Egy szabadon metaforizáló világ(f)i

Minden könyvnek van (sőt, megvan a maga) sorsa, tartja az antik mondás, csakhogy ez a sors, valljuk be, ritkán szokott valóban érdekelni bennünket, olvasókat. A recenzió alapjául szolgáló Albert Pál-kötet azonban más eset, s apropóján tényleg lehet értelme egy kicsit megállni és elmélázni azon, vajon hogy van az, hogy egy ilyen, mind mennyiségét, mind „szellemi hozzáadott értékét” tekintve jelentős életmű csupán szerencsés véletlenek sorozataként válhatott elérhetővé a szélesebb olvasóközönség számára… Nyilván lehet ebben valamiféle „magyar átok” is (netalántán öncsonkítás, avagy stílusosabban és szerzőnknek a futball iránti rajongására rájátszva: öngól), ám most direkt módon nem szívesen kezdenék bele a lamentálásba, ahogy a dörgedelmes jeremiádoktól is megkímélem a nagyérdeműt, pedig hány, de hány szerzőt és hány „kritikák, esszék, tanulmányok” alcímű nyomdaterméket említhetnénk szinte kapásból ezen a ponton, ahol és akiknél bezzeg magától értetődő természetességgel és menetrendszerűen jött és jön a lehetőség újra meg újra – csak hát minek. Annál nagyobb és annál őszintébb lehet az örömünk, hogy most végre, egy közel két évtizedig tartó, sok-sok kanyarral és zsákutcával, hányattatással és nekibuzdulással, fellángolással és teljes reményvesztettséggel tarkított előtörténet után a hazai olvasók is a sajátjuknak tudhatják (ha akarják) Albert Pál, alias Sipos Gyula kritikai-irodalmi életművének majdnem egészét – ret­ros­pektíve, két nagyalakú, vaskos kötetben, közel kétezer oldalon. (A kettő közül a terjedelmesebb, mely írásunk apropója, 2012-ben, az első 1997-ben látott napvilágot.)

Tegyük azonban rögtön hozzá: majdnem minden ellene szólt a happy endes végkifejletnek. Hogy mást ne mondjak, ki fogadott volna akár még húsz-huszonöt éve is nagy összegekben arra, hogy egy Párizsban élő emigráns, az ellenzéki orgánumokban rendszeresen megszólaló, antimarxista irodalomkritikus belátható időn belül, ráadásul még „prehumusz” büszkélkedhet majd életműkiadással a magyar glóbuszon… Később, a kilencvenes években se lehettek sokkal rózsásabbak a kilátásai, amikor a rendszerváltást követően a politikai akadályok elhárultak ugyan, de a kiadói és kultúrpolitikaiak korántsem. Hiszen a kulturális piac aktorai (szempontjukból talán) joggal érvelhettek úgy: mit nekünk a kritika műfaja, mit nekünk a hatvanas–hetvenes–nyolcvanas évek irodalma és színháza, amely történetesen Albert Pál kritikusi érdeklődésének a homlokterében állt… S végül, de nem utolsósorban a vállalkozásnak az Arany János-i örök „métely” se kedvezett, az alkotással gyakran együtt járó kétely, az örök elégedetlenség mozzanata, ami talán magát a szerzőt gátolta a leginkább a kiadás ügyének forszírozásában. Aligha vitatható ugyanis, hogy Albert Pál nyilvánosság előtti megszólalásának ürügye szinte mindig konkrét alkalomhoz kötődött, legyen ez az alkalom egy-egy frissen megjelent regény, egy-egy melegében megtekintett színházi előadás, múzeumi tárlat vagy épp egy-egy laudációra való felkérés. Javarészt tehát valóban alkalom szülte, a szó legkonkrétabb értelmében véve alkalmi írások alkotják a szerző életművének javát, melyekkel kapcsolatban esetleg joggal merülhet fel a vád, hogy bizony az alkalom múltával maguk is okafogyottakká s az enyészeté lesznek, semmivé („éterhapaxokká”, éteri, ugyanúgy már soha többé nem hallható „egyszermondásokká”) válnak az éter hullámain, merthogy nem kevés közülük történetesen a néhai Szabad Európa Rádió hullámhosszán hangzott el… Mindezek ismeretében még hálásabbaknak kell lennünk – és legyünk is – azért a hatalmas munkáért, amit maga a szerző és a kötet szerkesztői végeztek el az utóbbi másfél-két évtizedben annak érdekében, hogy elsárgult, molyrágta, megfakult géppapírokról, asztalfiókból, archívumokból, innen-onnan előásott folyóiratoldalakról összegyűjtsék-rekonstruálják, majd kirostálják-katalogizálják, végül pedig sajtó alá rendezzék e nem akármilyen termést – egyszóval hogy hozzásegítsék ezt a ha talán nem is az „örökkévalóságba”, de a Könyv (legyünk szerényebbek?: egy könyv) lapjaira kívánkozó életmű darabjait a materializációhoz, a (szívből hisszük és reméljük, hogy nem a Mikszáth emlegette „feltámadás nélküli”) örökléthez. Úgyhogy, akiket az efemer, a tiszavirág-életű szinonimájaként értett alkalmi jelzővel esetleg elijesztettünk volna, azoknak azt javaslom, vegyék figyelembe a szónak azt a másik, pozitív felhangját is, amely az elegáns jelzésére szolgál (vö.: alkalmi cipő), mert Albert Pál szövegvilága ebben a kettős értelemben példa az alkalmiságra, és csakis így.

