Ottlik és a vers

Prózaíró vagy költő?

Egyszerű és kézenfekvő állítással kezdem: Ottlik Géza prózaíró volt, nem költő. Ezt határozottan állíthatjuk.

Vagy mégsem?

Nézzük sorban életművét. Van több regénye, az Iskola a határon, a Buda, van több mint egy tucat elbeszélése, összefoglalva a Minden megvan kötetben, kézbe vehetjük a Hajnali háztetők és a Hajónapló című kisregényét, és kiadott egy Próza című kötetet. (Most nem említem a Kalandos hajózás a bridzs ismeretlen vizein-t, amelyben szintén nem olvashatunk verseket.) Egyet­érthetünk az Új magyar irodalmi lexikon megállapításával: „Ottlik Géza (Bp., 1912. máj. 9 – Bp., 1990. okt. 9.) író, műfordító.” Ám Veres András szócikkének végén azt is olvashatjuk: „Ottlikot olyan szerzők vallják mesterüknek, mint Tandori Dezső és Esterházy Péter.” Esterházy érthető, ő is regényíró. És Tandori? Kétségtelen, hogy ő is írt regényeket, sőt elbeszéléseket is (kedvencem A nagy gombfoci könyv), de a Döblingi befutótól a Nat Roid-történeteken keresztül az Evidenciatörténetekig sorolhatnánk prózai alkotásait, sőt műfordításai is számosak. Mindezzel együtt, ha Tandori Dezső nevét kimondjuk, írói minőségét meghatározandó nem a prózaíró, hanem a költő ötlik az eszünkbe, mert olyan versei vannak, amelyekkel korszakosan meghatározta, alakította a magyar költészet történetét. Sőt, hozzátehetem, hogy műfordításai közül számomra a legkedvesebb s legnagyobb poétikai teljesítményt nyújtó darabok A Gyűrűk Ura versbetéteinek fordításai, ahol a magyar változat egy nagyságrenddel jobb, mint az eredeti angol. (Érdemes megnézni a gyűrűk jelentését és történetét elmesélő, legendás nyolc verssor angol és magyar változatát!) Lehetne tovább bogozni még, hogy Tandorinak milyen életművet tulajdonítunk, de egyszerűbb, ha némi túlzással azt mondjuk: Tandori Dezső, a költő mesterének vallotta Ottlik Gézát, a regényírót. Ottlik és Tandori párhuzamait részben már felderítette Horkay Hörcher Ferenc tanulmánya (A Tandori–Ottlik–Waugh háromszög),¹ de vannak még kérdések, amelyeket mindenképpen tisztáznunk kell.

Mit jelent a „mesterének vallotta” kifejezés? Jóban voltak, ez biztosan állítható, figyelemmel kísérték egymás pályáját, írtak egymásról. A Várhegy két oldalán laktak egymáshoz egészen közel, légvonalban nem több, mint 200 méterre. Ottlik bevette Tandorit a „nagy négyszer-százasba”,² Tandori megírta a legjobb kritikákat Ottlik műveiről. De ez még nem a „mesterének vallotta” kategória. Összeköthetné őket esetleg a közös képzőművészeti érdeklődés, Tandori maga is alkotott ezen a területen, a kortárs festészet terén jelentős műveltsége van. Ottlik nagyregényeiben a narrátor személyéhez a festészetet mint művészeti tevékenységet kapcsolta. Ám Ottlik valójában nem volt mély műértője a képzőművészetnek,³ meg is kapta érte a magáét Tandoritól, aki elmondta, hogy Ottlik egyáltalán nem ért a képekhez, és éppen ezért nagy prózapoétikai hiba volt, hogy a festészeten mint művészeti ágon keresztül próbálta elmondani saját alkotói problémáit. Igaza volt, Ottlik valóban nem érdeklődött különösebben a képzőművészet iránt, a „lefesteni” problémája olyanképpen érdekelte, mint a 19. század elejének lírikusát, Berzsenyit, aki Kölcseyvel való vitájában fejtette ki álláspontját, hogy a gondolatot festeni kell, s nem elmondani. Ottlik regényeinek egyik nagyon fontos kérdése, hogy miként lehet ábrázolni festéssel vagy meséléssel azt a nagyon összetett valamit (pamutgombolyagot), amit az életünknek nevezünk a hétköznapi beszédben. Akárhogyan is forgatjuk a dolgot, mindig oda lyukadunk ki, hogy a próza és a költészet nagyon közeli dolog, még ha látszólag egészen messze is állnak egymástól a hagyományos műfaji-műformai rendben.

