogy érzelemvilágának vannak olyan sajátos elemei, amelyeket semmiféle hangszer sem adhat vissza oly melegen, híven és közvetlenül, mint a cimbalom. És ezért, bár a zongorát is elfogadta hangszernek, a cimbalmot egyre jobban megszerette.” Eszerint vannak a léleknek egyedülállóan magyar mozzanatai, amik különleges bánásmódot, különleges hangszert kívánnak. És ha ez a hangszer megkívántatik – ahogyan a színpadra vitt fegyvernek szükségképpen el kell dördülnie –, nem kell sokáig várni annak megalkotójára sem. „Boldoggá tesz már az a tudat is, hogy sikerült némileg hozzájárulnom ahhoz, hogy a magyar zeneköltőt és a magyar néplelket a faji érzésnek, a faji dallamoknak és ritmusoknak közlésében olyan hangszerek segítik, amelyeket magyar hangszeriparos tervezett és alkotott.”

Schunda Vencel József 1923-ban, hetvenhét évesen hagyja itt a földi világot. Hangszergyára nem sokkal éli túl: fia vezetése alatt hamarosan bezár.