Archívum

Fehér Béla: Kossuthkifli

Kolozsi Orsolya
2013. május

Ló vontatta gyászhintó „üldöz” egy postakocsit Pozsonytól Debrecenig 1849 májusában az Osztrák–Magyar Monarchia katonáktól, felkelőktől hemzsegő vidékein. A mit sem sejtő üldözöttek és az üldözők útjai a néhány nap alatt többször keresztezik egymást, de végül csak a regény utolsó lapjain találkoznak, hogy történetük tragikus fordulatot vegyen – már ha létezne a tragikum ebben a regényben, mely humorba ágyaz, súlytalanná tesz komoly és komolytalan dolgokat egyaránt. A rendkívül olvasmányos könyv jellemzője ugyanis az a könnyedség, mely abból fakad, hogy sohasem veszi magát komolyan. Középpontjában nem valamiféle „mondanivaló” áll, sokkal inkább a játék, a mozgás, a lendületbe hozott, meglódult és láthatóan nehezen megzabolázható fantázia, mely a nyelvezetben és a történetszövésben is óriási szerephez jut.

Már az első sorok nyilvánvalóvá teszik, hogy nemcsak egy izgalmas történetbe, de ezzel együtt egy sajátos, szokatlan nyelvi közegbe csöppen az olvasó, melybe gyorsan bele kell rázódnia, különben könnyen lehet, hogy a harmadik oldal után a sarokba hajítja a regényt. Ez a szokatlan nyelv rendkívül leleményes, magyar, francia, német, szlovák kifejezéseket elegyít, nyakatekert, már-már barokkos mondatszerkezeteket használ, különös jelzőket, elfeledett szavakat hoz felszínre, s mindehhez nem keveset hozzákölt, kitalál. Ez az – elbeszélő és szereplők által egyaránt használt – nyelv tehát nem egy valaha létező, archaikus nyelvi állapot megidézése, hanem konstrukció és rekonstrukció egyben, olyan egyveleg, mely sohasem létezett, lényegében egy nagy fantáziával megalkotott műnyelv: „A tapasztalat lényege pedig az volna, hogy aki az életet élvezetből adja, élvezetből el is veheti. Ez a kecses aperszü megmosolyogtatta a tanácsost. Derűsen szemlélte a homokszínű örvénykerekeket pörgető Dunát, az élénk északi szélben hajladozó parti fákat, aztán a koporsóban incselkedő pár felé fordította tekintetét. A ledéren kitárulkozó Kitus éppen Dalfalvin feküdt, és morgó hangokat kibocsátva a fülét harapdálta. – Ami ma öröm és kéj, holnap supplicisum – jegyezte meg Swappach, aztán sür­getőleg kopogtatta botjával a hintó tetejét. – Gyorsabban, nem a promenádon vagyunk! […] A háta mögött Swappach visszarejtette a pipistrellije alá a rövid csövű belga puskát. – Most újraszületett cukkerli! Én leszek a keresztapja! – Nem kérek a rokonságból! – válaszolta a cukrász, s idegesen lekapta a holcmüclijét, amikor meghallotta a tanácsos sátáni nevetését.”

A nyelvalkotás mellett a történetvezetés is igen fantáziadús, egyrészt a fordulatos cselekmény miatt (ami érthető is, hiszen a szöveg kalandregényként definiálja önmagát), másrészt azért, mert a realitást és az irrealitást gyakran ötvözi. A valós, hihető vagy akár történelmileg is igazolható elemek között újra és újra felüti fejét a fikció, az elképzelhetetlen: szellemalakok jelennek meg, és beszélnek bele a történetbe, óriások tűnnek fel, a meghalt emberekből apró, szőrös/tollas kucorgó kis lelkek távoznak, de még egy szelencéből előhívható ember is többször segíti a hősöket. Éppen ezért több kritika, sőt maga a fülszöveg is mágikus realizmust emleget, de míg a latin-amerikai irodalomban a valóságnak mindig szerves és komolyan vehető része az irrealitás, addig ez itt inkább egy vicc, mint ahogy egy hosszúra nyúlt anekdota az egész történet, a szó legnemesebb értelmében.