Feltűnhetett – s ez a kiadás „kalandos” előtörténetéhez mindenképp hozzátartozik –, hogy az Alkalmak 1 és 2-re mint egy, nem pedig mint két könyvre tekintek, még akkor is, ha a két kötet megjelenése közt eltelt másfél évtized esetleg azt a képzetet kelthetné bennünk, mintha itt két különálló Albert-műről lenne szó. Holott dehogy, épp ellenkezőleg! E grandiózus életmű valódi arányairól akkor tudnánk (tudhattunk volna) igazán képet alkotni magunknak, ha valamilyen csoda folytán egyszerre, egyidejűleg nyílt volna lehetőség megjelentetni a szerző nagyon is szervesen összetartozó, egymástól elválaszthatatlan írásainak teljes korpuszát. Akkor tapasztaltuk volna meg, milyen az, amikor egy könyv alatt (metaforikusan mindenképp, de talán valóságosan is) beszakad az asztal… Érthető persze, ha a kiadók okkal tartanak és ódzkodnak az ilyen „kétemberes” kötetmonstrumok megjelentetésétől. Úgyhogy amikor 1997-ben lehetőség nyílt egy még befogadható terjedelműnek gondolt Albert-kötet kiadására, kompromisszum gyanánt a legegyszerűbb, nevezetesen a tematikus válogatás szempontjához igazodva csak a magyar irodalom tárgykörébe vágó írások kiadására kerített sort a kiadó (talán mert kultúrpolitikailag ez a szelet tűnt akkortájt fontosabbnak, vagy mert ez volt a többé-kevésbé nyomdakész anyag?), s nyilván a könyv körül bábáskodók közül senkinek sem fordult meg a fejében akkor, hogy nem a „folytatásra”, hanem a könyv másik, világirodalmi tematikájú felének a publikálására másfél évtizedet kell majd várni… Még szerencse, hogy ha jókora késéssel is, de legalább sor került rá! S hogy maradt-e még valami a fiókban? Nem tudom. Azonban az az érzésem, ha igen, lényegesen az se változtatna az alberti oeuvre-rel kapcsolatban kialakult összképünkön. Happy end tehát? Igen, vehetjük olybá. Innentől kezdve már „csak” a valódi befogadás, divatszóval élve a recepció van hátra az olvasók, no meg irodalmi közéletünk részéről.

