Hazajutni!

„A borzalmas tömeghalál megmozgatta a Távol-Kelet fantáziáját. Rege támadt, hogy a tengernyi hulla erős dögszagára a messze Ázsia minden dögevő madara a borzalmak színhelyére repült. Ezrével és ezrével indultak útnak a Himalája fennsíkjáról, Dél-Indiából és Ázsia minden részéből a hatalmas dögkeselyűk, hogy kivegyék a maguk részét a rettenetes lakomából… És mikor visszatértek hazájukba, szertevitték a borzalmas ragályt egész Ázsiában.”¹

A világtörténelem első tömegháborújának a befejezése; Szibériában vagyunk. Az Amur vidékén, ahol Habarovszk, Vlagyivosztok a nagyvárosok, s szemben már Japán. Azután a Bajkál-tónál, Irkutszk környékén, majd a Jenyiszej partján, Krasznojarszkban, a „hadifoglyok fővárosában”.² Még nyugatabbra, Közép-Ázsia Naszreddin Hodzsa meséiből ismert városaiban és a „Szarmata-síkságon”.³ Öldöklés, ameddig Hadisten ellát: „Százötvenhárom front van most Oroszországban.”⁴ Szibéria területén pedig félmilliónyi hadifogoly élt, magyarok, németek, osztrákok, törökök – táborokban, különböző harcoló seregekben. „A tiszteket és a legénységet egymástól elkülönített táborokban tartották fogva az oroszok, s míg a tiszteknek, ha zárt helyen is, de emberi megélhetést biztosítottak, addig a legénységi állományú katonákat ólombányákba küldték rabmunkára, rabszolgaként adták oda a szibériai sztyeppékben élő parasztságnak, őserdőket irtattak, mocsarakat száríttattak és vasutakat építtettek velük.”⁵

Az 1918. márciusi breszt-litovszki békeszerződés aláírása következtében a Monarchia katonái már nem voltak hadifoglyok. Ezzel nagyjából megszűnt az ellátásuk is. Ráadásul a távoli vidékeken bizonyosan akadtak foglyok, akik, mire a jó hír eljutott hozzájuk, már újra hadifoglyok voltak, mert a Német Császárság és a Monarchia összeomlása után, 1918 novemberében Oroszország – arra hivatkozva, hogy erőszakkal kényszerítették az aláírására – semmisnek nyilvánította a breszt-litovszki szerződést. A foglyok élelmezését azonban nem állította vissza…

Egyébként is, hogy ki fogoly és ki szabad, azt a helyi parancsnok döntötte el: aki beállt vöröskatonának, az szabad volt, de maradnia kellett, hiszen a világforradalom harcosa. Aki nem állt be, az vagy fogoly maradt, ha például magas rangú tiszt volt, vagy indulhatott szabadon haza, csak éppen nem volt mivel. De ha, iszonyú szerencsével, szereztek mozdonyt vagonokkal: hegyek között, völgyek között zakatoló vonatuk megállásra kényszerült valamelyik fronton.

Ez történt az Aranyvonat tisztjeivel is, akik egy Amur menti táborból kerekedtek föl. Úgy öt nap alatt vonatoztak át Mandzsúrián, s eljutottak a Bajkál-tóig. Vörös parancsnokokkal folytatott tárgyalásaik után elengedték őket: Irkutszk volt a következő állomás. A magas rangú tiszteket itt válogatták ki közülük. Az aranygallérosok nem mehettek haza. Nem állhattak be a Vörös Gárdába sem, amit sokan választanak a jobb ellátás, a nagyobb biztonság reményében.

A többiek továbbzakatoltak, s Omszkon, az Urálon át visszajutottak Európába, Szamarába. Ahol azonban megrekedtek, mert a vörösök és a fehérek harcoltak a Volga hídjáért. Egy vasutas javasolta nekik, hogy forduljanak vissza, mert Szibériában könnyebb. Így jutottak vissza a krasznojarszki táborba, ami Szamarától légvonalban is legalább kétezer kilométer: nemcsak fizikailag, lelkileg is leküzdendő, hatalmas távolságok. Célba jutva pedig semmivel sem lett könnyebb, mert a csehek is téves csatatéren, Szibériában – a fehérek oldalán – harcoltak; ők Csehszlovákia megszületéséért. És meggyőződésük volt, hogy ehhez magyar tisztek lemészárlásán keresztül visz az út, úgyhogy hatalmas vérfürdőt rendeztek a hazatérésüket a vörösöktől remélő, így az ő oldalukon harcoló magyarok között…