1849. május 4-én Vödric Demeter pozsonyi cukrász levelet kap régi barátjától, Elepi Kőszáltól, aki harminc rúd beuglit rendel tőle. A cukkerbaker ugyanezen a sorsfordító napon kapja rajta egyetlen leányát, Estillát Swappach Amadé őrnaggyal, s azon nyomban ki is tagadja. Másnap a szerelmespár a púpos és rendkívül kíváncsi Thalvizer grófnővel és egy félbolond postakocsissal, Batykóval elindul, hogy Debrecenbe vigye a kért süteményt, ugyanis az ízig-vérig Kossuth-párti Amadé titkos császári küldetést sejt a háttérben, s erről szándékozik több információt szerezni. Indulás előtt azonban magához veszi apja összes pénzét, ezért a következő napon utánuk indul a feldúlt atya, Swappach Ferdinánd, hű kémtársa, Dalfalvi Matyiő, valamint kénytelen-kelletlen a másik apa, Vödric Demeter. A néhány nap alatt sok kalandban van része mindkét kis csoportnak, gyakran botlanak a szabadságharcban részt vevő magyar parasztokba, császáriakba, kémekbe, s az ő közvetítésükkel találkoznak az összes lehetséges elmélettel, mely a hazafisággal, a harcokban való részvétellel kapcsolatos. Nyilván ez utóbbi miatt nevezi a szerző regényét hazafiasnak, bár látható, hogy ehhez a fogalomhoz meglehetősen ironikusan viszonyul, megmutatva a különböző pártokhoz való hűség és a különféle nemzet- és szabadságfelfogások színét és fonákját egyaránt. Az 1848–49-es szabadságharc idején játszódó regény egyébként tartja magát a korabeli eseményekhez, egyes történelmi személyiségeket név szerint is említ (Kossuth, Görgey, Petrovics, Liszt stb.), és valószínű, hogy komolyabb háttérmunka, kutatás előzte meg a megírását, de a fülszövegben olvasható „hiteles történelmi regény” mégis túlzásnak tűnik. Mert a közeg és a korszak alapos ismerete még nem implikálja, hogy az elsődleges cél a korabeli történelem hiteles bemutatása. Elég talán annyi, hogy a háttér hiteles, de talán nem az adott történelmi korszak részletes bemutatása a regény tétje. Mintha cukorba mártanánk (és nemcsak a gyakran előkerülő cukrászreceptek miatt) a történelmet, hogy mindenki számára fogyasztható, élvezetes legyen, de a lényeg nem a történelem lenne már, hanem a cukor, ami bevonja. Fontosabbá válik a megírás mikéntje, mint maga a tárgy.

Nem történelmi regény ez, sokkal inkább kalandos pikareszk, melynek hősei nem kidolgozott, jellemfejlődésre képes szereplők, inkább csak egy-két mozdulattal felskiccelt karikatúrák, de egyértelmű, hogy a szövegnek nem – már csak műfaja miatt sem – szándéka az elmélyült lélekábrázolás. Swappach Amadé, a tüzes hazafi Don Quijote-i figura, idealizmusa folyamatosan elvérzik a realitás talaján. Sancho Panzája Batykó, a félnótás kocsis, az intrikus, bölcsebb világlátást a grófnő képviseli, míg a végtelen naivitás Estilla személyében karikírozódik. A búvalbélelt cukrász és a ravasz, minden hájjal megkent, kegyetlen köpönyegforgató Swappach Ferdinánd a többiekhez hasonlóan statikus, csupán egy-két oldalról bemutatott alakok. A szereplők mellett még a szerkezetet illetően lehet kérdés, mennyire szándékos vagy véletlen a kissé elnagyolt, a regény ritmusát túlságosan gyorsan megszakító, némileg üresnek tűnő befejezés. Egyrészt értelmezhető úgy, mint tartózkodás az egyértelmű jelentésességet adó lezárástól, másrészt könnyen lehet olyan érzésünk, hogy az egyébként kiváló arányérzék hagyta cserben az írót a szöveg utolsó fejezeteiben.

A fentieken túl a szövegnek feltűnő és kiemelésre méltó vonása a parodisztikusság. A kritikák nagy része Jókai-paródiaként értelmezi, de ezen túl az idealizált és feltétlen szabadságszeretet is paródia tárgyává válik, ugyanúgy, ahogyan az ezzel szemben álló császárpártiság és machiavellista magatartásmód. A szöveg csupán egyetlen dologban nem ismer tréfát, mégpedig abban, hogy minden magatartásformától, elvtől egyenlő távolságot tart, nem vesz komolyan semmit és senkit, ezzel is hangsúlyozva a különböző értékrendek relativitását. Ha van teljesen komolyan vehető „mondanivaló” Fehér Béla szövegében, akkor talán éppen ez az: a szemellenzős, bigott gondolkodásmódok elutasítása, kigúnyolása. És természetesen a szórakoztatás, mely egyáltalán nem komolytalan (és főleg nem egyszerű) dolog. (Magvető, 2012)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.