Ezt az előtörténetet azért kellett röviden felvázolnom, mert némileg magyarázatot ad az emlegetett recepció egyoldalúságára, s bizonyos értelemben hatástalanságára is. Pedig még csak az sem igaz, hogy az első kötetnek ne lett volna megfelelő visszhangja, mi több, igen kedvező visszhangja. Az Alkalmakról (főleg az első kötetről) megnyilatkozók Albert Pált elsősorban mint irodalomkritikust méltatták, nem hallgatva el a helyzet pikantériáját sem, mely abból fakadt, hogy – megszokottságainkkal ellentétben – vigyázó szemét valaki nem Pestről Párizsra, hanem Párizsból Pestre veti… Mert talán valóban furcsán hangozhat, de ettől még szerzőnk esetében tökéletesen fedi az igazságot az a talán tőle magától származó bon mot, hogy „nem azért élek Párizsban, hogy ne tudjak mindenről, ami Pesten történik”. A kísérlet azonban, hogy Albert Pál munkásságát elhelyezzék a magyar kritikatörténet panteonjában, úgy érzem, végül is sikeresnek bizonyult: többnyire lelkesen és lelkendezve, néha pedig tiszteletet érdemlő komolysággal és alapossággal tárták föl az első kötet recenzensei azt, amit Albert Pál tett hozzá a nyugati magyar irodalom, illetve az egyetemes magyar kritikaírás történetéhez, amit néhány pontban most megkísérlek összefoglalni, már csak azért is, mert a frissen megjelent kötet írásaira ezek a meglátások nagyrészt ugyanúgy igazak.

Mindenekelőtt az tűnik fel már szinte az első olvasásra, hogy Sipos Gyula szövegei a jó értelemben vett (s a hazai közegünkben sajnos igencsak ritka) hírlapi kritika alapfunkcióit, a figyelemfelkeltést és a kedvcsinálást ugyanúgy komolyan veszik, mint a mélyanalízis igényét. Leírás, interpretáció és kommentár nála ily módon elválaszthatatlanul összeforr, szerves egységbe kerül, és egyáltalán nem csoda, ha e szövegeket sokszor ugyanolyan joggal tekintjük primer irodalomnak, mint a fogalmi pontossághoz precízen ragaszkodó tanulmányoknak. Mestere e tekintetben (akit, érzésünk szerint, tanítványként időnként bőven meg is halad) a világhírű svájci literátor, Jean Starobinski (a kötetben „Staro” névváltozatban is), akinek módszerét Sipos feltűnő szimpátiával, azaz valószínűleg burkolt ars poeticaként így jellemzi: „»lebegő fegyelem«, majd beleérző rokonszenv merítésével hogyan lát neki a »tudományos« (vagy legalábbis »tárgyilagos«) elemzésnek a (franciául tágasabb, magyarul szűkítettebb értelemben vett) »kritikus«, kerengve a »hermeneutikus körön«, igazoltnak vett föltételezettjét miként állítja össze a több közül egy lehetséges egésszé, s futtatja ki gondolatmenetét történeti távlatba vagy (kvázi)bölcseleti elmélkedésbe.” (374.) Eközben azonban mind a műről, mind a szerzőről igyekszik érdekeseket mondani, holott széles körű irodalomelméleti iskolázottsága és tájékozottsága folytán akár meg is spórolhatná magának a fáradságot, s helyette felmondhatná például a „szerző haláláról” szóló strukturalista-posztmodern elméletek leckéjét, könyv nélkül is akár… Ám másfelől, ha érdekli is (mert kétségkívül érdekli) a hús-vér szerző életrajza, sőt időnként még a „második nyilvánossághoz” tartozó információk (értsd: a hús-vér szerzőről kerengő pletykák) se hagyják hidegen, mindezeknél mégis sokkal jobban érdekli őt a „szellemi életrajz”, a mű(vek)ben megképződő szellemi alapállás. Sőt, kritikus szellemét ez utóbbi foglalkoztatja igazán: nyíltan vállalva magánvéleményét, bátran veszi magára a (mű)bírálat, a „kritikus lét” ódiumát. Amelyben persze ugyanúgy a méltányosságra törekvés jellemzi: csak legvégül, valamennyi körülmény alapos mérlegelése után mondja ki a nemritkán sarkos ítéletét, ami – Albert Pál kívülállá­sának, intézményi-kultúrpolitikai befolyásának hiányában – mindig tiszta érték-, illetve ízlésítélet marad, és sosem válik fenyegetővé, még kevésbé anatémává… Nos, ha valaki a fentebbiekből azt a következtetést vonná le magának, mekkora kár és veszteség a magyar kultúrára nézve, hogy az „Albert-paradigma” az ismert okok miatt nem lehetett és tulajdonképp ma sincs a súlyának és jelentőségének megfelelő helyen irodalmunk és színikritikánk világában, kétségkívül igaza lenne. Pedig annyi rossz tapasztalattal a hátunk mögött a kritika szó jelentését és jelentéstorzulásait illetően (vö.: „impresszionista”, „pártos”, „akadémikus” etc.) bizony nem árt(ott volna), ha a kritikaírás elméletére és mindennapi gyakorlatára nagyobb hatást tudott volna gyakorolni. Olyasmire gondolok, hogy például – Albert Pálhoz hasonlóan – miért kéne minden műbe belelátnunk a teljesség valamilyen vonatkozását; vagy hogy a nehézségek ellenére, a sokszor lehetetlen körülmények között mégis létrejövő művekkel mit lehet kezdeni a magyar irodalmi élet egészének perspektívájából; netalántán hogy mit jelentene az a hazafelfogás, ahol a haza előtag felcserélhető lenne a kultúrával mint előtaggal; és hogy miért következik mindebből óhatatlanul enthuziazmus és szenvedélyesség.