A döghalálban, az éhínségben valahogy (akárhogy!…) persze életben is kellett maradni, meg kellett élni. A hadifogolytáborokban – amelyek sok szempontból a Gulag előképei – megindult a termelés, gyártottak mindent, amit a környékben fölvásároltak tőlük: tustintát koromból, kártyát, cigarettát, kefét, cipőpasztát, márkás nyugat-európai italokat… A hullák tízezreivel borított terepen az életrevalóság kabaréjeleneteit produkálta az élet:

„Gombokban is nagy volt a kereslet. Eleinte becsületesen szaruból-csontból esztergályozták a gombokat, de az óriási kereslet kétségbeejtő irama svindlire csábította az ezzel foglalkozókat: valami fantasztikus masszát kezdtek használni. Egy ismerősöm a gombszakmában ügynökösködött. Egyszer betér egy városi rőföshöz mintakollekciójával. Nyár volt. Az orosz kereskedő dühösen förmedt rá:

– Menjen a fenébe! Maguk mind svindlerek! Nézzen a kirakatomra! A maguk gombjaira rásütött a nap, és a gombok elolvadtak!

A barátom végre bebizonyította neki, hogy van nyári és téli gomb, s hogy tudatlanságra vall téli gombot napra tenni! Rendeléssel távozott a kereskedőtől.”⁶

A legnagyobb svindler azonban maga a forradalom. Mindent beígért, majd ígéretei vakító fé­nyében mindent elvett, s a cilinderből a pusztulást húzta elő.⁷ Szabadság helyett anarchia és káosz. A mai kaukázusi háborúk szóhasználatával: a hadurak világa, amelyben mindenről és mindenkiről meg lehet feledkezni: „Most az utolsó vagonhoz értek. Ezt is kinyitották, és mikor a moszkvai bizottság főnöke félrehúzta a vagon ajtaját, egyszerre hatalmasat kiáltott… […] Csak asszonyok és gyermekek voltak ebben a vagonban. Nem is feküdt mind. Egyik alak a tyepluska⁸ fapadkáján ült, és fejét oldalra hajtotta, vállával a vagon oldalához támaszkodott… Egy gyermek pólyában a tyepluska kályháján… Nem is mind szomorú. Sokan mosolyognak. A szájuk elkényszeredett mosolyra húzódik… Némelyiknek nyitva a szeme. Csodálkozva néz… Két asszony egymásba karolva ül. Akkor sem rebbennek szét, mikor benéz valaki… Van, akin piros kendő, van, akin sárga kendő. Van, akinek kék a köténye, legtöbbnyire főkötő van a fejükön. Akinek kendője van, az is főkötősre van megkötve… […] Szegény orosz lányok, akik hittek e szerelmek örökkévalóságában… És így lettek e szerelmek valóban örökkévalóak. Elhagyott és csonttá fagyott menyasszonyok örök szerelmét hordozta a vagon…”⁹

A Kolcsak aranyát szállító tehervonatra kapcsolták rá a hölgyvagont a hűtlen tisztek, az ajtót kívülről a nőkre zárták, de elfelejtettek elegendő tüzelőt berakni, s mind megfagytak. A regény gazdag ezekben az erőteljes képsorokkal elénk vetített jelenetekben, mintha nagyjátékfilmet néznénk, úgy pörögnek a kalandos események.

Alapos történelmi ismeretekre, mentalitástörténeti tudásra teszünk szert az Aranyvonatot olvasva. Még részletesebbé válik az orosz katonára vonatkozó tájékozottságunk, még alaposabban megismerjük az orosz világ, benne a szibériai falu mélységeit. Megtudjuk, hogy a hírhedett NKVD-s tartósítási eljárás, a fagyasztás – amely úgy történik, hogy a pucérra rángatott foglyot a kinti mínusz negyven fokban hideg vízzel locsolják – eredetét illetően népi lelemény: „A falu lakosai […] feldühödtek a rekvirálásokért, meg főképpen azért, hogy a krasznojarszki lázadás alkalmával három falubeli katonát kivégeztek. Most kezükbe kaparintottak egy fehéret, és ezen töltötték bosszújukat. Egy cseh altiszt volt a szerencsétlen, aki valahogy elmaradt társaitól […] Meztelenre vetkőztették, és a falu közepére vezették, ahol félóráig öntötték rá a rocska vizeket a dermesztő hidegben a falu asszonyai, lányai.”¹⁰

