Archívum

Az is bolond, aki komolyzeneszerzőnek áll Magyarországon

avagy a kis magyar koyaanisqatsi
Király László
2013. március

Nem ez az első cikk, melynek címe – kissé megváltoztatva – Csokonai elhíresült mondását idézi. Még talán a nyolcvanas években, ha jól emlékszem, Pomogáts Béla értekezett az Élet és Irodalom hasábjain arról, hogy egy műfordító többévi munkával megkeresheti egy új lakás akár 2-3 négyzetméte­rének – azaz egy tágasabb mellékhelyiségnek – az árát is. Pomogáts cikkében csak a műfordítók méltánytalanul alacsony díjazását kifogásolta. Írásom témája a mai magyar zeneszerzés, melynek helyzete viszont érzésem szerint tragikussá vált. Nemcsak az alacsony jogdíjak és támogatottság okán – persze azért is –, hanem az oda nem figyelés, az érdektelenség, no meg az anyagi és publikációs lehetőségek egyenlőtlensége és beszűkülése miatt is.

Történeti áttekintésem elején sietek leszögezni, hogy nem kívánom vissza az „átkos” szocializmus aczéli kultúrpolitikáját. De azt el kell ismernünk, hogy a hetvenes–nyolcvanas évek a magyar zeneszerzés aranykora volt, legalábbis publikációs szempontból. A Zeneműkiadó mennyiségileg és minőségileg olyan mértékben árasztotta el magyar kottákkal a nagyvilágot, amely, mondhatni, egyedülálló volt a maga idején. Csak két példa: Kroó György 1972-ben a párizsi Tribune Internationale des Com­positeurs (Zeneszerzők Nemzetközi Fóruma) rádiós zenei versenyen – egyedül a részt vevő országok közül – a zsűri kezébe adhatta Balassa Sándor Requiem Kassák Lajosért című oratóriumának nyom­tatott kottáját, mely aztán meg is nyerte a verseny első díját.

1986 nyarán a svájci Bernben megmutattam Veress Sándor zeneszerzőnek az Editio Musica által kiadott partitúráimat, mire ő így reagált: „Hát, uram, nálunk ilyen nincsen.” A gazdag Svájcban!

Számos magyar zeneszerző vált világszerte játszottá, ezáltal ismertté a Zeneműkiadó kottái révén. Felsorolásuktól eltekintek, de például Kurtág György zenéjének nemzetközi elterjedését is ezek a kiadvá­nyok segítették elő. S mindez – túlzás nélkül állítható – egy egyszemélyes „intézménynek”, V. B. A.-nak, azaz Varga Bálint Andrásnak volt köszönhető, aki nyelvtudásával és nemzetközi kapcsolataival el tudta érni, hogy egy ilyen kis ország zeneszerzése bekerüljön a nemzetközi vérkeringésbe. (Csak egy példa: Bartók és Ligeti után Balassa Sándor volt az a zeneszerző, akinek zenekari darabját, az Irist Pierre Boulez elvezényelte a londoni Royal Festival Hallban.) Aztán jött a rendszerváltás, és V. B. A.-t elcsábította a bécsi Universal Editio. Immár több mint két évtizede tehát a nyugati – vagy Nyugaton élő keleti – komponisták partitúráit terjeszti. Döntésének okát nem ismerem, de érthető, hiszen nyilvánvalóan nagyobb anyagi és erkölcsi megbecsülésben van ott része, mint itthon volt. Íme, az első nagy csapás, ami a magyar zeneszerzést érte! A rendszerváltás után a Zeneműkiadót privatizálták, az utóbbi években – hosszú szünet után – ismét jelennek meg kották, de nem abban a mennyiségben, mint a „boldog években”.

