Az Ottlik-recepció kezdete

„Én azt tartom – magyaráztam neki –, hogy a valóság se nem szép, se nem csúf, se nem rossz, se nem jó, sőt értelme sincs semmi, amíg mi művészek értelmet nem adunk neki, s ihlettel, látomással, lelkünk teremtő erejével szépséget, igazságot és jóságot nem lehelünk belé.” Hajnali háztetők)

Egy regény világa mindig kötődik a valamiképpen ábrázolt történelmi korszakhoz és a megírás idejéhez, fogadtatását azonban a megírástól távolodva egyre több időmetszet egyre több szempontja, olvasási módja teszi változatossá. Mindazonáltal sohasem tanulság nélküli a befogadás kezdőpontjának vizsgálata, főleg akkor, ha egyrészt az 1957 utáni két-három esztendőről van szó, másrészt pedig egy igen kései írói pályakezdésről, amely egyúttal beérkezés is lehetett, pontosabban lehetett volna. A körülmények lényeges eltérése miatt ezúttal eltekintek az emigrációs irodalom fórumaitól, valamint a hazai nem nyilvános olvasói véleményektől. Annyi biztosan tudható, hogy az Iskola a határon informálisan, azaz beszélgetésekben igen komoly és elismerő visszhangot váltott ki, s nem csupán baráti írói körökben. Az Élet és Irodalomban zajló vitát lezáró cikk utal is erre, s feltételezhető, hogy azért is közölték a vitaindító cikket, hogy a regényt bírálva kijózanítsák az ideológiai szempontból naiv olvasókat.

Ottlik Géza 45 éves volt, amikor első önálló könyve, a Hajnali háztetők 1957 végén meg­jelent. Elbeszéléseket és a hol ugyanannak, hol kisregénynek nevezett címadó munkát tartalmazta. Ennek a megkésettségnek számos okát feltételezhetjük. Annyi bizonyos, hogy az alkotás­lélektaniak mellett meghatározó volt az úgynevezett polgári írókat kirekesztő bolsevik iro­dalompolitika. Ez 1956 nemzetközi eseményeinek, majd a magyar forradalomnak a hatására észrevehetően módosult, s kezdtek megjelenni Kassák Lajos, Szabó Lőrinc, Kodolányi János, Weöres Sándor s az 1948 táján még fiatal újholdasok kötetei. Így kerülhetett sor Ottlik Géza művének kiadására is.

Maga a kötet nem keltett különösebb visszhangot, de figyelembe kell venni azt is, hogy akkor még igen csekély volt az irodalmi fórumok száma. A legérvényesebben a hosszú évekre ugyancsak félreállított „nem marxista” nemzedéktárs, a kritikusként is nagyszerű Rónay György mutatta be a kötetet a Vigiliában (1958/2), mindjárt az irodalom folyamataiban is elhelyezve Ottlikot: „…alkatilag nemzedékének (a Nyugat úgynevezett harmadik nemzedékének) alighanem legeurópaibb jelensége, aki egészen természetesen, anyanyelvként (s mégis milyen magyarul!) beszéli azt a modern, legmodernebb irodalmi stílusnyelvet, amely, esztétikai modorában bizonyos előkelő konzervativizmussal, az avantgardizmusoknál is előbbre járt, s a szürrealizmuson túllépve (vagy átlépve), de a szürrealizmus minden használható eredményét hasznosítva kanyarodott vissza (illetve haladt előre) a realizmushoz – egy modern realizmushoz.”

Figyelmes olvasó a Kortárs fiatal kritikusa, Fábián Kata is (1958/5). Hat rá az élmény, de távolságtartását is kifejezi: „A Hajnali háztetők című novellában sűrítve ott van Ottlik minden írói erénye és gyöngesége: a szemlélet emelkedettsége, az eszközök választékossága, de az is, hogy a témák viszont csak másodlagosak. Kevesen hoztak ilyen pontos hírt a művészek világáról – Ottlik írásai néha vallomásként hatnak: lélekről, emberekről, idegállapotról. Az élet azonban kint zajlik a társadalom és a történelem keretei között, és Ottlik Géza művészetének csak érintkezési pontjai vannak vele, a közösség vérkeringése nem hatja át. De a szívdobogását meghallja, és becsületes, tiszta emberként reagál rá.”