Az első világháborús oroszországi hadifoglyok antropológiája – e néhány szóban is összefoglalhatjuk Markovits Rodion írói munkálkodásának eredményeit. A világhírre jutott Szibériai garnizon című kollektív riportregénye¹¹ volt az első, s a mostohább sorsú Aranyvonat a második könyve ebben a témakörben. Magyar társadalom hadifogságban: a kiegyezés utáni Magyarország embe­reinek portréit rajzolják elénk e könyvek. Az Aranyvonatban is echte katonatisztek, „kiskunmajsai kisgazda”,¹² munkások, parasztlegények, pincér, borbély, urasági inas. Már mindnyájan a szétesés derengő fényében, de még az állandóság tudatállapotában leledzve. Képtelenek új helyzetüket felfogni s magukat a világpolitika térképén elhelyezni! Így születnek meg azok a bornírtságukban is szívszorító regénypillanatok, amelyekben Mitteräger ezredes úr azért számít Irkutszk környékén komoly tényezőnek, természetesen a mihamarabbi hazatérés előmozdítása sejtelmes ügyeinek intézésében, mert óriási összeköttetései vannak – a bécsi Burgban.¹³ „Fuldokló tájékozatlanságukból”¹⁴ megrokkanva, sírósan próbálnak felébredni az aranygalléros őrnagyok, alezredesek, ezredesek.

Az Aranyvonat hadifoglyainak tájékozottságát, illetve tájékozatlanságát firtatva rá kell kérdezni arra is, hogy mennyire tanultak meg, mennyire tudtak oroszul. Mennyire értették meg a hozzájuk orosz nyelven érkezett információkat? Vannak arra utaló jelek, hogy esetleg nem teljesen. Hogy nem föltétlenül ismerték a szavak második, harmadik… jelentését. Ezt olvassuk például: „Akinek irodalmi hajlandósága volt, az az »irodalmi korsócskának« a vezetését kapta, és egyben az analfabétákat is kellett oktatnia. Volt »művészeti korsócska« is, éppen úgy, mint az oroszoknál, és itt szavalni tanulhattak az emberek, de vagy hat legény jutott a »rajz korsócskára« is.”¹⁵ Oroszul minden bizonnyal a kör (krug) szóból alakult kruzsok szerepelt a kifejezésben, amely mindenféle kis kerek tárgyat jelent – a korsó oroszul kruzska –, de ilyen szerkezetekben a jelentése nem korsócska, hanem kör, szakkör: irodalmi kör, művészeti kör, rajzszakkör…

A foglyok a „korsócskákon” üldögélve fejlődnek, miközben érkeznek a hírek a haza, az ország feldarabolásáról, hogy az otthon, a szülőfalu már nem otthon, hanem egy másik országban van. A „felvidéki tót gyerekek”¹⁶ így hencegnek: „a békekötésnél megadják nekünk a nagy cseh–tót államot”.¹⁷

A kedvencem Kapitány Gyula vezérkari százados, aki az Aranyvonatban¹⁸ is – ahogyan tiszttársai – a vörösök közé állva próbálja szervezni a hazautat, de egyik legnagyobb, erre vonatkozó tervét a Hadifogoly magyarok történetének második kötetéből¹⁹ ismerhetjük meg: a Barnaul–Besszarábia–Erdély-hadjárat plánumát. Kapitány Gyula az Ob-parti Barnaulban „hadosztályt” szervezett azzal a céllal, hogy Nyugat-Szibériából harcolva vonuljon Besszarábiába, onnan Erdélybe, „ahonnan kiveri a románokat, majd kimondja Erdély csatlakozását az anyaországhoz”.²⁰

Hazajutni! Ha nem megy legálisan, ha nem sikerül vörösgárdistaként – akkor szökve, gyalog.²¹ Ami kudarcra ítélt vállalkozás, de ha felnyitunk egy „segédkönyvet”, Jefroszinyija Kersznovszkaja Mennyit ér egy ember? című, megdöbbentő Gulag-regényét, pontos magyarázatot kapunk: „a »szökés« a honvágy legerősebb formája”.²²

Hazajutni? Az összes körülmény ezt akadályozta. A távolságok, az anarchia. A forradalmi önbíráskodás, ahol minden alkomisszár törvényhozó és végrehajtó… A frontvonalak, az éhínség. Hiszen hamar eljött az idő, amikor Szibéria is éhezett már: „A pajok, ahogy a hivatalos élelemadagot nevezik, a napi három kockacukor meg fél font fekete kenyér… a heti kanál kása és kész.”²³ A rendszer azonnal, alakulásának, formálódásának kezdetén felismerte a bendő agitatív erejét: aki vöröskatonának állt, kapott enni.