Mit írt Ottlik?

Amint a Próza erős indításából megtudjuk, „Próza az, amit kinyomtatnak. Gondoltam akkoriban, elsőéves matematika–fizika szakos egyetemi hallgató koromban, amikor körülbelül eldőlt, hogy mégsem költő leszek, hanem prózaíró.”⁴ Ebből a mondatból úgy tűnik, hogy a választás szükségszerű, a helyzet kötelezően vagylagos, valaki vagy regényíró, vagy költő. Ezt a véleményét Hornyik Miklósnak adott interjújában is megerősítette:

„– Írt később verseket?

– Tizennégy évesen mindenki költő, én is az voltam. Imádtam Adyt, és rossz Ady-utánzatokat írtam.

– Mikor találkozott először a modern magyar irodalommal?

– Gyermekkoromban, Karinthy Így írtok ti-jében. A paródiákon át megértettem, hogy ezek mögött a röhögtető dolgok mögött milyen nagy dolog a költészet, milyen óriási, vakmerő, szép és nagyszabású vállalkozás verset írni. Verseket írtam én is, és csak miután kiszabadultam a katonaiskolából, s az egyetemen matematika–fizika szakra iratkoztam, csak akkor próbáltam prózára áttérni. Teljesen tanulatlanul, tudatlanul, műveletlenül belevágtam a prózaszövegbe, amiket vesztemre egy irodalmi folyóiratunk kinyomtatott.”

A nagyon ifjúkori versekből egy-két részletet Kelecsényi László publikált is Ottlik-mo­nográ­fiájában: „Vagyok egy háborgó, vad álom sivatag / A gátját tépő ős érzés-folyam / Egy kis hangú és nagy dalú madár / Mit összetör a nagy ének-akarása.”⁵ „Csak lesem, mint izzik retortámba Kőszeg, / Hátha mégis rejteget aranyat e tőzeg.”⁶

A költői indulást tehát éles váltással a prózaírói (figyelem, nem regényírói!) pálya követte. A vagylagos választás, úgy tűnhet, vagylagos maradt mindvégig, igaz, egy érdekes kivétellel mégis találkozunk, ugyanis nyomtatásban jelent meg a Jelenkorban 1986 januárjában A teljes égbolt vigasza című alkotása.⁷ Az írás nem tart margótól margóig, tehát vers, de rögtön hozzá kell tennünk azt is, hogy nem Ottlik szándéka szerint az. A kéziratban a szerző margótól margóig írta a rövid feljegyzést, megemlékezést (néhol sorvégi elválasztással), de valószínűleg Szederkényi Ervin határozott úgy, hogy mivel a szöveg nem túl hosszú, ezért szélesebb behúzással, keskenyebb tükörrel szedik a szöveget. Így viszont tipográfiailag vers hatása van, különösen azért, mert a sorok tördeléséhez illeszkedő gondolatritmus erősíti a szöveg érzelmi lüktetését. A cím is Szederkényi Ervintől ered, aki az utolsó tagmondatot választotta címnek. Ottlik ezt a címet saját Jelenkor-példányaiban kihúzta, vagy inkább kisatírozta, és helyette fölé írta: Micsoda egy költő?

Összességében tehát tipográfiailag bármennyire is vers a Jelenkorban megjelent szöveg (nincs sorkizárás például), és bármenyire is erős érzelmi (lírai) hatású, a szerző szándéka szerint mégsem vers. A teljes életművet bemutató magvetős díszkiadásban prózaként közli azt Hafner Zoltán sajtó alá rendező, s ő a javított Jelenkor-példányok alapján a címet is megváltoztatta Micsoda egy költő címre, igaz, a kérdőjelet elhagyta a végéről. Az eredeti kéziraton nem szerepel cím, bekarikázott egyes áll a szöveg fölött.