Nem érdemes azon sopánkodnunk, miért gondolta azt a kritikus, hogy a művészek világa nem része a társadalomnak, hiszen ez az írás egyértelmű elismerésnek számít az Élet és Irodalom kritikájához képest (1958. március 7.). Halasi Andor (1883–1969) harcos bolsevik szemlélettel olvasta a könyvet: „Kiknek a számára adták ki ezeket az ügyesen tálalt, de életkedv-csillapító ínyencségeket?” – kérdezte. Ugyanakkor azért megállapította, hogy az 1945 előtti elbeszélésekhez képest „1945-től kezdve gyógyul Ottlik Géza írói látása”, tehát fejlődik, sőt írásai között van már művészi munka is.

Ehhez képest a Népszabadságban Kemény György megértőbbnek mutatkozik (1958. június 6.). Fásult, közönyös életszemléletet, részvétlenséget, „anarchisztikus, végletesen individualista filozófiát” tapasztal, majd megállapítja, hogy Ottlik „érdekes egyéni tehetsége ellenére novellái többnyire csak különlegességek. Reméljük, írói ereje túllendíti ezeken a gátakon, eljuttatja a társadalommal való közösségvállaláshoz, egy igazabb, cselekvőbb egyéniséghez.”

Ottlik fogadtatástörténetéhez groteszk módon hozzátartozik az Írószövetség 1959. szeptemberi újjáalakulása is. A Politikai Bizottság 1958. novemberi döntése előírta a művészeti s benne az irodalmi élet rendezését. Az utóbbi kapcsán a pártközpont mellett egy háromtagú bizottság végezte az előkészítést, beleértve az alapszabályt, az alapító tagok és a vezetők névsorát is (Bölöni György, Darvas József, Köpeczi Béla). Egy belső feljegyzés csoportosította az alapító tágságra szóba jöhetők közül a vitás eseteket. Az egyikbe tartoztak „a különféle nyugati modernista irányok hívei: Csathó Kálmán, Kolozsvári Grandpierre Emil, Ottlik Géza, Rónay György, Vidor Miklós”. Ottlik a későbbiekben sem bizonyult alkalmas személynek, olyanok társaságában, mint például Kodolányi János vagy Sinka István. De még Illyésen, Németh Lászlón is vitatkoztak. Az újjáalakuló közgyűlésen Darvas József mondott beszédet Irodalmunk helyzetéről. Ez viszonylag kiegyensúlyozott volt, főként a véresszájúan szereplő Kállai Gyula ideológiai főnökhöz és államminiszterhez képest. Kállai gyilkosan kiosztotta az okosan távol lévő Illyést, Darvas csak súlyosan megbírálta. Darvas a polgári írókkal nevek említése nélkül foglalkozott, s károsnak tartotta a formalizmus, az epigonizmus, a kozmopolitizmus jelenlétét, kijelentve, hogy „itt nem csupán irodalmi kérdésről van szó, hanem a burzsoá világnézet »legmodernebb« módszereinek a behatolásáról kulturális életünkbe”.

Egyetlen évvel az elbeszéléskötet után, 1959 novembere táján került az üzletekbe az Iskola a határon, amely 6380 példányban jelent meg. Egy regény nálunk mindig nagyobb érdeklődést kelt, mint egy elbeszéléskötet, s ezt fokozhatta az is, hogy a Sík Csaba által szerkesztett első kiadás borítólapján szerepelt a műfajilag helytelen kifejezés: „diákregény”. S ott volt olvasható az a kiadói ajánlás is, amely ugyancsak orientálhatta a kritikusokat is: „A kadétiskola komor, baljós épülete a húszas évek ellenforradalmi Magyarországának szimbóluma – és a regény ennek a szimbólumnak társadalmi és erkölcsi tartalmát, valóságát mutatja be, ítéletet mondva fölötte.” (Közli: Szegedy-Maszák Mihály, Ottlik Géza, Kalligram, Pozsony, 1994, 153.)