A harci tapasztalatokat békeidőben is hamarosan hasznosították, a munkaerő megtartásának, a munka militarizálásának, az éhségre való hajlamra mint az ember legnemesebb tulajdonságainak egyikére bazírozott dolgozói öntudat fejlesztésének céljából. Erről, összecsengve a Markovits Rodion bemutatta tényekkel, a korábban már segítségül hívott Kersznovszkaja-regény számol be egy kolhozjelenetben:

„– A népek kijárnak a tarlóra, és összegyűjtögetik a tavalyi kalászszemeket, a lovas mezőőrök meg a sarkukban járnak, hogy megakadályozzák: ütik-verik, büntetik őket, a gabonaszemeket pedig elkobozzák.

– Édes Istenem, de miért? […]

– Ha megengednék, hamarosan szétszéledne ki-ki a maga dolgára. És akkor ki dolgozna?”²⁴

Az Aranyvonatnak ez a Filep Tamás Gusztáv által gondozott szövege a regény második világháború utáni első kiadása. Megkésettség? Olyan tudás, olyan kulturális ismeret birtokában, ami rendelt idejében megszületett?… Hiszen Markovits Rodion jóval az 1922. decemberi megalakulása előtti időkről írva is már a Szovjetunió arcát rajzolja nekünk. Milyen bombasiker lett volna ez a kötet, ha 1957 tavaszán megjelenik. Ez is az a magyar érték, saját – mára elporladt? – történet, amelyből nagyjátékfilmet kellett volna csinálni.

Az első világháború 1914-ben tört ki, de 1920 januárjában a nem hadifogoly hadifoglyok még mindig Szibériában voltak. Reménytelenség, éhség, zűrzavar. Ezekbe az állapotokba fut bele Alekszandr Vasziljevics Kolcsak aranyvonata, kilenc vagon arany rudakban, némi törtarannyal együtt; Oroszország akkori aranytartalékának mintegy a fele. A legendák szerint eggyel több vagon volt, de az eltűnt. Azóta is keresik a Bajkál fenekén. Néhány éve is fölröppent, hogy megtalálták. Közel ötszáz méter mélyen felfedeztek egy, a polgárháború idejéből származó vagont, benne csillogó tárgyakkal.²⁵ Amíg pontosabb hírek nem lesznek, addig az Kolcsak aranya. A reménység aranya. Valahol Krasznojarszk és Irkutszk között várakozott a kilenc vagon remény, ha igaz, Nyizsnyeugyinszk állomásán.

A vörös uralom egyaránt tart mind a fehér, mind a vörös rablóbandáktól: az arany visszaszállítására Moszkvába, illetve egyelőre a kazanyi bank páncéltermeibe – ahonnan Kolcsak is elhozta – elit alakulatot, főleg egykori hivatásos tisztekből verbuvált nemzetközi brigádot szerveznek. Aki bejut a keretbe: extra ellátást kap, Nyugatra indulhat, s ígéretet is vihet magával, hogy a tisztes leszállítás után a világforradalom már nem tart igényt karjának és fegyverének erejére. Hazamehet. A szerző is, aki Jákob Joszipovicsnak nevezi magát a regényben, ezen a vonaton utazik – szolgál! Nem kisebb emberek társaságában, mint Zalka Máté, Jaroslav Hašek.