Egy érdekes összefüggést érdemes itt rögzítenünk e szöveggel kapcsolatosan: az aláírás mellé írt dátum 1983. június 3. Az időpont azért figyelemre méltó, mert éppen negyven évvel későbbi, mint az a nap, amikor testvére halálára készített verset 1943. június 3-án. Ottlik Pálma 1943. május 31-én hunyt el, s temetése június 2-án volt. A vers zárása tehát rá emlékező gesztus is lehet a Babits előtt tisztelgő szövegbe beleszőve.

A Micsoda egy költő? szövege nem vers, hanem prózai szöveg, szép gondolati ívvel, s a prózát ritmizáló, jól csiszolt mondatokkal, ezért kijelenthetjük, hogy ami Ottliktól megjelent nyomtatásban, az mind próza. Lehet, hogy mindez túlzott szőrszálhasogatásnak tűnik, hiszen Lengyel Péternek adott interjújában maga a szerző negligálta e szakterminusokat: „Ezek a szavak – tárgy, mondanivaló, lírai, epikai – mind hasznavehetetlenek. Ebből a fogalmi nyelvből éppen azok a dolgok hiányoznak, azok az izék, azok a néven nem nevezhető entitások – amiről a versek és regények szólnak.”⁸

Amit az iskolából hozunk

Másrészt azonban mégiscsak érdemes tisztáznunk bizonyos fogalmakat, mert ezek után látunk meg olyan mélyebb összefüggéseket, amelyek a fogalmak használata során sem mindig bukkannak felszínre. Az írásbeli műveknek van műformája, amely azon alapszik, hogy írásban rögzítjük azokat. Ha a szöveg kiér a margókig, az próza, ha meghatározott sorokra van tördelve, azaz a sorok hosszúsága nem változtatható szabadon aszerint, ahogy a tükör változik – például más formátumú lesz a könyv –, akkor az vers. A vers ritmusát éppen az biztosítja – akár ütemhangsúlyosról, akár időmértékesről van szó –, hogy a sorok adott hosszúságúak, tetszés szerint nem változtathatók. Ezek alapvetően formai szempontból határozzák meg a művet. Másrészt az egyes műveket, amelyeket írásban rögzítünk, tartalmuk és megszólalásmódjuk különfélesége értelmében tarthatjuk líraiaknak, epikaiaknak, drámaiaknak, illetve értekezőknek. Minden egyes műnemet tovább bonthatunk műfajokra, így az epikának műfajai például regény, elbeszélés, eposz, a lírának az elégia, óda, episztola. Ez a felosztás elsősorban a tartalomra, a tartalom kifejezésére vonatkozik.

Ez a rendszer, az európai kultúrkör műfaji, műnemi rendszere alapjait tekintve Arisztotelész gondolataira megy vissza. Ő befogadói szempontból csoportosította a műfajokat, elsősorban a drámákat, annak az embernek a nézőpontjából, aki végignézi, befogadja a görög színházban a dara­bokat. A Poétikában, az általa vizsgált modellben létezik egyrészt a valóság, másrészt annak leképezése, tükrözése a műalkotásban, a drámában. A mű tehát – különösen az általa vizsgált görög drámairodalomban – elválik az életvalóságtól, különben nem tudná tükröztetni, megjeleníteni azt, sőt ha nem válna ketté a két dolog, akkor nem lenne lehetséges, hogy ugyanazokkal a hősökkel megtörténjenek ugyanazok az események az egymás után elkészült és bemutatott drámákban. A darab elidegenedik a szerzőtől is – nem ő játssza el, olvassa fel azt –, sőt elidegenedik a közönségtől, hiszen ők „pusztán szemlélői” a cselekménynek, nem lehetséges számunkra, hogy a játszóhelyre berohanva az utolsó pillanatban megmentsék Élektrát.

Ehhez az immár kétezer éve működő rendszerhez képest a Próza indításában Ottlik egészen más szemszögből közelít a kérdéshez: „Próza az, amit kinyomtatnak.” Ez a nézőpont az alkotás felől, sőt az alkotás elfogadása, valamiféle intézményesülése felől közelít a kérdéshez. Ezt az erős állítást néhány sorral lentebb elhelyezi a műformai kategóriák között: „Attól még nem próza valami, hogy se nem vers, se nem színdarab: legfeljebb kézirat a neve.”

