Jenei László: bluebox. kiskerti tabló

Jenei László bluebox. kiskerti tabló című új kötetének recenzeálásába bizony nehéz belefogni. Ám tegyük. Sajátos dichotómia működik itt. Jenei jó szellem. A könyve rossz.

Ritka erény, s kevésszer találkozni vele, hogy egy szerző ilyen mértékben markában tartsa a magyar nyelv szavait. Ez nagy dolog. Ám nem véletlenül fogalmaztunk így, a verbumok szintjén, szókincsét tekintve a szerző elismerésre méltó tudással, tehetséggel, bátorsággal rendelkezik: egyes szóválasztásai, olykor szóleleményei örömteljes élményben, máskor hökkentő meglepetésben részesítik olvasóját. S ha már ezt tudja, bizony elismerést érdemel.

S mégsem. A könyv nem működik.

Az írott nyelv (de ha őszinték akarunk lenni, a beszélt is), az irodalom ugyanis nem csupán a szókincsből és annak variabilitásából áll. Szintaxis, mondattan, szövegtan – egyik sem megspórolható. (Persze amint a szavak kiválasztásánál, ezek összefűzésénél is sokféleképpen lehet eljárni, a művész akarata szerint.) Jenei könyve azonban e három „vizsga” mindegyikén megbukik. Tulajdonképpen különös, és valljuk be, bosszantó, hogy egy láthatóan jelentősen vértezett nyelvi kompetenciával bíró szerző ilyen mértékben ragadjon le a szavak szintjén. Ugyanis szófűzései már esetlenek, mondatai suták, bekezdései töredezettek.

S még csupán a szövegtan alsóbb (bár nélkülözhetetlenül jelentős!) szintjeiről ejtettünk szót. Vegyük szemügyre a blueboxot mint könyvet.

Hogy regény-e? Ugyan. Elbeszélésfüzér? A legkevésbé sem. Akár némileg pimasz kihívás gyanánt is értékelhetnénk, amint szerzőnk bizonytalanságba ringat. És ez dicséret volna: ha egy művész pimaszul bizonytalanságba ringatja befogadóját, az dicséretes. Ám Jenei könyvének esetében, ha kívánta az író, ha nem: a becsapás sikertelen. Írhatnánk, hogy a fejezetcímek modorosak – amennyiben ezek fejezetek címei volnának. Ha regényszámba vehető alkotásról volna szó, még akkor is méltatlanságként hatna „fejezetcím” gyanánt jegyezni azokat.

Ám nem is a műfaji aspektusok feletti töprengések fontosak itt. A könyv regényként bizonyosan nem működik. Kisebb hibája, hogy a történetmesélés alapkövetelményeinek nem felel meg. Persze ezt látszólag nem róhatjuk fel a szerzőnek, hiszen alcímében „kiskerti tablóként” s nem regényként határozza meg munkáját. Ezzel kapcsolatban csupán két probléma adódik. Egyrészt, hogy a könyv folyamatosan regényként kíván – nincs jobb szavunk rá – tetszelegni. Másrészt, hogy a tabló képzőművészet-történeti értelemben már nagyon régóta a történetmesélés egyik bevett formája.

Nagyobb hibája, hogy szószátyár. Egyszerűen: sok. Ha egy könyvben százszámra találkozunk mondatokkal, melyeket szerzőjük még legalább kétszer megismétel (természetesen némileg átfogalmazva), úgy az ilyen próza menthetetlenül unalmassá válik. A bluebox bizony: túlírt és unalmas. Márpedig egy (ha volt) koncepcióját elvesztő és (amennyiben valaha létezett) saját történetét elveszítő szöveg négyszáz oldalon keresztül untatja olvasóját, az bizony udvariatlanság az író részéről.

Ugyanakkor, ha a szöveg minőségét nem is menti, mindenesetre látszólag ironizálja és felületesen magyarázza az önreflexió. Csupán egyetlen példa, mindjárt a mű harmadik mondata: „Mehet a picsába Bertha a bölcsész dresszúrájával, ez saját kútfőből van, vagyis a konzervatív sillabuszból.” Igen, erről van szó, a végletekig kimódolt, erőltetett, modoros prózabeszédről, mely természetesen testhezálló a könyv papírmasé szereplőinek feltételezhető gondolkodásmódjához – hosszabb távon azonban élvezhetetlen. Amennyiben nyelvével szereplői képzelt lelkivilágát kívánja demonstrálni a szerző, az dicséretes célkitűzés, csak éppen túllő a célon, visszaél az olvasó türelmével. Mi több (fikcio­náljunk magunk is valamennyire), e történettelen szövegtömeg szereplőinek türelmével is. Összegezve tehát: az irónia halovány (ahhoz sokkal több humor szükségeltetnék), az önreflexió pedig (a szereplők és a szerző részéről is) egyszerre erőltetett és hiteltelen.

Mivel recenzensnek nem feladata túlkommentálnia egy – örvendetes módon – újonnan megjelent magyar prózakötetet, azzal a megjegyzéssel vagyunk bátor ajánlani Jenei László új kötetét, hogy amennyiben az olvasó egy jó író nem a legjobb könyvére kíváncsi, bátran vegye kézbe. (Bíbor, 2012)