Archívum

Szakolczay Lajos: Sorsszerűség, álom, etika

Bakonyi István
2013. október

Szakolczay Lajos szenvedélyes irodalomtörténész és kritikus, az elkötelezett írástudók fajtájából való. Új kötete példás összegzés: mintegy háromszáz oldalon az új évezredben megírt tanulmányoknak, esszéknek és kritikáknak foglalata. A hangütést Nemzettudat és irodalmunk című tanulmánya adja meg, amelyben rögtön a legfontosabb kérdéseket tisztázza. Hangsúlyozza, hogy a nemzettudat kialakításában az irodalomnak mindig kiemelkedő szerepe van. „Amit a politika, a taktikázgatók siserehada elmulasztott, azt egyértelműen hangos szóval (némelykor a metaforikus beszéd erejével) a szellemében szabad literátor világgá kiáltotta. Balassi Bálinttól Nagy Gáspárig követhető a bátor hang: a szószék forradalmi hevülete” – mondja többek között. Erre az írásra épül a kötet többi munkája is. A nemzeti egyben egyetemes is – sugallja. Közben fölsorakoztatja a magyar irodalom színe-javát. Görömbei András nyomán vallja, hogy ezek az írók és költők meg is újították a nemzeti tudatot. S nincs itt semmiféle kirekesztés: a nyugatosok éppúgy itt vannak, mint Pilinszky vagy az úgynevezett népiek. És „világító lámpásuk az ethosz volt”. Ezt a gondolatot tágítja tovább számos írásban, például a Hit, erkölcs, magyarságban. Fontos és hézagpótló szellemi leltár ez is, olyan szerzők és művészek kiemelésével, akik a globalizáció idején is a sorskérdések vallatóiként tartoznak az értékőrzőkhöz.

Az erdélyiek itt is kiemelt jelentőséggel bírnak: Sütő András, Lászlóffy Aladár, Székely János vagy éppen Ferenczes István. Ám idézi Karinthy Ferencet, Pilinszkyt vagy Örkényt is.

Általában jellemző Szakolczay Lajos hangjára, hogy emelkedett, s helyenként ünnepélyes. Nem idegen tőle a nemes pátosz sem. S közben jelzi, hogy még mindig hiányzik egy olyan nagyregény, amely 1956-ot állította volna a fókuszba. 2003-as véleménye szerint a líra több eredményt ért el ebben a tekintetben, és ennek bizonyítására részletesen foglalkozik a forradalmat megelőző korszak börtönlírájával, Tóth Bálint, Kárpáti Kamil vagy Tollas Tibor pályájával. Érzékelteti azt a különbséget, ami jól látható az ’56 szellemét itthon, illetve külföldön megidéző szerzők művei között. Hasonló következetességgel elemzi a Biblia és a határainkon túli magyar költészet összefüggéseit, alapos szemlét tart e tárgyról egy másik írásában. Megint másutt újabb fehér foltokat tüntet el: a „kismesterek”, mint például Miklós Jutka, Emőd Tamás, Dutka Ákos és Balázs Béla alakjáról rajzol eleven képet. Miközben megtalálja helyüket a magyar irodalom történetében, nem rejti véka alá bíráló szavait sem. Az esszé műfajához hűen értékel, idéz másoktól is, ám nem vész el a bőséges szakirodalomra való hivatkozások között. Csak a szükséges esetben hivatkozik kollégáira.

Igen izgalmas, ahogy a Nyugat és a Holnap értékeit méltatja, s a két fórum szellemi rokonsága mögött Budapest és Nagyvárad viszonyára is figyelmeztet. Ahogy írja: „Nagyvárad a »városiasságot« tekintve Budapest kisöccse volt, ám a kritika túlnézett eme rokonságon”. A kötet címét is adó írás pedig a hasonló gyökerű literatúra egyik nagymeste­rét, Jékely Zoltánt állítja a középpontba. Szubjektív és frappáns portré. Szépséges esszényelven szól a költőt meghatározó sajátos magyar sorsról és az etikumot megvalósító egyéniségről a Kalotaszegi elégia kapcsán. Hasonlóképpen hiánypótló az a miniportré, amelynek hőse Székely János. Kritikai megjegyzéssel kezd itt Szakolczay, hiszen a Kulcsár Szabó Ernő-féle irodalomtörténetből kimaradt a 20. századi magyar irodalom egyik legkülönösebb és kiemelkedő alakja. Itt olvashatunk a jeles erdélyi szerző egyéni hangjáról, a filozófiai megalapozottságú gondolatiságról, a mindhárom műnemben alkotó Székely érdemeiről.

A rendkívül tudatosan megszerkesztett kötet egy másik szereplője Nagy László. Olvashatunk a Juhász Ferenchez fűződő viszonyról, arról is, hogy egy idő után eltávolodott egymástól a két nagy poéta. Szakolczay igazolja, hogy a művek közötti kapcsolat viszont nem szakadt meg a visszafogottabb Nagy-művek és a barokkos lendületű Juhász-alkotások között. S persze az is a teljes képhez tartozik, hogy a politikához és a hatalomhoz való viszonyban is jelentős eltérés volt a két hajdani barát között. Irodalomtörténetileg persze nem ez a fontos, hanem sokkal inkább a számos érintkezési pont.

S hogy még teljesebb legyen a kép: a kötet egyik legfontosabb része Szécsi Margitról szól – olyan költőről, akinek életművével mostohán bánik az irodalomtörténet. Szakolczay példák és esztétikai értékelések sorával, ugyanakkor szeretetteljes elfogultsággal igazolja a nagyságot. Tiszta szívvel pöröl a költőnő igazáért egy olyan mai miliőben, amely éppúgy nem kedvez a Szécsi-féle életműveknek, mint annak idején, amikor a pártlapban ítéltek elhamarkodottan. Ma meg „a liberális szemléletű kivagyiság” nem kedvez neki… A kirekesztők hadának finnyássága. Közben bő versidézetektől fénylik a szöveg, meggyőzően és hitelesen. Szakolczay igazságkereső szenvedélye biztos szakmaisággal párosul itt és másutt is. „Amit ácsol magának, az fénytől tündöklő színpad. Szertartásszínház. Hétköznapi és ünnepi ünnepek – borosüveg árnyéka a falon és a fölszentelt Tenger – találkozása.” Az ilyen mondatokban bővelkedő könyv azt is bizonyítja, hogy lehet irodalomtörténetet és kritikát írni ékes magyar nyelven, olvasmányosan, élvezhetően. Miközben a szerző elemzi a fő motívumokat, szól a líra romantikus és szürreális vonásairól, föltárja a nyelv és a képi világ gazdagságát. Vagy éppen a „harlekini lét” elemeit. És jó, hogy sok az idézet, amelyekből szinte hallani Szécsi Margit sajátos hangját, dialektusát.

És szólhatnánk bővebben a kiváló Fáy Ferenc-, Bella István- vagy éppen Gérecz Attila-írásokról, de idetartozik a Wass Albertet reálisan bemutató munka is. Ez utóbbi azért is fontos, mert ritka az ilyen elfogultságtól mentes, józan hang mostanában, az indulatok és az egymásnak feszülések zűrzavaros világában. Amikor Csoóri Sándort, Juhász Ferencet vagy éppen Lászlóffy Aladárt érdemben méltatni különös felelősséget jelent az irodalomtörténet számára.

A fentiek okán tarthatjuk az utóbbi idők egyik legfontosabb szakmai teljesítményének Szakolczay Lajos kötetét. (Holnap, 2012)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.