Ottlik nem volt teoretikus elme abban az értelemben, hogy sok dolgozatot vagy esszét írt volna az irodalomelmélet témakörében, mégis tudható, hogy sokat gondolkodott a művészi alkotás lehetőségein. Izgatták a nyelvi kifejezés határai s az ehhez kapcsolódó műfaji, műnemi kérdések. Igaz, s ez nagyon fontos, elsősorban alkotói és nem befogadói, receptív oldalról. A művészetről gon­dolkodván egy olyan alapképletből indult ki, hogy magát az életet kell művészetté formálni, azaz műalkotásként megélni: „a művészet lényegében nem külön szakma, hanem egyszerűen az élet gyakorlása, az emberi lét természetes foglalkozása, amit mindenki űz éjjel-nappal. […] Alighanem ilyen értelemben képzeltem el magamnak hétévesen az írói pályát: hogy majd a létezés-szakmában dolgozom.”⁹

Ebből sok minden következik a művészetre nézve, például az, hogy az alkotás nem idegeníthető el magától a szerzőtől, tehát nem tekinthető például olyan színdarabnak, amit a színpadon láthatunk. Elég, ha itt a mindenkik számára ismerős ingyen mozi metaforára utalok, amely nem a műalkotás, hanem az élet filmjének lepergetésére szolgál.

Az élet és az alkotás egyek, s bármelyik létforma felől közelítjük is meg, hamar észrevehetjük, hogy milyen nehéz kifejezni benne magunkat. A kifejezés lehetőségének létezik egy bizonytalansági állandója, amint a Miért Buda? című rövid írásban ezt a hétköznapi életből vett példával plasztikusan leírja: „Szemtanú vagy. Mit látsz? A bíróság megesket a tanúvallomásodra. Hogy az igazat, a teljes igazat, és csak az igazat mondd… »Március 3-án, déli fél 12-kor a Vas utca és a Rákóczi út sarkán szemtanúja volt ennek a balesetnek.« »De. Nem.« »Nem? Hát?« »Én március 3-én fél 12-kor a Vas utca és a Rákóczi út sarkán nem a baleset szemtanúja voltam, hanem egy arra haladó járókelő. Nem szemtanú, csupán egy budapesti lakos.« »Na de, látta a saját szemével, hogy egy teherautó elütött egy kerékpárost, nem? Mit látott?« Hogy mit láttam, arról a teljes igazságot nehéz lenne leírni, szavakkal elmondani. Láttam, hogy süt a nap, igen tisztelt bíróság, ezt biztosan. Láttam a szembejövőket, kirakatokat, cukrászt, trafikot, feltehetően. Mozit? Ez már csupán következtetés részemről, mert tudom, hogy ott van az Uránia jobb kéz felől, és el kellett haladnom mellette. Ez tehát törlendő.”¹⁰

A rövid epizód jelzi, hogy az élet megélésébe, „valódi” megélésébe annyi minden tartozik bele, hogy az szinte összeszedhetetlenül sok, már „hétköznapi szinten” is a tapasztalatok (kognitív tapasztalatok) sorát óhatatlanul szűrjük és egyszerűsítjük. Ez ellen a kényszeres és nem helyeselhető redukálás ellen csak úgy léphetünk fel, ha minden percünket „teljesen”, teljes átéléssel, művészetként éljük meg – azaz mind a befogadási átélés, mind a rekonstruktív (emlékező, visszaidéző, elmondó) átélés során teljes módon igyekszünk befogadni, illetve feldolgozni az élményt.

Az élet és a művészet ilyen, egymásba olvasztott megéléséhez viszont nem befogadás alapú, hanem alkotás alapú művészetszemlélet illik.