Nagyon is jó, ha most, másfél évtizeddel az első megjelenése után, a második kötet megjelenésével újabb és még erősebb impulzus érhetett bennünket ebből az irányból. Még erősebb, nemcsak azért, amire már írásom elején is utaltam, hogy csak most, a második kötet megjelenésével alkothatunk valós képet magunknak Albert Pál kritikai munkásságának valódi arányairól: csak most vált igazán felmérhetővé az a bámulatos szellemi tágasság, aminek a hátterében a „kulturális bilingvizmus” áll. Ez első megközelítésben annyit jelent „csupán”, hogy Sipos Gyula legalább annyira otthon van az európai (ezen belül természetesen leginkább a francia) kulturális térben, mint a magyarban. Sőt, míg sokszor joggal érezzük úgy, hogy Albert Pál kritikáinak a tükrében a magyar irodalom bizony kicsit olyan, mint a magyar foci (vagyis igencsak változó színvonalat mutató, s nem ritkán bizony-bizony unalmaska), addig e második kötet szinte kizárólag szellemi élményeket kínál, és felfedezésekre meg újrafelfedezésekre csábít: a szerző Verne Gyula „bácsiról” éppoly letehetetlenül izgalmasan tud szólni, mint a nálunk egy időben divatosnak számító újregényesekről, Grotowski színházáról éppúgy, mint a Párizsba már évtizedekkel ezelőtt beköszöntő múzeumi boom egyik-másik kultkiállításáról, de a kulturális divatokon túl és mellett a lokálisat (a vajdaságit) képviselő Nagy József színházáról is, vagy a saját kulturális közegében majdnem szintén teljesen ismeretlen Victor Segalenről és Kemenes Géfin Lászlóról is. Szóval, remélem, nem a kultúrsznob beszél belőlem, amikor az Alkalmak, 2-t jelentősebb (mert izgalmasabb) műnek nevezem, mint az Alkalmak, 1-et. De távol álljon tőlem, hogy a két kötetet – azaz ugyanazon kötet két felét – kijátsszam egymás ellen, például azzal, hogy szerzőnk szemére vetem (kivált, mert ő maga gyakorolt önkritikát), hogy a szívéhez legközelebb álló és egyben a magyar irodalom csúcsait jelentő szerzőkről (Weöres, Szentkuthy vagy később Karátson Gábor, hogy csak néhányat említsek közülük) egy szót se írt életében, így hát nevük is csak elvétve, utalás gyanánt szerepelhet kötetében…

Ezt azonban nem érzem megbocsáthatatlan bűnnek. Végtére is az Alkalmakat nem szabályos magyar- vagy világirodalom-történetként kell olvasnunk, s kánont se kell feltétlenül ki- és összerakni Albert kritikáiból. Azt persze, hogy lehet, sőt érdemes is próbálkozni ilyesmivel, eszem ágában sincs tagadni. Hogy irodalom- és színháztörténeti és -elméleti dolgozatok tucatjai születhetnének (reméljük, majd születnek is!) a szerző asztaláról lehullott morzsákból, sziporkázó, fél kézzel odavetett megjegyzéseiből, éppúgy hiba lenne tagadni, mint azt, hogy ha valaki veszi magának a fizikai és szellemi fáradságot, és a két kötet párhuzamos lapozgatása, tanulmányozása során feltárja azokat a hatásokat, meghatározó olvasmányélményeket, szemléletformáló teóriákat és interpretációs stratégiákat, melyek szerzőnk egy-egy alkotói időszakában a magyar irodalmi tárgyú írásaiból éppúgy kiszűrhetők, mint a francia irodalomról szólókból, akkor arra döbbenhet majd rá, mi is volna az, amit szinte örök elérhetetlen utópiaként Goethe állított mércéül az utókor elé az úgynevezett világirodalmi tudat kialakításának, kialakíthatóságának ügyében. Az ugyanis a weimari mester értelmezésében nem a különálló nemzeti irodalmak összegét, a rájuk vonatkozó ismeretek összegzését jelentené, hanem annak a közös nézőpontnak a felvételét, ahonnan egyedül nyílik rálátás magukra az egyes kultúrákra és irodalmakra. Feljebb ezt neveztem kulturális bilingvizmusnak, de nevezhetném a szó nemes értelmében „kultúrdiplomáciának”, kulturális csereforgalomnak is, amit legalább olyan fontosnak tekintek, mint azt a hatást, amit a szűken vett kritikaírás köszönhet Albert Pálnak (vagy akár „Monsieur Sziposznak”, mert legalább egy zárójel erejéig a magyar irodalomról a francia olvasónak franciául írott dolgozatairól is emlékezzünk meg e helyt).

