Az utóbbi hónapokban figyelemre érdemes prózaírói újrakezdéseknek lehettünk tanúi. Ács Margit, Mózsi Ferenc, Marosi Gyula elbeszéléskötete jelent meg, hajdani sikeres pályakezdés, majd hosszú, több évtizedes szünet után. Ács Margit közben esszéket, kritikákat írt, szerkesztőként dolgozott, Mózsi Ferenc a közéletben vett részt, irodalmi publicisztikával is, Marosi Gyula pedig forgatókönyveket írt, dramaturg volt. Mindenképpen fontos munkát végeztek, ám közeledve a „nyugdíjas” életszakaszhoz, majd elérve azt, a belső kényszer, az élettapasztalatok gazdagsága visszavezette őket az első nagy alkotói időszak kedves műfajához: az epikához. Elgondolkoztató az is, hogy mindhárman akkortájt változtatták meg addigi irodalmi tevékenységüket, amikor éppen fellendülő ágába került a magyar próza. A nyolcvanas évekre vált egyértelművé, hogy az új, a posztmodern irányzat számára másodlagos a líra, s éppen az epika képes reprezentálni az újdonság legfontosabb jellemzőit. Mint ismeretes, az új elvek szerint megszűnt a „nagy elbeszélések” lehetősége, „minden egész eltörött”, az irodalom nem a valóság valamiféle tükörképe, hanem nyelvi világ, az esztétikum és az etikum nincsen egymásra utalva, a közösség léte, sorsa mellékes a személyiségéhez képest, a nyelv maga pedig szabad játékok tere. Vagyis a magyar irodalom több évszázados, a világirodalom több ezer éves hagyománykincse vált kérdésessé. Aki nem alkalmazkodott ehhez a felfogáshoz, az elkerülhetetlenül a perifériára sodródott, így logikusnak mutatkozott a műfajváltás vagy az elhallgatás. Átlépve a 21. századba a posztmodern is elmesélt történetté, tehát múlttá vált, s az újabb nemzedékek művei a legfőbb bizonyítékai annak, hogy amiként a klasszikus és a neoavantgárd a hagyomány részévé változott, hasonló lett a sorsa a posztmodernnek is. A jó művek sora beépült – a szépprózában gondolkodva – abba a hagyományba, amelyet Stendhaltól kezdve máig ilyen-olyan realizmusnak, modernségnek szoktak nevezni. A világfelforgatónak gondolt elmélet pedig az lett, ami valójában volt: a „polgárt” a futurizmushoz mérhető módon meghökkentő kísérlet, amelyből mára mindenki kijózanodhatott.
Lehet tehát, s kell is nagy és kis elbeszéléseket írni, a művet a valóság sajátos megjelenítésének tekinteni, közösségi és erkölcsi kérdéseket elemezni, „közérthetőnek lenni”. Marosi Gyula kötetéből megtudható, hogy ifjúkorának alapélménye 1956 forradalma, s ami utána következett, világképét meghatározta Bartók Béla és József Attila, a kortársak közül Illyés Gyula, Nagy László életműve. Konzervatív minták ezek, megbocsátható, vélhetik a jóakaratú fiatalabbak, akiknek számára már 1989–1990 is történelmi, meg nem élt múlt. Mi meg azért aggódunk, félünk, mert úgy gondoljuk, hogy a mához elvezető klasszikusok nélkül nem csupán a történelmi, irodalmi, művészeti ismeretek lesznek sokkal hiányosabbak, hanem magyarság- és emberiségtudatunk, erkölcsi arculatunk is csorbul. Az egyik szép történet, a „Szervusz, Pegazus!” Nagy Lászlóról szólva felidézi az utolsó televíziós beszélgetés híres mondatát, amely a messzi jövőre vonatkozó kérdésre felel, hogy mit üzenne az emberiségnek: „Ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket.” Fontos a folytatás is: „Emberi szellemük ha lesz, tudatom velük, üzenem: csak ennyit tehettem értük.”