Az irodalmi hetilap reflektált a leggyorsabban (Élet és Irodalom, 1959. december 4.). Kéry László (1920–1992) az irodalmi élet ismert szereplője, az angol irodalom tudós tanára volt, Ottlik pedig angol klasszikusokat fordított, szakmai kapcsolat is volt közöttük. Kéry elemezte, kifejezte elismerését, ugyanakkor bírálta is a regényt. Ma talán az a leginkább feltűnő nála, s később mások írásaiban is, hogy középpontba állítják a Horthy-kor rendszerét és a fasizmus-problémát. Kéry így: „Érdekes egyéni változata az övé annak a jellegzetes értelmiségi magatartásnak, amely századunk polgári viszonyai közt a világ minden részén kialakult, s amelynek keserűsége és ellenzékisége talán sehol sem volt hitelesebb, mint a félfeudális, félfasiszta Horthy-Magyarországon. […] Az az idő pedig, amelyben az események játszódnak: a húszas évek közepe – közel az összeomlott monarchiához s a fehérterror véres hónapjaihoz, s években kissé még távol, de lényegében igen közel a »tökéletes«, hitleri mintájú fasizmushoz.”

Ezt a szemléletet erősíti a „burzsoá iskola” fogalma, s az az állítás, hogy a polgári társadalom iskoláinak világa embertelen. Mintha ő nem ezekbe az iskolákba járt volna, nem Eötvös-kollégista lett volna. A regény tehát szerinte a magyarországi prefasizmus, fasizmus kritikája. Erénye, hogy szereplői közül a lázadókat emeli ki, hibája, hogy sorsukat nem hosszabbítja meg a jelenkorig. Medve Gáborban benne rejlik a regényhős lehetősége, mégsem tud azzá válni. Végül a legteljesebb elismeréssel szól az író nyelvteremtő erejéről: „Ilyen tömören, és mégis könnyed természetességgel, ennyire az élő nyelvhez igazodva, és mégis összefogottan, ennyire jóízűen és – ne féljünk kimondani – elegánsan kevesen írnak ma nálunk. Ennek az írónak nem képességein, csak elhatározásán múlik, hogy igazán jelentős regényt alkosson.”

Lényegében ez a bírálat az ürügye annak a vitának, amely fél évvel később zajlott az Élet és Irodalom hasábjain. Hermann István (1925–1986) volt a kezdeményező, aki később filozófusként futott be karriert, ekkor éppen középiskolai tanár volt, mert az akkori Lukács-vita kapcsán kegyvesztetté vált. Nem hinném, hogy kifejezetten a rehabilitációs igény vezette tollát (miként ezt Kelecsényi László írta), amikor elvi jellegű írásában Ottliké mellett Szabó Magda regénye, a még frissebben megjelent Az őz volt a példa arra, hogy milyen A hátranézés irodalma (1960. június 17.). Szerinte „a holtak feltámasztása” zajlik ezekben a művekben, pedig „1956 gyökeresen más helyzetet, perspektívát és lélekrajzot teremtett az olyan figurák számára”. Úgy gondolja, hogy a dekadens nyugati irodalomban népszerű gyökértelen, egzisztencia nélküli figurák népesítik be ezeket a regényeket, amelyek provinciálisak. „Amikor az író maga is érzi problémájának szűkösségét, akkor igyekszik azt a szűkösséget a modern nihilisztikus és anarchisztikus tendenciákból kinövő szerkezeti körmönfontsággal eltüntetni.” Értekezése szerint ennek a letűnt világnak csak a szatirikus ábrázolása lehet érvényes, itt viszont belülről való, nosztalgikus az író nézőpontja.

Elsőként Mihályi Gábor irodalomtörténész (1923) vitatkozott Hermann-nal (1960. augusztus 5.). Szerinte az írók élő kérdésekkel foglalkoztak regényeikben, s bár azok nem klasszikus alkotások, „de fátyolfellebbentő, problémákat megfejtő írások, még ha nem is a nagy összefüggések, csupán részigazságok megfejtésével szolgálnak”.

