Kézbe a légkalapácsokkal!
Nekigyürkőznek a csákányok,
lapátok,
a járdáknak neki a bontóvasak,
szívós markok.
Fölszedik az utcaköveket,
amelyeken valamikor
végigzúdultunk a városokon.
Végig az ingázás
mozdonyaitól füstösen,
bakancsosai a robajló időnek.
Betódultunk bányabejáratokon,
kapun, sorompókon,
mint az üldözöttek, akik voltunk.
Múltunk, otthonunk üresség fészke,
eszelős eszmék senki földje,
akárcsak a jelenünk is:
süvölt a kihalt gyárromok csöndje.
Tévelyeghet naphosszat a keresés,
hol találna munkát?
Mit számít a hasznosság!
Csak kéményünkből a füstöt
lenne okunk fölengedni reggel,
a látszatért is akár.
Hát elő a fűnyírókkal, kukákkal!
Kegyelem-pénzre fogottaknak,
más dolgunk híján,
kézbe a légkalapácsokkal,
hadd rázkódjanak az utcák!
Dobáljuk föl a talpnyomainkat
trélerekre, platókra,
föl a félrekopott kövekkel, járdákkal együtt
lenyomatait is szanaszéjjel lépteinknek:
mi tapostuk régen.
Mi, mi, akikről emlékbe
szorgalmunk hiábavalósága marad,
az alig-hasznosult életünk csupán.
Naphosszat
Varjak. öregasszonyok
fejkendősen,
állnak a gáton
feketébe felöltözve.
Már apám is,
aki Szent Mihály lován
rég elvágtatott,
véneknek ismerte őket.
A bogarak
kemény hátú parasztok,
szótlanul, nekihasalva
másszák a szikkadt földet,
mintha éppen répát egyelnének.
Könnyűvérű lányok:
pillangók úton-útfélen,
naphosszat kelletik magukat.
Motorjával dongó húz el mellettük,
nem áll meg nekik,
szárnyukkal hiába intenék le.
Veréb ugrál.
Istenem! – döbbenek rá,
mintha kisgyerekként
magamat látnám.
Észrevettem
Mint széltől a házcserepek,
egyszerre bensőmig beleborzongtam,
hogy amit eddig hittem,
az nem is úgy van.
A fák kisöccse nem is én voltam,
nem én néztem föl rájuk,
kicsi a nagyobbakra.
Hogy én nem is én vagyok.
Szavaim is kiké vajon?
Hisz mások adták nyelvemre,
én csak kiejtem a számon.
Lépteimen észrevettem,
mintha egyik se az enyém lenne.
Nyomaimat elődeim hagyogatnák utánam,
tekintetemmel is
ők fürkésznének az időben.
Ők bíznának jövőt bennem,
s tennék tetteim,
gyalogoltatnák szívverésem.
Szerveim nekik dolgoznának,
hogy az utánam jövőké talán majd
nekem is dolgozzanak,
amikor magamra hagyva,
sejtjeim már rég nekivágtak,
szétszéledtek
minden égtája felé a világnak.