Várady Emese: Tartozás

„Emlékezzél kedvesem, hogy kedvesen / a belehülyüléstől féltettél, mert nekem / vállalnom kellett végig véletlen sorsomat. / Még akkor is, ha kisded sakkjátszmámban / ez volt a matt. / Lévén a szóban forgó alperes nő, / a jólneveltség tünékeny hófoltjaival, ki úgy vélte, hogy veszteni / néha igen becsületes. // Bárhogy is volt, / én: őriztelek” – írja, valamikor a hetvenes évek második felében, Várady Emese, Szilágyi Domokos egyetemista kori első szerelme.

Tragikus sorsok: Szilágyi Domokos 1976-ban önkezével vetett véget életének, Várady Emese verseiben elsiratta, aztán nem sokra rá (talán 1978-ban) az ő élete is lezárult. Mert a Tartozás című kötet egy zaklatott, hiperérzékeny és labilis idegrendszerű embert mutat, az olvasó – eligazító utószó, jegyzetek híján – gyanakszik, hogy szintén öngyilkos lehetett, mint a létezett szocializmusban annyian, különösen kisebbségben.

Kettős könyv a Tartozás: Várady Emese naplója és versei mellett tartalmazza még Szilágyi Domokos öt, Várady Emeséhez írott levelét, egy versét és mintegy húsz, kettejük közös ismerőséhez, Strem­pel Mártához írott levelét is. Utóbbiak három alkalommal éppen csak említik Várady Emesét, s mindössze egy 1964-es jegyez érdemlegest, feltehetően Strempel Mártának válaszolva írja a költő: „Emesével nem találkoztam – csak egy fél délelőtt voltunk [Nagy] Bányán, s azt is bevásárlással töltöttük. – Azt hiszem, kényelmetlen is lett volna neki, szegénynek (nekünk nem), mert ha elvben fittyet hány is – vagy szeretne – az előítéleteknek, gyakorlatilag rabságukban van.” Szilágyi ekkor már túl van a Hervay Gizellával kötött házasságon, váláson, második feleségével, Máté Júliával látogatott éppen haza a szülőkhöz. A költő lezárta magában a fiatalkori kapcsolatot, Várady Emese képtelen volt erre, hovatovább egyre jobban belebonyolódott, kudarcos életéből egyre inkább belemenekült a „lehetett volná”-ba.

A két fiatal a Bolyai Egyetemen találkozott. Várady Emese maga is verselgetett, költőnek készült. E kötetben kéttucatnyi költeményét olvashatjuk a pályakezdő és a halála előtti évekből. Meggyőződhetünk, hogy érzékeny, van affinitása a költészethez, de túlzás volna poézisének nagyobb jelentőséget tulajdonítani.

Persze, a fiatal nő versei és története főleg azért érdemes a figyelmünkre, mert Szilágyi Domokos első szerelme volt. Naplója azonban – ha eltekintenünk a szerző modorosságától, amely változó intenzitással kétségtelenül befátyolozza az emlékiratot – e kapcsolattól függetlenül is megrendítő vallomás és látlelet a korról. A napló 1976. augusztusában 29-én zárul, az év őszén öngyilkos lesz Szilágyi Domokos, Várady Emese pedig 1977. január 20-án „Határozat”-ban rendelkezik a napló sorsáról. Szépirodalmi emlékiratnak szánta (ezt jelzik az irodalmiasított fejezetcímek és az olvasóhoz való kiszólások), egy olyan „beszakad az asztal alatta” súlyú műnek, amely igazolja, hogy elveszett tehetség, megsértett, méltatlanul elhagyott szerelmes nő, és a diktatúra áldozata.

Egyébként tényleg az.

1939-ben középosztályi családba születik, felmenői nemesek, papok, tanítók: „Nyárspolgári erényekkel jöttem a világra, hiszékeny voltam (vagyok) és naiv, arra törekedtem, hogy »jó gyermek legyek, jó ember legyek«, olyan, akivel apám, anyám, tanító nénik és később főnökök elégedettek legyenek” – a legrosszabb ajánlólevél az ultraortodox kommunista években. Kuláklista, kilakoltatás, teljes egzisztenciavesztés – a tizenhárom éves kislányt a hetvenéves nagymama neveli a szintén kisemmizett falusiak szolidaritásával. A vihar „nemcsak apámat vitte el, nemcsak a szeretett-féltett bútorait, kézimunkáit, de utolsó ruhánkat, kabátunkat és végül a személyes szabadságát is. Sohasem heverte ki. Bár szellemében friss maradt, […] lelkében olyan bombatölcséreket vágtak az oktalan megaláztatás évei, hogy a félelem, a vélt katasztrófa örökös előérzete belőle már sohasem lakoltatható ki. […] Anyámat másfél évre ítélték, két hónapot ült le […] Én jártam a tárgyalásokra, a nővéremet már deportálták a férje családjával Marosvásárhelyre, bátyám keveset mert mutatkozni, nehogy őt is, nagy­korú lévén, elkapja az igazságszolgáltatás. Egye­dül mentem ügyvédhez, tárgyalásra, cipeltem a degeszre tömött hátizsákokat, vártam a börtön előtt soromra látogatási napon, és kémleltem folyton elszoruló szívvel a félemeleti ablakot, mert tudtam, hogy apám ott van elzárva a »politikaiakkal«.”