A fasizmus kulcsfontosságúnak tartott szellemiségét ő is kiemelte: „a fasiszta nevelés lélekmérgező hatását tárgyalja, s ez a téma Horthy és Hitler letűnésével sem vesztett fontosságából és aktualitásából. A téma semmiképpen sem provinciális. Szemére vethetjük az írónak, hogy regénye a kelletténél jobban bezárkózik a katonaiskolába, hogy elnagyolta a társadalmi háttér megrajzolását, de nem lehet figyelmen kívül hagyni – mint ezt a kritika annak idején meg is írta –, hogy magának a pedagógiai-pszichológiai folyamatnak az ábrázolása ragyogó, s kétségtelenül figyelemre méltó eredmény.”

Ugyanabban a lapszámban a Rákosi-korban igen vonalas Nagy Péter irodalomtörténész (1920–2010) sem értett egyet Hermann-nal. Vitatta a szatirikus ábrázolás egyedül helyes voltát, hiszen az igazi kérdés az, hogy az új művekben mi a visszahúzó erő, s mi az üdvözlendő. Megállapítja, hogy Ottlik és Szabó Magda sokkal jobb regényeket írt, mint a Hermann által példaként említett Erdős László és Szobotka Tibor. Ottlik katonaiskolája szerinte is „a fasizmus előiskolája”. Megemlítem, hogy Nagy Péternek van egy másik kritikája is, amelyik magyarul csak 1965-ben vált olvashatóvá (= Nagy Péter, Rosta, Szépirodalmi, Budapest, 1965, 280–284.). Ez egy gördülékenyen esszéisztikus, egyértelműen elismerő bemutatás. A címet értelmezve említi, hogy ez az iskola „az emberi és a fasiszta módra embertelen határán” található, a cikket pedig így fejezi be: „Ottlik sajátos módszerének egyik legnagyobb érdeme, hogy kimondatlanul is rá tud mutatni: az így nevelt katonatiszteknek fasisztává kellett lenniök – vagy, mint a regény hősének, korán szembe kellett kerülniük az egész iskola értékrendjével, s akkor ki is kellett válniuk ebből a közösségből.”

A kibontakozó vitához gyorsan hozzászólt Kéry László (1960. augusztus 12.), s visszavonta korábbi értelmezését, pedig azzal addig mindenki egyetértett, hogy a regény a magyarországi fasizmus kritikai ábrázolása. „Ennek a megítélésnek a helytelenségére legelőször maga a szerző, Ottlik Géza hívta föl figyelmemet. Megjegyzésének lényege az volt, hogy könyvét félreértettem, mondanivalójának egyetemességét egyoldalúan értelmeztem, leszűkítettem.”       Kéry László tehát újraolvasta a regényt, s megállapította, hogy szemléleti relativizmus és világnézeti szkepticizmus határozza meg a művet: „…nézzétek, ilyen az élet, ilyen kegyetlen, ilyen aljas, ilyen elnyomó – és ilyen röhögnivaló. Csak úgy lehet elviselni, ha az ember magánosan, egy-két társával szövetkezve ellenállást szervez az élet, a társadalom intézményei ellen, igyekszik hozzászokni komiszságához, s egy idő múlva a szkeptikus fölényesség, a keserű humor magaslatáról tekint le rájuk.”

A könyv ezt a koncepciót viszi végig, s absztrakt, aszociális, antirealista, Kafka egzisztencializmusával rokon. Itt „az ember a társadalom egészével, az elnyomó élettel áll szemben magános harcában”. Megszületik tehát az új értelmezés: Ottlik regénye egzisztencialista. Ez közelebb áll a regény jelentésköréhez, ám a korabeli, mereven pártállami irányítású irodalmi életben az antifasizmushoz képest sokkal elítélőbb minősítés.

Hermann István ismételten megszólalt (1960. szeptember 23.). Részben védte korábbi álláspontját. Továbbra sem szakadt el a „Horthy-fasizmus” korszakjelöléstől, s úgy gondolta, hogy Ottlik állásfoglalása nihilisztikus, a sajnálat és a cinizmus kettőssége. Az igazi írói, kritikai magatartás a felháborodás lenne. A magyar írót Kafkánál is elítélendőbbnek tartotta: „Kafkánál a szarkazmus még egy fetisizált világ szörnyűségének leleplezésére szolgált, erősítette a kritikát. Ottliknál a szarkazmus is inkább feloldó szerepet játszik, nála inkább az emberek gyatrák, mint a világ. Kafkánál a főhősök még szenvednek a világtól, Ottliknál már csak az iskolára koncentrálódik a szenvedés, egyébként Szeredy és barátai egészen jól meglelik útjaikat.”