De szerintem még ez sem teljesen magyarázza az Alkalmaknak, ennek az alapvetően „könyv­szerűtlen” könyvnek a megkerülhetetlenségét, szerethetőségét. A könyvszerűtlen jelzőt természetesen nem kritikai éllel használom. Épp ellenkezőleg: a heterogenitás, a sokszínűség, az elevenség és az „életesség” szinonimájaként. Hiszen kis füstös párizsi rőzsedaloktól kezdve vérre menő kritikáig, őszinte önvallomástól a szarkasztikus vitairatig nagyon sok műfaj, stílus, regiszter keveredik és hangzik fel szimfóniaszerűen ebben a kötetben: mintha egy soktételes zenemű hallgatásába vagy inkább egy véget nem érő, izgalmas beszélgetésbe csöppentünk volna hirtelen. Ne tévesszenek meg tehát senkit az alábbi, rafináltan összetett, a körmönfontságig bonyolultnak ható szintaktikai remeklések, melyeket tucatszám idézhetnénk a kötet lapjairól. Csupán egyetlen gyöngyszem a 220. oldalról, Michel Butor önéletrajzi regénye apropóján: „Diplomata vagy csavargó, metafizikai-politikai kalandor vagy jómódú világjáró dilettante elég szép számban akad a közhiedelem szerint inkább otthon ülő, négy fal között, csak agytekervények labirintusában utazó modern francia írók sorában; kevesen vannak azonban, akiknek egészen más szándékú, ismeretelmélettel, tökéletesen strukturált szerkezettel, variá­ciós formajátékokkal kísérletező, szó–fogalom–valóság kapcsolatán, a »realizmus« előfeltételein, a verbális kiindulás és kényszer heurisztikus jutalmain, a kétarcú, felfedő és leplező, közlékeny és hermetikus módszeren elmélkedő műveik nyersanyagául, hivatkozási rendszeréül, tér- és időbéli koordinátahálózatául, másodfokú, »kulturális« képzelet-álmodozást megindító lírai basso continuójául is az utazások szolgálnának.” Ezek a közbevetésekkel és kitérőkkel megtűzdelt mondatok, dacára megkonstruáltságuknak és zártságuknak, meggyőződésem szerint inkább a véget nem érő beszédet-beszélgetést hivatottak érzékeltetni, amelynek egyik legnagyobb élő mesterét éppen szerzőnkben tisztelhetjük. Szintén tőle tanulhatnánk el igazán azt is, hogyan lehet (és kell) egy-egy mondattal vagy szófordulattal egész jelenségeket vagy személyeket jellemezni. Tömör képeiben, mint egyik korábbi méltatójánál is olvashattuk, mindig jelen van a szellemes mindentudás, a kérlelhetetlen, gonosz iró­niá­val átitatott szigor, ugyanakkor a megértő, méltányos erkölcsösség és nem utolsósorban a frivolitás, a (nyelvi) humor – „légyölő Bakócza”; „Zalánba nem üt a ménkű”.