A Magyar Rádió kezdettől fogva a legjelen­tősebb mecénása volt az új magyar zenének. Az „ország legnagyobb hangversenyterme” valóban száz­ezrekhez juttatta el az új kompozíciókat. (Az a műsor, amit senki nem hallgat, úgy negyvenezer embert jelentett 1980 táján. Azóta ez a szám már biztosan nőtt.) 1971-ben megrendezték a Rádióban az Új Magyar Zene Hónapját (1975-ben, majd ’85-ben szintén), s valóban heteken át minden nap szólt kortárs magyar muzsika a rádióban – több műsorban is –, a zeneszerzők fényképeit pedig sorozatban közölte a Rádióújság. 1972-től minden év januárjában a Rádió ismét lejátszotta az előző évben tartósított felvételként archivált zeneműveket. Egy szakmai és egy közönségzsűri egy-egy díjat adott át, mely komoly pénzösszeggel járt (mostani értéken kb. egymillió forinttal). A díjátadásról nemcsak a Rádió, hanem a Televízió is főműsoridőben tudósított! A rendszerváltás környékén aztán ez a díjkiosztás megszűnt, mivel az a furcsa döntés született, hogy a Rádió csak a felvett művek legjobbnak ítélt egyharmadát sugározza. Ekkor több zeneszerző – némiképp joggal – sértődötten betelefonált, hogy egyrészt őt ne versenyeztessék akarata ellenére, másrészt pedig mi az, hogy ő nem tartozik a felső egyharmadba… Lehet mosolyogni az alkotók narcizmusán, de valóban: meg tudja-e ítélni a kortárs – mégoly nagy tudású szakértőkből álló – zsűri azt, hogy a legújabb művek közül melyik az időt állóan értékes? (Ne feledjük az egykori kortársak megbukott véleményét: „Beethoven modulációi mindennek nevezhetők, csak szépnek nem…” Muszorgszkijról az volt saját kollegái, az orosz Ötök másik négy tagjának véleménye, hogy gyengék a szellemi képességei. Egyébként is dilettáns, nem tudja a szakmát, alkoholista is, tehát közülük a legjelentéktelenebb. S kit játszanak ma a világon a legtöbbet az Ötök szerzői közül…?)

Így tehát a rádiós verseny megszűnt, de a seregszemle folytatódott. Nem biztos, hogy rosszabbul jártunk – a díj megnyerésének lehetőségét elvesztettük ugyan, de egy kollégánk, Hollós Máté bevezetőkkel, értő elemzésekkel segítette éveken át a művek jobb befogadását. Aztán jött a gazdasági válság, a rádiófelvételek száma oly mértékben lecsökkent, hogy már nem volt mit bemutatni a következő év januárjában. Így a seregszemlék megszűntek, lényegesen csökkentve a magyar zeneszerzés rangját, társadalomban betöltött szerepét.

2007-től új műsorszerkezet alakult ki. Ez az elképzelés megszüntette az évtizedeken át a nappali, illetve kora esti órákban is hallható Magyar zeneszerzők című műsort, mely kizárólag kortárs zenét jelentett (Bartók és Kodály kortársai, Weiner, Lajtha, Dohnányi stb. a klasszikusok között kaptak helyet). 2007 óta tehát 23 óra 30-tól éjfélig Ars nova címmel félórás összeállítások hallhatóak, kezdetben csak hétköznap, majd szombaton is éjféltől kettőig. Az utóbbi időben már vasárnap este is hallható az Ars nova. Igen ám, de míg kezdetben csak a nemzetközi kortárs zenével kellett napi fél órán osztoznia a magyar zeneszerzésnek, egy ideje már a század első felének klasszikusai is itt kapnak helyet. (Volt már Hindemith, sőt Kodály is a műsorban…) Igaz viszont, hogy ismét műsoridőt kaptak a magyar „szerzői estek”. Állítólag Európában élen járunk a kortárs zene sugárzási mennyiségét illetően, de jobban szeretném, ha mindez nemcsak az éjszakában lenne, és nem kellene osztozkodnunk a klasszikus modernekkel. Úgy érzem, ez a „száműzetés” az éjszakába a döntéshozók véleményét tükrözi: nem vagytok fontosak, aki kíváncsi rátok, maradjon ébren. Egyébként a Rádióban gyakorlatilag megszűnt az új magyar művek felvétele. Az elkövetkezendő évtizedekben tehát csak a múltban rögzített műveket hallhatja majd a közönség. S ha ez a tendencia nem változik, akkor 20-30 év múlva is…