A vitát Koczkás Sándor zárta le (1960. november 4.). Úgy látta, hogy a polgárok számára a szocializmus társadalmában két út lehetséges: vagy szembenéznek az élettel, vagy hátat fordítanak a valóságnak. A szembenézésnek pedig tagadással, bírálattal kell kezdődnie. Kifogásolta a korabeli kritika hibáit, az apológiát, amely Kosztolányitól Ottlikig annyi szerzőt körülvesz. A hosszas elvi igényű okfejtésben Ottlik kapcsán a lényeg a következő: „Ottlik regényének témája szinte kínálja az aktív, bíráló írói magatartás lehetőségeit. Nem egy részletében megtalálható a fasiszta katonaiskolák lélekmérgező hatásának szinte borzongató művészi felidézése, de a mű egésze mégsem realista alkotás, mert mondandójának nem a konkrét társadalombírálat a lényege. A múlttal való leszámolást nála nem a régi világhoz vonzódó nosztalgia akadályozza – mint indító cikkében Hermann István állította –, hanem sokkal inkább az író jellegzetesen egzisztencialista életfilozófiája.”

A vitában az alapkérdés tehát az volt, hogy a mindenképpen korlátozott világszemléletű polgári író érdemeként említhető-e a fasizmuskritika, vagy pedig polgári, azaz burzsoá szemléletének korlátozottsága mellett még az egzisztencializmusát is el kell ítélni. Koczkás Sándor mindkét szempontot érvényesnek tartotta, de meghatározónak az utóbbit. Okkal meditálhatunk ma azon, hogy vajon miért volt olyan hangsúlyos a fasizmus következetes emlegetése. Tanulságos, hogy még az újholdas Lengyel Balázs is használja ezt a fogalmat abban a tömör, a regényt üdvözlő cikkében, amely 1958-ban keletkezett, de tudtommal csak 2001-ben jelent meg: „A konkrét és rengeteg plasztikus adattal alátámasztott társadalombírálat mellett, regényében megint egy mély etikus mondanivalón van a hangsúly: hogy lehet emberséges emberré fejlődni az abszolút kiszolgáltatottságban, jutasi altisztek, hatalmi mániások, szadisták, a hatalom pártfogását kereső fasisztoid csirkefogók s egy összezúzó nevelési rendszer kegyetlenkedései között. Hogy lehet ellenállni s el nem torzulni sem az ellenállásban, sem a mindig kísértő alkalmazkodásban.” (Egy regény születése = Lengyel Balázs, Ki találkozik önmagával?, Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2001, 44–45.)