Az admirális akaratlan jótettét a magyar katonák – amint azt Szakály Sándor egyik új tanulmányából megtudjuk – a második világháború idején visszonozhatták.²⁶ Özvegy Koltschakné, Sophie Koltschak, a volt orosz tengernagy özvegye 1942. március végén levelet írt Franciaországból kivégzett férje kollégájának, nagyméltóságú Horthy tengernagy úrnak, Magyarország kormányzójának. Koltschak Zsófia tájékoztatta Horthy Miklóst, hogy testvére és barátnői a Szovjetunióban, magyar csapatok által megszállt területen, Kamenyec-Podolszkban nyomorognak, és támogatást kért számukra: „Nagyméltóságod bizonyára meg fogja érteni, hogy figyelmének reájuk való felhívása az egyedüli, amit érdekükben tehetek, és Ön meg fogja bocsátani merészségemet, ha megtudja, hogy barátnőim nyolcéves fiam [Rosztyiszlav Alekszandrovics Kolcsak, 1910 – Párizs, 1965] életét mentették meg, amidőn őt 1918-as években, rendkívül nehéz körülmények között, maguknál rejtették el.” Beindult a hadi gépezet. Kiderítették, hogy a testvér, Katalin korábban Arhangelszkbe utazott, s azóta nincs hír felőle. De a két barátnő meglett! A kamenyec-podolszki német parancsnokság segítségével jobb lakást kaptak, a magyaroktól pedig állandó pénz- és élelmiszersegélyt. Több hír nincs róluk. Meglehet, Kamenyec-Podolszk visszafoglalása után épp e támogatás – hazaárulás! – miatt mindkettőjüket agyonlőtték. S csak Katalin úszta meg, aki nem részesült a jóból.

Ez a tájkép, amelyet az Aranyvonat ablakából a figyelmes szemlélő láthat. Filep Tamás Gusztáv választásai irodalmunk közelmúltjából kiválóak. A szöveget a tőle megszokott alapossággal és magas színvonalon gondozta. Nem elégedett meg azzal, hogy élvezetes előszóban térképezze föl Markovits Rodion munkásságát, a regény keletkezésének körülményeit és a korabeli viszonyokat – utószavában a regény tanúságos recepcióját is föltárta. (Kriterion, 2011)

Jegyzetek

1 Hadifogoly magyarok története II. Az oroszországi hadifogság és a magyar hadifoglyok hazaszállításának története, szerk. Baja Benedek, Dr. Lukinich Imre, Pilch Jenő, Zilahy Lajos, Athenaeum, [Budapest, 1930], 433.

2 Uo., 445.

3 Markovits Rodion: Aranyvonat, Kriterion, Kolozsvár, 2011 (Romániai Magyar Írók),139.

4 Uo., 103.

5 Uo., 107.

6 Hadifogoly magyarok története, i. m., 420.

7 „A proletárforradalom elkerülhetetlen következménye a hiány. A fellázadt tömegek képtelenek felfogni ezt a régi igazságot. Az ő módszerük a gyümölcsszedésre magának a fának a kivágása.” Forrás: Robert Klark Graham nyomán: Az ember jövője. Romboló eszmék. http://az_ember_jovoje.lorincz-veger.hu/rombolo_eszmek (letöltve: 2012. december 15.). És ez nem metafora! A Hajmáskérhez közeli Gyulafirátót faluban mondta el egy gazda (a rendszerváltás után) nekem: „Az oroszok úgy lopták a cseresznyét, hogy éjjel markolóval kitépték az egész fát. Kivitték a falu szélére, körülállták, és leették. Ott találtuk meg reggel a fát a hajmáskéri út mellett, tővel az égnek.”

8 Fűthető, személyszállításra használt tehervagon.

9 Markovits, i. m., 208–209.

10 Uo., 151.

11 Markovits Rodion, Szibériai garnizon. Kollektiv riportregény, Cluj-Kolozsvár, 1927.

12 Markovits, Aranyvonat, i. m., 151.

13 Uo., 63.

14 Uo., 91.

15 Uo., 241. (Három oldallal később is előfordul e szóhasználat.)

16 Uo., 106.

17 Uo.

18 Uo., 192–193.

19 Hadifogoly magyarok története, i. m., 449.

20 Uo.

21 Markovits, Aranyvonat, i. m., 125.

22 Jefroszinyija Kersznovszkaja, Mennyit ér egy ember?, M-érték, Budapest, 2012, 456.

23 Markovits, Aranyvonat, i. m., 252.

24 Kersznovszkaja, Mennyit ér egy ember?, i. m., 258.

25 http://www.mult-kor.hu/20100831_megtalalhattak_kolcsak_aranyat

26 Szakály Sándor, „Özvegy Koltschakné” (Sophie Koltschak) levele „nagyméltóságú Horthy tengernagy úrnak, Magyarország kormányzójának” = A történettudomány szolgálatában. Tanulmányok a 70 éves Gecsényi Lajos tiszteletére, szerk. Baráth Magdolna, Molnár Antal, Magyar Országos Levéltár Győr-Moson-Sopron Megye Győri Levéltára, Budapest–Győr, 2012, [539]–546.