Archívum

Németh Zoltán: A posztmodern magyar irodalom hármas stratégiája

Bereti Gábor
2013. július

Egy könyv, kivált ha a posztmodern irodalom esztétikai ideológiáját boncolgatja, akkor tölti be hivatását, ha választott témájában eligazodni segíti olvasóját. Ha tárgyát vonatkozásaitól nem megfosztani igyekszik, hanem szemléletének nyitottságával a posztmodern állapotról kínált ismeretanyagát az irodalom szűkebben vett határain túlra, a társadalmak életére is kiterjeszti. Mintegy ezzel is érzékeltetve szemantika, azaz a mű nyelvisége és szemiotika, a mű környezete egymást feltételező dualitását. Németh Zoltán tavaly decemberben napvilágot látott, A posztmodern magyar irodalom hármas stratégiája című tanulmánygyűjteménye megfelel e kívánalomnak.

Németh 1970-ben született Érsekújváron. Termékeny és sok műfajú szerző. A kétezres években tizenhét kötetben jelentek meg munkái: versek, elbeszélések, monográfiák, tanulmányok. Mindemellett a besztercebányai Bél Mátyás Egyetem docense.

Kötete egy rövid bevezetést követően kilenc fejezetből áll. Elképzelését a magyar irodalom mo­der­nitást követő alakváltozatairól a címet is adó első tanulmányában fejti ki részletesen. Ebben nem csupán leírja a mára egyébként divattá lett jelenséget, de hivatkozva kialakulásának történetére, saját, hármas stratégiája alapján végső fokon újra is értelmezi azt. Mindeközben angolszász, főleg amerikai előzmények nyomán opponálja, kritikával is illeti a posztmodernizmust homogén minőségként kezelő magyarországi felfogásokat, s egy előítéletekbe merevedett, statikus posztmodern-képet cserél egy differenciált, tág horizontú változatra. Németh az időrend és a tematika egyéni alkalmazásával alkotja meg a jelenség új minőséget hordozó interpretációs lehetőségét. Termékenyítő leleménye – melynek mintájául a modernizmus stációi szolgáltak –, hogy a posztmodernizmus a korai, az areferenciális (jelentés nélküli) és az antropológiai (emberközpontú) alakváltozataira történő elkülönítés által tárható fel a maga 21. századi létmódjára utaló alakban.

Szerzőnk az obligát első fejezetben előbb a hazai posztmodern elképzelések már-már sematikus pannóját villantja elénk. A nálunk közkeletű séma értelmében a posztmodern minden korábbi esztétikai elvet meghaladó módon testesíti meg az irodalmi korszerűséget. Többek között azért – vallja a jelenség számos híve –, mert szembefordul a magyar irodalomra korábban jellemző közéletiséggel, a vátesz-szereppel, vagy például mert a pátosz nyújtotta stiláris lehetőségeket előszeretettel cseréli fel a korszerűség szinonimájaként alkalmazott irónia eszköztárával. De – követve a szimpatizánsok észjárását – korszerű azért is, mert tagadja az élményszerűséget, az eredetiségre törekvést, a világszerűséget, a valóságot, a hagyományt, az identitást, a művészi és a színvonaltalan irodalom, avagy a nemi szerepek közti határokat, a líraiságot, az átvitt értelmű, metaforikus történetszövést, sőt a narrációt, vagyis az elbeszélő jelleget is. A Németh által idézett homogenizáló nézetet vallók szerint a posztmodern, azaz a korszerűség további megkülönböztető jellemzője még a deretorizálás (itt: jellegtelenné tevés), a depoétizálás (költőietlenítés), a töredékesség, az antimimetizmus (utánzásellenesség), a rontott nyelv használata, az intertextualitás (szövegátvétel vagy szövegköziség), a palimp­szeszt­szerű­ség (felülírás), az önreflexivitás (önmagára utalás), a metafikció (elvonatkoztatott elképzelés), illetve az újraírás mint szimuláció (itt: megtévesztő hasonlóság) is. A posztmodern, miközben kétségbe vonja a nyelv jelentésalkotó szerepét, hiszen ez már egy fikción túl is létező valóságra utalna, esztétikai ideológiájában szélsőségesen nyelvcentrikus. A Jacques Derrida gondolatait köz­vetítő Németh Zoltán szavaival élve, a „világ: szöveg, a nyelven kívüli valóság: illúzió”. Németh találóan jegyzi meg, hogy a posztmodern az önmagát író szöveg poétikája, amely kizárja érdeklődési köréből a realizmus és a valóság kategóriáit.