A fasizmus témáját az 1944 óta különösen indokolt számvetés mellett 1956 után egyrészt a Rákosi-kor, másrészt a levert forradalom és következményei tették időszerűvé. Ismeretes, hogy a bolsevikok alapvetően fasiszta mételyezettségűnek, Hitler utolsó csatlósának tartották Magyarországot, a Horthy-kor állandó jelzőjévé tették a fasizmust, másrészt pedig jelentősen felnagyították a kommunisták antifasiszta ellenálló tevékenységét, partizánmozgalmakat álmodtak. Kádárék állásfoglalásában 1956 végén, az úgynevezett ellenforradalom kitörésének fő okai között nyomatékosan szerepelt „a Horthy-fasiszta és a magyar kapitalista-földesúri ellenforradalom”, valamint „a nemzetközi imperializmus”. Október napjaiban, állították, fasiszta csőcselék lepte el az utcákat. Ily módon, ha valaki kritikusan tárgyalta művében a valóságos vagy a vélt fasizmust, az polgári szemléletűként is valamiféle mentséget jelentett számára. Másrészt viszont az ötvenes évek totális diktatúrája – 1956 előtt és utána is – nagyon sokban hasonlított a fasiszta diktatúrára. A fasizmus embertelenségéről szólva a példázatos történetek jelentése átsugárzott a bolsevik korra. A fasizmus-téma tehát olykor menlevelet adott, például Pilinszky János verseskönyve ezért jelenhetett meg 1959-ben, igaz, a Senkiföldjén címet Harmadnapon-ra szelídítve. Ugyanez szerepet játszhatott Sánta Ferenc Farkasok a küszöbön című elbeszélésköteténél (1961), majd Az ötödik pecsét című regényénél is (1963). Jellemző párhuzam, hogy ez a regény is megkapta, akárcsak Ottlik, az elítélő hangsúlyú egzisztencialista minősítést. A két totális diktatúra tehát sok szempontból utalt egymásra, ez ellen azonban az 1956 utáni politika szenvedélyesen tiltakozott, s mint tudható, ma is vannak, akik kéltségbe vonják a közeli rokonságot. Hasonlóképpen ma sem tekinthető lezártnak a Horthy-korszak minősítése sem, vannak, akik nem fogadják el a parlamentáris, korlátozott polgári demokrácia fogalmát. Pedig eléggé egyértelmű, hogy az 1944 előtti Horthy-kornál sokkal „fasisztább” volt Rákosi diktatúrája. Ha nem így lett volna, nem következik be 1956 forradalma. S aligha válhatott volna az ötvenes évek derekától irodalmunk egyik központi kérdésévé a hatalom és az erkölcs összefüggéseinek kérdése. A bolsevik politika és történettudomány azt hangoztatta, hogy a régi uralkodó osztály és Horthy nyomorba döntötték a dolgozó népet, majd szinte Hitlert is megelőzve kitalálták a fasizmust.

Így válhatott szinte minden bíráló által elfogadottá, hogy az egész iskolarendszer fasisztoid volt. A regényben az 1920-as évek elején járunk, s egyes kritikusok szemében mintha már a monarchia is fasiszta lett volna. A katonai nevelés azonban soha sem volt demokratikus, még a szocialistának nevezett néphadseregben sem. S ne feledjük: vannak, akik katonák szeretnének lenni, akár hivatásszerűen, vannak, akik próbálják elkerülni ezt a testületet, a kényszert, s vannak, akik beletörődnek, reménykedve, hogy majdcsak szabaddá válnak. S létezik az egzisztenciális kényszer, a családi hagyomány, az anyagi helyzet is. Hivatkoznék Határ Győzőnek a Szabad Európa Rádióban elhangzott egyetlen mondatára: „Ilyen tiszti előképzők valószínűleg éppúgy akadnak mindmáig a hétszerszent Szovjetunióban, mint Amerikában, Angliában csakúgy, mint Spanyolországban.” (Irodalomtörténet, Tevan, Békéscsaba, 1991.) Én a hatvanas évek első felében voltam sorkatona, még az előfelvételis rendszer előtt, s egy értelmes, rádió-távirászatot tanító fiatal őrmester mondta egyszer nekünk, hogy ne csodálkozzunk semmin: a hadseregben tisztán a feudalizmus uralkodik. S tapasztaltam, hogy akár képzettek, akár érettségi nélküliek a tisztek, ugyanolyanok, mint az elítélt régiek: dzsentroid módon élnek, isznak, nőznek, kártyáznak, unatkoznak. S bizony a kőszegi meg a többi katonaiskola diákjai sem csak szenvedtek. Ottlik persze nem hagyományos leányregényt, nem is diákregényt írt, de ne ringassuk magunkat abba tévhitbe, hogy mindenki úgy élte át az ottani éveket, mint ahogyan ő évtizedekkel később ábrázolta azt. Az író halála után készült egy tévébeszélgetés néhány egykori diáktársával. Az öregurak egyike úgy emlékezett vissza, hogy Ottlik sokat túlzott, Schultze őrmester például korántsem volt vadállat, sokat foglalkozott a rábízottakkal, még a tanulásban is segített nekik, például kikérdezte a német szavakat. Ne feledjük azonban, hogy Ottlik nem szociológiai tanulmányt írt, nem is naplót, hanem regényt.