Műnemek és műfajok az alkotás alapú művészetszemléletben

Alkotásközpontú művészetszemléletből sok új felvetés, összehasonlító megállapítás kínálkozik, s ezek közül egy-két példát is mutatott Ottlik, amelyek első olvasásra meghökkenthetnek bennünket, de ha végiggondoljuk azokat, következetesen magyarázhatók ebből a művészetszemléletből. Az egyik ilyen megfigyelés a Csillagszórók az éjszakák című írásában olvasható: a próza és a vers olyan módon egészítik ki egymást, mint feleségünk és anyánk, illetve a szeretőnk. Nem az fontos ebben elsődlegesen, hogy a metafora valóságreferenciális értelmezésében a kép egyes részleteit logikailag szétbontva hogyan magyarázzuk, azaz mit jelent nekünk anyánk, feleségünk, szeretőnk, hanem az, hogy a műfajokat leíró kategóriákat egy funkcionális, méghozzá az élethez rendelődő rendszerből alkotja meg a szerző. A művészetet nem arisztotelészi módon kezeljük, nem olyanként, amely ábrázol valamit, és azután a befogadóban hatást keltve kivált valamiféle reakciót, hanem úgy, hogy az az élet alapvető kelléke, alkotórésze. A költészet és az epika között nem az a különbség, hogy milyen módon olvassuk őket, mondjuk, egy késő esti órán a fotelunkba gubbaszkodva, hanem hogy az életünkben, a hétköznapjainkban milyen része van a költészetnek, illetve az epikának, a regénynek, elbeszélésnek, anekdotának.

Ezt az alkotás alapú művészetszemléletet és az abból adódó következtetéseket, a két fontos alapkategória, a líra és az epika kapcsolatát több különböző helyen mutatta be. A lírának Ottlik szóhasználatában nagyjából a költészet a megfelelője, amikor epika és líra kapcsolatáról ír, akkor azt mutatja meg, hogy az elbeszélt történetbe miként nyomul be az el nem beszélhető vagy pontosabban a nehezen elmondható költészet. A „nehezen mondható” költészet olyan jelsora a kimondhatatlan, a verbalitáson túli, igazi valóságnak, amely ugyan nem pontosan, de mégis ki tud fejezni valami fontosat ebből a szavakon túli lényegből.

A költészetnek ezt a speciális közvetítő jellegét nehéz leírni, valamiféle metaforával ábrázolni. Nekem a szivacs jutott az eszembe. A költészet egyik vége a verbalitáson túli valóságba nyúlik, a másikat fülünkkel halljuk, vagy szemünkkel olvassuk, tehát megtapasztalható. Miközben mind a két régióban jelen van szivacsként, közvetíti a nedvességet a transzcendens felől a hétköznapi irányába. A szivacs-metafora használatát az indokolhatja, hogy a közvetítés csatornái nem szándékosak, mint ahogy nem tervezhető előre az sem, hogy a víz hogyan halad át a szivacson.

Amíg a költészet transzcendens tartalmakat közvetít, addig a próza (epika) kifejezhető tartalmakat hordoz, elmeséli így vagy úgy a történetet. Ez mindig kifejezhető marad. A prózát éppen a költészet teszi, teheti olyan minőségűvé, hogy képes legyen a ki nem mondható tartalmakat, ha másképp nem is, de nehezen kimondani. Ezt írja le Maughammal kapcsolatosan Ottlik rövid esszéjében:

„Maugham írói ereje az ábrázolás hitelességében van. Nagy árat fizet érte: a költészet kegyelméből szinte semmi nem jut neki, le kell mondania minden varázslatról, boldog mágiáról, amit az írás nyújt. De gyakran megéri. Emberei, tájai életre kelnek, s olykor váratlanul az író helyett megteremtik a maguk varázslatát. Szerény és erős, kenyérízű költészet árad felénk egyik-másik oldaláról, megfényesedik egy hajnalon a londoni aszfalt, s nem tudjuk elfelejteni a délutánokat, melyeken egy kisfiú kerékpározni tanult Blackstable-ben, Maugham bebizonyítja, hogy bugylibicskával is lehet hályogműtétet végezni. Az Eső csendes, biztos költészete ott lappang Mac-Phail doktor kétkedő, magányos figurájában; drámaisága pedig készen ugrik elő a kibontakozó alakokból. Ezek a figurák hitelesek, eleven emberek: mindig ez, ami érdekes, izgalmas, ez természetesen a dráma lényege is, nem pedig a mese, a cselekmény, ami éppen fordítva, csupán a figurák jellemzésének értékes eszköze.”¹¹

Ennek a Maughamnál megfigyelhető alkotási technikának az ellentétére is mond példát éppen jó barátja, Vas István költészetét elemezve:

„Vas István alapjában prózaélményekből építi verseit, amivel ugyan nem sokat mondok, s nem is akarok sokat mondani, csak azt, hogy latin vagy mediterrán Weöreshöz képest, pontosabban keresztény. Persze, mint a mi keresztény kultúránk is, magába szívta és feloldotta az összes ellentétet is, pogányságot, ószövetséget, minden kabalát. Az értelem értelmen túli aszkétája, lelkiismeret, öntudat, erkölcs háborgatja szakadatlanul. Amiként az előkelő pogány vallásokkal szemben vagy az előkelő Ószövetséggel szemben a mi kereszténységünk voltaképpen parvenü vallás, Vas István lankadatlan tudatossága is a kezdő hódítók, az új emberek parvenü fejtar­tását idézi; egyszóval újszövetséginek látom őt, ő az ember, aki új szövetségre lépett Istenével.”¹²

Az utóbbi idézet azért is nagyon fontos lehet, mert éppen a líra–epika mint transzcendens–­evilági párhuzamát festi elénk, igaz, meglehetősen sajátos, vallástörténeti színezetben. A transz­cendens szférának a vallásival való összekapcsolása más elmélkedő írásában is társul azokkal a gondolatokkal, amelyekben a regény, illetve regényírás ontológiáját vizsgálja. A Körkérdés Jézusról elmélkedő írás zárásában ezt mondja: „Az író a nyelvet nem ebben az értelmező, felbontó funkciójában használja, hanem éppen ellenkezőleg, mondhatnánk visszaélve a nyelvtan szerkezetével és a szavak jelentésrendszerével, versében, regényében a világ eredeti épségét és teljességét igyekszik visszaállítani. És ha ez egyáltalán sikerül neki, csak a szövegébe beáramló hallgatásokkal sikerülhet. Ha pedig nincs benne a művemben mindez, anyám, az égbolt, Jézus, akkor semmi sincs benne. Nem néven nevezve kell jelen lenniük – a vers nem a csillagokról szól, nem Jézusról, nem a költő anyjáról – hanem valóságosan.”¹³ A három megnevezett fogalom kapcsolatának alapja tehát nem a szóbeliség nyilvánvalósága (amely egyébként ezek szerint nem transzparens), hanem a transzcendens terrénumban való érintkezésük, összekapcsolódásuk. A dolgok lényegének kifejtése tehát nem a szavakból építkező nyelvben valósul meg, hanem valamiképpen e jelrendszeren túl, s a megértés garanciáját is egy olyan kapcsolódás adja, amely nem tapintható meg a verbalitáson innen.

Kicsoda a költő

Az alkotás alapú művészetszemléletben a költőnek mint speciális szerepű személynek kitüntetett helye van. Ottlik esszéiben rövid, odaszúrt mondatokat olvasunk a költő különleges státusáról, állapotáról: „A költő az igazi ember”;¹⁴ „Az ember a legtöbbet az életben mégiscsak tőlük kapta, a költőktől”;¹⁵ „ők mindent előbb tudnak, a költők”¹⁶ (de a költői másmilyenség elbeszéléseiben is előfordul: „lázasan, csaknem költőien zengett a hangja”¹⁷).

Ezek szerint a költő olyan valaki, aki képes megvalósítani – jelenvalóvá tenni – a költészetet magát. A költészet szivacs jellegét megragadva felmutatni azt a hétköznapi agyunk számára megfoghatatlan és beláthatatlan emberi minőséget, amely nem a materiális (Vörösmarty: sár), hanem a lelki, éteri (Vörösmarty: fény) részünkhöz tartozik. A költőknek ez a feladata azonban nem a lényeg megnevezéséből áll, hiszen ez egyrészt lehetetlen (verbalitáson túli valóság), másrészt olyan lenne, mint amikor a matematikus a képletet felismervén azt számolgatná ki egész életen át. („A mate­matikus, ha elkészített egy szerszámot, sosem használja többé, eldobja: amit megtart, a szerszám elkészítési módja, a módszer, amivel célt ért – az »algoritmus«. Sohasem számít ki eredményeket: a matematika területén dolgozik.”)¹⁸ A költészet lényege az, hogy segít megtapasztalni az össze­függési módokat (nem pusztán az összefüggéseket) a „lényegi” valóságunk és a hétköznapi tapasztalataink között, azaz kezünkbe adja a szivacsot. Felmutatja a lehetőséget, hogy ezt felismerve mi magunk is ilyen vagy más hasonló módszert használva megtapasztalhassuk, észrevehessük ezt a „lényegi” minőséget magunkban. A költészet az utat, a módot írja le a felismeréshez, nem magát a felismerés tárgyát, s ezért lehetséges az, hogy nem ugyanazt a művet írjuk meg több tízezerszer évezredek óta. Mindebből következik az is, hogy egy-egy szerző életműve óhatatlanul egységes képet mutat, mert a költők egész életükben az „egy életművön” dolgoznak. Ottlik is hasonlóképpen képzelte el saját életművét, s ebből, az alkotás alapú művészetszemléletből nézve mindegy, hogy az nem versekből épült fel. További következménye ennek a gondolatsornak, hogy a világon mindenki költő. Noha ez a gyakorlati tapasztalataink szerint általában nem így van, a Budában mégis találunk erre utaló, elég határozott példát:

„– Nem lehet mindenki költő – mondom.

Váratlanul erre felcsattant:

– Miért ne lehetne?

– Mindenki?

– Mindenki! Valaha biztosan azt mondták: Nem járhat mindenki két lábon! Aztán mégis járunk!

Hát? Ezt is elsiettük, mondta egyszer az embertani szakértőm, a két lábra állást. ((Eresz­kedjünk vissza négykézlábra, Veruska?, kérdeztem. Hát, azt mondja, a gerincoszlo­punknak talán még mindig jobb volna!))

A terv az, hogy mindenki költő legyen. A világnak nincs más lehetősége, Bébé. A vak is látja, semmi más. Nem kell elsietni, de nem fontos, hogy ügyeljünk rá, mert ezt nem is lehet elsietni. Ilyen a dolgok berendezése: a rossz vers hamis, a költészet azon nyomban kilöki magából, úgyhogy soha nem teheti tönkre a hátgerincedet. – (Nevettem. A világnak csak egy lehetősége van – mondom –, hogy mindenki legyen festő. Medve is nevetett: Jó, legyenek szobafestők, elfogadom: de te, spanyol festő, egy büdös vasat se érsz, tudod, ha nem vagy hozzá költő. – Tudom.)”

Ez a világszemléleti program elég nagyszabású, de korántsem kivitelezhetetlen. Csak ki kell várni a kedvező alkalmakat, s addig szilárdan bízni a megvalósulásában. Ottlik mindenesetre tudott várni, és tudott hallgatni is, azaz nem publikálni. Verseit például sosem adta sajtó alá, sosem engedte meg a publikumnak, hogy megtekintse.

Mindezt összevetve felvethető kérdés, hogy mennyire értett Ottlik a versekhez. Az 1986-os Jelenkor-beli megjelenéssel egy időben fogalmazta meg Nemes Nagy Ágnes meglehetősen ironikus, fanyarul gúnyos véleményét.¹⁹ Ennek az erősre fogalmazott meglátásnak érdekes visszhangja az, amikor Ottlik nyilatkozik hasonló hangnemben és azonos tartalommal saját költészeti érzéketlenségéről, és éppen Nemes Nagy Ágnesről szóló esszéjében:

„Az ember úgy van vele, hogy írásműveit bárki dicsérheti, örül neki, kivéve egy bizonyos régi jó barátját, akit egyébként becsül, szeret, százféle dologban a tanácsát kéri, hallgat rá, de az irodalmi ízlését és hajmeresztő botfülűségét harminc éve ismeri. Ha ő dicsérni kezdi, amit írtál, hideg veríték üt ki rajtad, és lázasan gondolkozol, hogy mi a fene maradt benne a szövegedben, ami tetszhet neki. Félek, Ágnes így van velem.”²⁰

Természetesen ez az önirónia túlzás Ottlik részéről, hiszen olyan kifinomult elemzéseket olvashatunk tőle, mint kevés irodalmárunktól, irodalomelméletes kollégánktól. Dsida Nagycsütörtökön című verséről ezt írja:

„A lassú ütemű és a Jammes ravasz egyszerűségénél is magasabb rendűen egyszerű, szinte kopár sorok mögött okvetlenül hallanunk kell a vers hatalmas, mély zenéjét, éreznünk kell nagy levegőjét. Hitelességét nagymértékben azzal éri el, hogy az Olajfák hegyéről mindig visszatér a székelykocsárdi váróterembe – akár azzal is, hogy nem könnyek, hanem verejték csurog végig az arcán, vagy azzal, hogy a magas pátoszt csupán a »Jakab – aludt« enjambement-nal, evvel az ütemet megcserélő és az ütemre figyelni rá nem érő átgázolással jelzi, vagy az »aludt« szó izgatott-figyelmetlen ötszörös ismétlésével – egyszóval azzal, hogy eszközeiben is realisztikus-érzékletes.”²¹

Zárásként pedig visszatérhetünk kiinduló kérdésünkre: miképpen volt mestere Tandorinak, a költőnek Ottlik, a prózaíró? A válasz egyszerre nehéz is, meg könnyű: elveszhetünk az érvek, elméletek kanyargós labirintusában, vagy csak elmosolyodunk, és azt mondjuk: Ottlik Géza költő volt.

Jegyzetek

¹ Horkay Hörcher Ferenc, Ottlik kadét történetei, Kortárs, Budapest, 2010, 113–118.

² „Bevettem Tandorit a nagy négyszer-százasunkba. Ő nem tudja.” „Jó csapatunk volt; nagy négyszer-százasunk, Rónay – Nemes Nagy – Mándy – Pilinszky.” Ottlik Géza, A Budapesti (Budai) Torna Egylet = Uő., Hajónapló, szerk. Hafner Zoltán, Magvető, Budapest, 2005, 91; 92.

³ Vas Istvánról: „ő ért a zenéhez, festészethez, én nem; […] Ő Rómában loholt a köveket, szobrokat, romokat nézni, én a sarki fűszeres boltot, a terecske piacát, a sikátorok lángossütőit, kávézóit, a filobuszokat és a Tevere parti circolare járatait tanulmányoztam.” Hornyik Miklós, Lélekkel írni. Beszélgetés Ottlik Gézával = Ottlik Géza, Éjszakai hajózás, szerk. Hornyik Miklós, Nap, Budapest, 2006.

⁴ Ottlik Géza, Próza, Magvető, Budapest, 1980, 13.

⁵ Kelecsényi László, A szabadság enyhe mámora. Ottlik Géza életei, Magvető, Budapest, 2000, 34.

⁶ Uo., 114.

⁷ Ottlik Géza, A teljes égbolt vigasza, Jelenkor, 1986. január, 1.

⁸ Ottlik Géza, Beszélgetés Lengyel Péterrel = Próza, i. m., 210.

⁹ Beszélgetés Lengyel Péterrel = Uo., 206.

¹⁰ Ottlik Géza, Miért Buda? = Hajónapló, i. m., 96.

¹¹ Ottlik Géza, Somerset Maugham: Eső = Próza, i. m., 158.

¹² Ottlik Géza, Költők, esszéisták, műfordítás, dráma = Próza, i. m. 143-144.

¹³ Ottlik Géza, Körkérdés Jézusról = Próza, i. m., 213–214.

¹⁴ Ottlik Géza, Bevezetés: Tengernagyok propelleren, = Próza, i. m., 124.

¹⁵ Ottlik Géza, A Nyugatról = Próza, i. m., 224.

¹⁶ Ottlik Géza, A Valencia-rejtély = Hajónapló, i. m., 202.

¹⁷ Ottlik Géza, A Drugeth legenda = Uő., Minden megvan, Magvető, Budapest, 2005, 17.

¹⁸ Ottlik Géza, Félbemaradt beszélgetés Réz Pállal = Próza, i. m., 30.

¹⁹ „Mérhetetlenül hosszú időbe került, míg rájöttem, mennyire nem ért Cipi a vershez. Remekül leplezi ugyanis süketségét lángelméjével, szellemességével, s nem utolsósorban azzal a tökéletesen téves, ámde heves meggyőződésével, hogy ért hozzá.” Nemes Nagy Ágnes, Cipi és a vers = Uő., Az élők mértana, I., szerk. Honti Mária, Osiris, Budapest, 2004, 696.

²⁰ Ottlik Géza, A mondhatatlan és a nehezen mondható = Hajónapló, i. m., 74.

²¹ Ottlik Géza, Néhány arc = Próza, i. m., 135.