Írásom elején úgy fogalmaztam, Albert Pál (mint minden igazi kritikus és vérbeli causeur) a nyil­vánosság előtti megszólalásaihoz mindig valamilyen alkalmat, ürügyet keres, legyen ez egy frissen megjelent regény, egy melegében megtekintett színházi előadás, múzeumi tárlat vagy épp egy díjátadó ünnepség. Talán sikerült érzékeltetnem, hogy az Alkalmak, 2 milyen jelentősen árnyalja ezt az Albert Pál munkásságáról és jelentőségéről alkotott, igencsak elnagyolt képet. S nem csupán arra gondolok, hogy mennyire igazságtalanok lennénk, ha a „primer” alkotás és a „szekunder” kritika ellentétpárjából kiindulva eleve másodlagosnak ítélnénk s bélyegeznénk ezt az életművet, s ne adj’ isten irodalomtörténeti szakkönyveket, kis- és nagymonográfiákat kérnénk számon a szerzőn… A kötet írásait lapozgatva, ízlelgetve újra meg újra (ahogy, szerintem, ezt a könyvet olvasni kell!) mindvégig egy jelentős 20. századi magyar írónk bon mot-ja járt a fejemben, aki annak idején valahogy úgy fogalmazott, hogy csak a jelentéktelen, könnyen felejthető művek szorulnak rá arra, hogy kinyomtassák őket, míg a remekművek nyugodtan maradhatnak asztalfiókban. Paradox gondolat, valóban, de azért érdemes továbbgondolni. Éspedig nem abba az irányba, hogy ezek szerint Albert kritikái nem lennének eléggé jók ahhoz, hogy asztalfiókban maradhattak volna, hanem hogy jár-e (s milyen) plusz azzal, hogy kötetbe gyűjtötték őket. Nos, először is az Alkalmak esetében az árnya se merül fel annak a gyakori rossz tapasztalatunknak, amit általában a kritikakötetek megjelentetésének a hátterében vélünk kitapintani: jelesül, hogy a kritikus személyére vonatkozó presztízsszempontok, kultúrpolitikai megfontolások, kanonizációs és ellenkanonizációs kísérletek kerülnek előtérbe, azaz az irodalompolitika a tiszta esztétikum és értékítéletek rovására. Itt e vonatkozásban (is) nyugodt lehet mindenkinek a lelkiismerete: a kötet jól meg- és kiérdemelt hommage, őszinte tisztelgés egy jelentős szerző munkássága előtt, születésnapi ajándék, szerzőnek, olvasónak egyaránt. De ez a kérdésnek csak az egyik oldala. A másik úgy szól: vajon miért érezzük úgy, hogy ezek a kritikák (melyek persze a szűken értett „kritika” sorába maradéktalanul talán soha nem is tartoztak) sokszor a szemünk előtt válnak autonóm, szuverén alkotásokká, és annyira elevenek és élettel teliek, annyi beleélés és leplezett-leplezetlen szenvedély, annyi humor és élc, lelkesültség és melankolikus lemondás található bennük, hogy már-már hajlamosak vagyunk azt hinni: immár nem is a holt betűk kijelölte és teremtette térben, nem a filológia és nem az irodalomtörténet terében mozgunk, hisz már szinte rég el is feledkeztünk az írások megszületésének konkrét apropójáról? A kérdésre a választ természetesen nem tudom. Biztos, hogy a szövegek puszta összegyűjtése, egymás mellé állítása és „archiválása” önmagában még kevés lenne ennek az érzésnek a kiváltásához. Ha viszont azt mondom, hogy a szerző a (ki)mondhatóba folyamatosan beleapplikálja a (ki)mondhatatlant is, a szóba a(z el)hallgatást, az objektívbe a személyest, az írás mindenekfölöttiségébe az írás jelentéktelenségének tudatát, akkor talán közelebb járok az igazsághoz, ám jogosan vethetnék a szememre, hogy ködösítek. Pedig tényleg nem többről (igaz, nem is kevesebbről) van szó, mint hogy egy szabadon metaforizáló világ(f)i soliloquiumainak lehettünk fültanúi itt, amelyek tulajdonképp egyetlen témát járnak körül: azt, hogy mi, emberek, valamennyien beszédből vagyunk, hogy mi vagyunk a beszélgetés. (Kortárs, 2012)