A Horthy-korszak csakis negatív minősítéséhez képest jóval átmenetibb időtartamú volt az egzisztencializmus egyértelmű elítélése. 1956 után Camus, Sartre szépirodalmi műveit kezdték kiadni, aztán egyre élesebb kritikát követeltek. A Gondolat Kiadó izmusok-sorozatában 1965-ben jelent meg Köpeczi Béla tanulmányával és válogatásában Az egzisztencializmus kötet, a marxista kritika igényével. A német–francia gyökérzetű irányzat nyugaton kezdett történetivé válni, nálunk viszont a hetvenes évekre is megmaradt ideológiai ellenségnek. Mészöly Miklós ellen is az volt a fő kritikai érv, hogy hatott rá az egzisztencializmus. Még az 1970-es évek elején sem lehetett őt bekönyörögni a bölcsészkari kortárs irodalmi tananyagba, mert „nem támogatja a rendszert”.

Hónapokkal az irodalmi hetilap vitája előtt jelent meg Tóth Dezső irodalomtörténész és politikus (1925–1985) kritikája a Kortársban (1960/3). Szakemberhez illő munka, kritikája viszont elsősorban ideologikus jellegű. Ő még csak nem is említi a fasizmust, Horthyt, mert „az egész regény történelmileg nem eléggé konkrét, az évszámon kívül közvetlenül semmi sem jelzi, hogy milyen uralkodó osztály nevelte itt a maga janicsárjait”. A kiábrándulás, a beletörődés, a deformálódás, a szenvtelenül tárgyilagos ábrázolás, a rezignált írói szemlélet regényének nevezi a művet, amelyből hiányzik a jelenkor távlata. Az erkölcsi rossz bírálata részleges, az elbeszélő első személlyel az író teljesen azonosul, a kritika hiányzik. „Kitűnő mesterségbeli tudás, az írói megoldásokkal, különleges eszközökkel szellemesen, megejtően élő, az időrenddel merészen és hatásosan játszó művészet ez, amely a maga álláspontjának relatív progresszivitása alapján értékeset alkotott – amelynek hangja azonban kissé idegenül is cseng: mintha hozzájuk, azokhoz, Szeredyékhez beszélne: A civilekre nem sokat ad, csak elmondja úgy, ahogy volt, nem sértve meg az összetartozás íratlan törvényeit.”

A Népszabadság kritikusa ezúttal sokkal megértőbb volt. Bokor László (1927–1979) üdvözölte a Horthy-hadsereg utánpótlás-nevelésének lélektani hitelességét: „Ennek a veszélyes és kifinomult lelki rabul ejtésnek – kimondatlanul is a fasizmus lélektanának – ábrázolásával Ottlik Géza szinte úttörő munkát végzett.” Ugyanakkor kifogásolja, hogy szűk az ábrázolás, hiányolja a tisztek világának, valamint a „horthysta drill társadalmi, világnézeti eredőinek” bemutatását.

A könyvtárosok részére készülő szakmai folyóiratban (Könyvtáros, 1960/2) Lékay Ottó tömör ismertetésében nincsen szó a fasizmusról, s egyértelmű az elismerés: „Az elegáns, inkább pontosságra, mint színességre törekvő stílus, a matematikai tisztaságú mondatok azonban egyre kevésbé leplezik a mögöttük dolgozó szenvedélyt. Valami hidegen izzó elszántság, az utolsó álarcot is letépni akaró, öngyötrő tisztázni akarás – ez ennek a rendkívül figyelemreméltó regénynek a »lírája«, ez az, ami szíven üti az olvasót, és megadja a technikailag bravúrosan megoldott regény művészi-emberi értékét.”

Végezetül azt a bírálatot említem, amellyel kezdeni kellett volna, s amelyik a leginkább időt álló. Természetesen Rónay György írta (Vigilia, 1960/1). Ma a meglepő talán az benne, hogy ő is hangsúlyozta az „embertelen pedagógia” következményét: a növendékek egy része el fog jutni „a fasizmus különféle színű és mitológiájú, de lényegükben azonos változataiba”. Szerinte az olvasó könnyen elképzelheti Merényiéket 1944 utolsó napjaiban, s azt is, hogy Medve nem válhat fasisztává. Ő „a lemetszett karú humanitás jelképe is a fasizmus őrült Európájában”. Rónay György úgy látja, hogy „már ott, az iskolában voltak fasiszták és humanisták, hatalomőrültek és emberek”. Emellett érzékenyen foglalkozott, s érdemben elsőként, az elbeszélés nehézségeivel, az időszemlélettel, az elbeszélő és az emlékirat kettősével, az epikum áradásával, az író világszemléletével: a szeretet gondolatával.