A Németh Zoltán ajánlotta felosztás terminusai közül a fentiekre a posztmodern areferen­­ciá­lisnak nevezett alakváltozata illik. A magyar kritikában és irodalomtörténet-írásban hagyo­má­nyo­san ez a nyelvcentrikus, a poszt­­strukturalista de­konst­ruk­ció elveit valló, úgynevezett szövegirodalom számít posztmodernnek. Az irodalomelméletben pedig ez felel meg a posztmodernizmus második hullámának. Areferenciálisnak azért nevezhető, mert lemond a jelnek a jelrendszeren kívüli valóságra vonatkoztatásáról, nem keres kapcsolódási pontokat a világszerűséghez, nem próbál igazságokat megjelení­teni, s ami talán a legfontosabb, mert működése köréből kiiktatja a szubjektumot. Németh ezzel kapcsolatban említi Hal Fostert, aki úgy véli, a posztmodern azáltal, hogy tagadja a szubjektumot, „az ember halála” koncepciót veszi át, s így lényegét tekintve antihumanista álláspontot foglal el.

Ha elfogadnánk a homogenizálásra hajlók nézeteit, akkor a posztmodern areferenciális alakzatát jellemző fenti sémát a jelenség egészére igaznak vélhetnénk, ahogy Hal Foster észrevételének érvényét is. S itt derül fény Németh Zoltán részletező, új, hármas felosztást ajánló munkájának jelentőségére. Könyvében meggyőzően érzékelteti, hogy a jelenség korai, illetve új keletű, az életszerűség lehetőségeit ismét kereső antropológiai változatai miért és mennyiben térnek el a posztmodern arefe­renciális vonulatától.

Szerzőnk ezek bővebb kifejtésének szenteli könyve további nyolc tanulmányát. Az eltérő szempontú, a posztmodern változékonyságát mutató munkái is alátámasztják, érdemes a korszerűség fogalmát a homogenizálás híveinek az areferenciális változat jellemzőire szűkítő értelmezésétől sokkal szélesebb horizontúnak elgondolni. Tanulmányai egyikében erre így figyelmeztet: „A harmadik posztmodern politikaiként gondolja el önmagát abban az értelemben, hogy egy létező társadalom hatalmi kérdései, valamint a másságban és a marginali­tásban kódolt identitás problematikája foglalkoztatják. Stratégiája a hatalom rögzült hierarchiái ellenében jön létre, szövegei a patriarchális, totalizáló, asszimilációs, homogenizáló és globalizáló tendenciák ellen emelnek szót a sokszínűség és az eltérő tradíciók megőrzése céljából. A nyelven keresztül az azt létrehozó identitást, médiumokat, társadalmi erőket és hatalomgyakorlási technikákat olvassák, abból kiindulva, hogy egyetlen szöveg sem steril nyelvjáték eredménye, hanem mindig a mögötte álló élő identitás érdekei és stratégiái hozzák azt létre.” E néhány sor akár a posztmodern harmadik, antropológiai alakzata etho­szának is tekinthető.

Posztmodern, amely a megsemmisítő anti­humanizmus felé tart, és/vagy melyet az élő identitás érdekei és stratégiái hoznak létre? Ez olyan önellentmondás, amely szinte nekünk szegzi a kérdést: mi hát a posztmodern? Németh tisztázó munkáját követő olvasatunk szerint olyan stílusirányzat, amely kísérleti és ideológiai technikák alkalmazásával fejezi ki az ember nembeli lényegéhez tartozó úgynevezett örök tartalmakat. Techné a születés, a halál, a szerelem, az emberi szenvedélyek és viszonyok stb. aktuális modalitásainak művészi színvonalú megjelenítésére.

Az értelmezés számára szerzőnk a posztmodern hármas stratégiája alakzatainak felvetésével, az areferenciális változatot fenyegető megsemmisülés irányával szemben mintegy az (esztétikai) valósághoz visszavezető menekülési útvonalat is nyit. Jelentős érdeme, hogy a posztmodern körén belül maradva fordul szembe a hazai kánonképző main­stream homogenizáló szemléletével, s hogy hármas stratégiája ezért akár a szekértáborokat elválasztó sáncok áthidalására is alkalmassá válhat. (Kalligram, 2012)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.