A Filharmónia mint koncertszervező szintén sokat tett az új magyar zene játszottságáért. A hatvanas–hetvenes–nyolcvanas években a vidéki koncerteken is felhangzottak új vagy legalább Bartók és Kodály kortársainak, illetve az őket követő nemzedékek alkotásai. 1974-től – kissé megkésve, az első Varsói Ősz után tizennyolc évvel – nálunk is megkezdődtek az évente megrendezett kortárs zenei fesztiválok, melyek az első években a Zeneakadémián zajlottak. Később aztán külső helyszíneken is rendeztek hangversenyeket (például elektronikus koncertek a SOTE-n). Idővel a Zeneakadémiáról „kikoptak” ezek a rendezvények, akaratlanul is másodlagossá téve a kortárs zenét, melynek nincs helye a „szent klasszikusok templomában”. (Lehet, hogy az okok prózaibbak, mondjuk, anyagiak, de ez a lényegen nem változtat.) Ami a felcsendülő műveket illeti, egy másik tanulmány témája lehetne, mennyire volt nagy a merítés a nemzetközi és hazai termésből az évek során, s ezek a művek milyen értéket képviseltek. Mindenesetre aki átnézi az 1974 és 2011 közötti Korunk zenéje műsorfüzeteit, az képet kaphat ezen évek főbb irányzatairól, szerzőiről (például szimfonikus szerzői estjei voltak Pen­de­reckinek, Lutosławskinak, Ligetinek, Berió­nak, No­nó­nak, Xenakisnak). A nyitó koncert általában szimfonikus est volt. Aztán eltűntek a nemzetközi nagy nevek szerzői estjei meg a szimfonikus nyitó koncertek is (végül már egyáltalán: a szimfonikus koncertek).* A fesztivál időtartama is zsugorodni kezdett, így aztán az a hat koncert, ami 2010-ben megrendezésre került, a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető fesztiválnak (1975-ben tizenöt, s még 1990-ben is tizenegy koncert volt). Mindez persze nem a Filharmónia koncertszervezőin múlik, egyszerűen a pénzforrások apadtak el. (Megszűnt többek között az ötvenes évek óta létező őszi Budapesti Zenei Hetek, amely a magyar zenei élet – külföld felé is – egyik legreprezentatívabb eseménysorozata volt.) Egy országot az minősít leginkább, hogy mi a viszonya a magas kultúrához. (A popkultúrát nem kell félteni, eltartja az saját magát. No meg a szponzorok pénztárcája is szívesebben nyílik meg egy „celeb” stadiont megtöltő koncertje számára, mint egy 80-100 embert érdeklő kortárs zenei hangversenyre.) Hol és mikor szólalhat meg tehát egy kortárs magyar zeneszerző legújabb alkotása, különösen, ha nagy apparátusra íródott? Ki fogja fizetni a szólamanyag elkészítésének több százezres költségeit? A kérdés immár akadémikus.

Ha rádiófelvétel és hangverseny nincs, vagy nagyon kevés van, a kortárs magyar zeneszerző még reménykedhet a „palackpostában”, azaz a kottában és a hanglemezben. A Zeneműkiadó válsága, majd privatizációja következtében hosszú éveken át nem volt – vagy igen kevés – új magyar kotta. 2002-től azután a Magyar Zeneszerzők Egyesületének lehetősége nyílt pályázati alapon évente egy kottát megjelenéshez segíteni. Ez nagy dolog az azt megelőző másfél évtizedes „apály” után! Ám a termelés mennyisége nyilvánvalóan sokkal nagyobb, kevesen írnak csak egy művet évente. Aki tehát több kottát szeretne, annak bele kell nyúlnia a zsebébe, vagy szponzort kell találnia. (Ez utóbbi, mint egy üzletember kifejtette nekem, a gazdasági világválság óta gyakorlatilag lehetetlen: kulturális célra nem akad befektető. Csak sport és popzene, ami szóba jöhet. Ja persze, a reklámfelület nagysága…)