A marxista kritika alighanem úgy gondolta, hogy helyére tette Ottlik regényét. Ennek alapján 1968-ig nem jelent meg újabb kiadás, holott a művet egyre több nyelvre fordították le (Frankfurt, 1963, Párizs, 1964, New York, 1966). Ami pedig a kortárs irodalomról készült hazai előadásokat, tanulmányokat, cikkeket illeti, azok vagy hallgattak Ottlikról, elfeledtetni kívánva regényét, vagy szitokszó gyanánt az egzisztencializmust emlegették. Csak a hatvanas évek legvégén kezdett változni ez a helyzet. József Attila-díjat 1981-ben, Kossuth-díjat 1985-ben kapott az író.

Elkészült, s talán szerencsés véletlenek sorozatának köszönhetően, 1959 karácsonyi ajándéka gyanánt megjelent az Iskola a határon. A visszaemlékezések szerint igen jó volt az informális fogadtatása. A mű értékeit a kritikák is próbálták sorra venni, de azt senki sem ismerte fel, hogy Ottlik Géza alkotásának a 20. század nyolc-tíz legfontosabb magyar regénye között van – lesz – a helye. A fasizmus mindenáron való s nem csupán aktuálpolitikai célzatú emlegetése kapcsán pedig be kell látnunk, hogy ami egy adott időmetszetben nyomatékosan szerepel a közbeszédben, az ott is megjelenik, ahol semmi szükség rá.

Van Ottliknak egy rövid írása 1946 tavaszáról, Boldogság? a címe. (Újraközlés: Ottlik Géza, Éjszakai hajózás, Nap, Budapest, 2006 [In memoriam].) Alighanem a regény első koncepcióvázlata ez, egy néhány évvel korábbi újságcikket felidézve:

„Arról olvastam valahol, hogy milyen boldogan élnek a gyerekek a Szovjetunióban, táboraikban, iskoláikban.” […] Ami pedig a boldog gyerekeket illeti, az a tapasztalatom, hogy azok – mint Cocteau Enfants terribles-jének hősei, akikhez hasonlót többet is személyesen ismerek – gyakran nem akarnak felnőni, még harmincéves korukban sem. De igazában nem ezt akartam megírni. Magát a boldogságot akartam én gyanúba fogni, mert eszembe jutott saját gyerekkorom a kőszegi katonaiskolában. Szép nagy kertben állt az intézetünk, A hálótermeket télen rendesen fűtötték, enni is kaptunk, majdnem eleget, egyenruhánkat megfoldozták, ha rongyos lett: szó sem volt nyomorúságról. Csak éppen soha nem tehettünk mást, mint amit vezényeltek. Nappal és éjjel kísérgettek őreink, váltott szolgálatban, afféle vérbeli porosz altisztek. Gond nélkül éltünk, házi könyvtárral és zuhanyfürdővel, mint egy gazdag állam fegyencei. Mégis szomorú voltam, hosszú éveket át. Néha játszottunk, néha nevettünk. Ott volt ez a szomorúság mindennek az alján. Tíz-tizenegy éves korunkban már nem tudtunk sírni, elvesztettük ezt a képességet. Eszembe jutott a szalmazsákom. Eszembe jutott a sapkám mafla formája. A földszinti folyosó szaga. A szombathelyi országút, a két gyakorlótér, a téli vasárnap délelőttök. Ott tanultam meg a lázadást, a zsarnokság gyűlöletét, az élet ocsmányságát és csodálatosságát, az emberek meg a magam természetének vad gonoszságát és szelíd jóságát. Az elnyomás ellenállásra nevelt, a parancsszó különvéleményre, magányra. Észre kellett vennünk, hogy a képzelet szabad, hogy csak a gondolataink és az érzéseink függetlenek; így érlelődött bennünk az egyéniség, végső menedékünk.