De benne lobog a tanulási vágy („sivatagnyi tudásszomj”), s hogy bejuthasson az egyetemre, eltitkolja származását. A Bolyain végre társra és szellemi közösségre talál, aztán következik 1956 és a megtorlás: kiderül gyalázatos titka, és örökre becsukódik előtte az egyetem kapuja. Nagyobb fájdalma, hogy szerelmével is megszakad a kapcsolata – a szakítás kudarcos sebet éget: volt szerelme országos hírű sikeres költő, alóla pedig, hiába próbál kétségbeesetten menekülni önképzésbe, házasságba, gyerekszülésbe, kicsúszott a talaj: „szellemileg megnyomorodva vetett partra a nagy érzelmi ár. […] Ő ott maradt az egyetemi előadások, könyvtárak, hozzá méltó barátok között. Én viszont »lógtam a szeren«, az űrben, ahol ügyetlenül és keservesen próbáltam megkapaszkodni. […] Ő megvalósította önmagát, és ebbe belepusztul. Én nem valósítottam meg, és ebbe pusztulok bele. […] Az ő elmúlása gyorsabb lesz és látványosabb. Az enyém talán lassúbb, de annál groteszkebb.” Pátoszos szavak, de azt hiszem, lényegiek: a kemény diktatúrába csak a nagyon erős és nagyon stabil személyiségek nem sérültek, roppantak meg, vagy törtek össze.

Várady Emese sorsa, keserves küszködése a deklasszálódás ellen nem különleges vagy egyedi sors a létezett kommunizmus korában – az osztály- meg népellenségek jellemző büntetése. Erről a jellemzőnek is nevezhető sorsról számol be invenciózus naplójában. A szöveg finoman kulturált, folyamatos önértelmezési készsége enyhe modorosságával együtt is a majdnem író naplója. Lelkileg hiteles érzelem- és indulatzuhatag: a mélydepresszióra hajló csüggedést a töprengő, bölcselő (és olykor bölcselkedő) intellektus dinamizmusa tompítja. „Ahogy fölidézem huszon-egynéhány éves arcunkat, megkeseredik a szám íze. Mi lett belőlünk? Hol hullattuk el örökké ingerkedő jókedvünket, a bizalmat, ami szemünkből akkor még egyenesen sugárzott, mikor ütődtek koppanva a földhöz »elveink«, ezek a súlyosabb dolgok?” Persze, súlyosak az elvektől való eltávolodások, de a legsúlyosabb a személyiségben, a pszichében véghezvitt pusztítás. A Kalevala-fordító, „lelke mélyéig marxista felfogású” Nagy Kálmánról jegyzi meg: „Én, aki sokszor eljátszadoztam tragikus pózban az öngyilkosság gondolatával, sokszor azt érzem, helyettem is megtette.” Hogy mi történt az ötvenes években pályára lépő romániai magyar értelmiségi nemzedéknek az idegrendszerével, miért erősödött föl öngyilkossági hajlama, járta az idegklinikákat, fordult az alkoholhoz, hogy a diktatúra miként kezdte ki immunitását, nos, a naplóíró Várady Emese szenvedélyesen és meggyőzően elmeséli.

Szilágyi Domokosról aránylag keveset tudunk meg a naplóból, az 1958-ban és ’59-ben Várady Emeséhez írt négy levele azonban pár vers keletkezéséről, a költő akkori útkereséséről adalékkal szolgálhat az irodalomtörténet-írásnak. Viszont néhány kérdés megválaszolatlan maradt a kötetkiadással kapcsolatban. Nem tudható, hogy Várady Emese naplóját teljes terjedelmében tartalmazza-e a kiadvány, néhány helyen jelzi, hogy kihagyás történt, de a kiemelés okára nincs utalás. Jó lett volna, ha Kántor Lajos szerkesztő – Szilágyi Domokos életművének egyik legjobb ismerője –, ha már kétszereplős a könyv, áttekinti a kapcsolat irodalomtörténeti és biográfiai vonatkozásait. Sajnos az sem derül ki a kötetből, hogy Szilágyi Domokos Strempel Mártához írott levelei miért is kerültek be Várady Emese könyvébe, ha amúgy csak érintőlegesen kerül említésre a levelekben Várady Emese – az illető hölgyről annyit árul el a szerkesztő, hogy a fiatalok közös ismerőse volt. Bár számos dokumentum, emlékezés megjelent a korról, még mindig kevésbé ismertek és közismertek a szereplők – ezeket a hiányokat az enigmatikus, inkább sejtető, mint megvilágító bevezető sajnos nem pótolja. (Korunk, 2012)