A Hungaroton – hasonlóan a Zeneműkiadóhoz és a Rádióhoz – igen nagy mértékben segítette az új magyar zene hazai és nemzetközi elterjedését. A „békeévekben” (az LP-korszakban) 5-6 kortárs magyar lemez jelent meg évente. A rendszerváltás után volt némi megtorpanás, de a kilencvenes évek végén – nemzetközi összehasonlításban is – ugrásszerűen megnőtt a lemezek száma, néha 15-20 CD is megjelent egy év alatt. (Vásárlói szempontból legalábbis úgy tűnt.) A gazdasági válság aztán itt is megtette a hatását. Immár a Hungaroton nem forgalmaz többé kortárs magyar zenei korongot. Hang­felvételek, „mesterszalagok” elvileg készülhetnek a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával, de hogy az így rögzített zenék hogyan jutnak el a közönséghez, az egyelőre nyitott kérdés. (A megoldás talán az internetre való felhelyezés lehet, de hogy ki és hogyan fogja ezt megtenni, az a jövő titka.)

Hogyan publikáljon hát a magyar zeneszerző, ha: 1.) rádiófelvétel nincs; 2.) koncert olyan kevés, hogy a kortárs zeneszerző jelenléte szinte észrevehetetlen; 3.) kotta: csak kamarazene és kórus, évente egy – aki többet akar, fizessen; 4.) hanglemez nem lesz, legfeljebb felvétel (már az is nagy dolog lenne), de a közönséghez nem, vagy ki tudja, hogyan jut el.

Az olvasóban felmerülhet a gyanú, hogy e sorok írója saját keserű tapasztalatait vetíti rá az egész magyar zeneszerzés helyzetére. Nos, ezt a vélekedést csak egy körinterjú tudná cáfolni, mely a magyar zeneszerzőkkel készülne. A fentebb leírtak egyrészt objektív tényeken alapulnak, másrészt az is igaz, hogy a lehetőségeink közel sem egyformák. Pontosabban, a szinte teljes publikációs lehetetlenségtől az agyonsztárolásig minden megtalálható a „listán”. Különösen egyes fiatal szerzőink elé teríttetett piros szőnyeg: évente több szimfonikus bemutató a Művészetek Palotájában, tévé-portréfilm és nagyinterjú az újságban hatalmas fotóval (harmincasokról van szó!), komoly pénzekkel járó kitüntetések, megrendelések stb. Természetesen minden generációnak jár a lehetőség a bemutatkozásra, hogy „látva lássák”, nem ezzel van a baj. Hanem a „mindent vagy semmit” (illetve majdnem semmit) elvével. Ha egy olyan szakmai múlttal rendelkező zeneszerző, mint Balassa Sándor operáját nem mutatja be az Operaház, de az ifjúét, akinek a tojáshéj még a hátán van, igen, akkor talán jogos a gyanú, hogy itt valami baj van.

Befejezésül tartozom még a címben előforduló idegen szó (koyaanisqatsi) magyarázatával. Godfrey Reggio filmjének címét annak idején Kizökkent világnak fordították magyarra. Hopi indián nyelven ez azonban a következőket is jelenti: 1.) őrült (bolond) élet; 2.) zűrzavaros élet; 3.) szétesett élet; 4.) kiegyensúlyozatlan élet; 5.) az élet egy olyan állapota, amely egy másfajta életmód után kiált.

* A cikk megírása óta került a kezembe a 2012-es Korunk Zenéje Fesztivál prospektusa, és örömmel tapasztaltam, hogy visszatértek a szimfonikus koncertek.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.