Még csak negyed évszázad telt el Nagy László halála óta. A bizonyosság tudatával jelenthető ki, hogy még van emberi arcunk és szellemünk, s az is, hogy a költő nagyon sokat tett azért, hogy emberek és magyarok maradjunk. Szomorú, hogy most, a 21. századnak szinte még mindig a küszöbén teljesen letörlődött az övé mellett például Illyés Gyula, Németh László műve. Az új nemzeti alaptanterv, amelyet a liberálisok a tanári szabadság felszámolásával szidalmaznak, éppen az ellenkezőjét teszi: lényegében a pedagógus döntésére bízza, hogy a hosszabb listákból mely alkotókat tanítja, s a „törzsanyagban” is csak kisebb részben nevezi meg a kötelező műveket. Így az olyan nagypapákra – és nagymamákra, szülőkre – vár a feladat, mint az említett elbeszélés főszereplője, aki sorra elviszi kisunokáit a zuglói lakóház Nagy László-emléktáblájához, ahol meg lehet simogatni a „Pegazus” szárnyát, majd amikor a gyerekek nagyobbak, már óvodások, elkezd mesélni arról, hogy régen sokszor találkozott a költővel e ház közelében. Újabb évek múlva persze jöhetnek majd maguk a versek s az interjú is. Bölcsen látja az író-elbeszélő, hogy valamiképpen át kell mentenie a maga életidejét: önmagát is, személyiségét, magyarságát és emberségét az utókornak.
Arról az utókorról van szó, amelynek már az előzményét, a jelenkort, vagyis az ezredfordulót is nagyon sötéten látja az alkotó, s ennek alapján fejezi ki, legélesebben éppen ebben a történetben vázolva fel kétféle lehetőséget a század közepére. Az egyik a Madách-féle jégkorszakhoz közeledő, egyre primitívebb világ, „mikor már elképzelni sem tudják, hogy létezhet egy nemesebb, kedvesebb haza a magasban”, a másik a reménykedés: „életre táncolhatja magát akár egy nemzet is” („Szervusz, Pegazus!”).
Marosi Gyula a hatvanas évek derekán kezdte a pályát, első elbeszéléskötete 1970-ben jelent meg (A hétszázadik napon), ezt követte a két kisregényt tartalmazó Motívumnak jó lesz (1976), majd az újabb elbeszélésekkel a Mélyütés (1980). A pályanyitó kötet és A pikulás ifjú című kisregény fő témája a fiatal, még formálódó személyiségnek és nemzedékének önértelmezési kísérlete, az önmegvalósító feladatkeresés, illetve ennek lehetetlenségét érzékelve az olykor nagymértékű céltalanságérzet, a kallódás. Az álmok, az elképzelések szembesülnek a valósággal, máskor a valóság nem képes álmokat felnöveszteni, feladatot és célt kínálni. Az apák és a fiak nemzedéke alig érti egymást, szinte lehetetlen a közös hang. A fiatalemberek rendre magányosak, nem találnak követhető mintákat, amit mintának vélnek, az pedig nem követhető. A megszületni próbáló harmóniát pedig rendre korlátozzák a sivár életkörülmények: nagyon nehéz a felnőtt életpályát elkezdeni. Csak úgy lehet talpon maradni, ha az ember „egyezkedővé” válik: eszményeit, etikai normarendszerét hozzá kell igazítania az adott társadalmi környezethez.
Legteljesebben A pikulás ifjú teremt kor- és jellemképet. A vidékről a fővárosba kerülő huszonkét éves fiatalember céltalanul végzi munkáját, a versírást abbahagyja, nem tanul. Modellkedést vállal egy küllemében és jellemében is különc, egyre ellenszenvesebbnek látott szobrászművésznél. Egy vita közben felindultságában nekiesne a saját szobrának, ám rá kell döbbennie, hogy önmagának eszményített képét látja, tehát „szép” művészi alkotást teremtett a „rút” mester. Már ebben a szigorúan megszerkesztett történetben megjelenik a szatirikus jelleg és az irónia, majd ez lesz a meghatározó a Motívumnak jó lesz lapjain. A fiatal író, azaz „Írókám” felkérést kap, hogy írja át filmre a nagy öreg regényét. A mű cselekménye a filmkészítés története, filmes szerkesztési eszközöket, vágásokat, idősík- és szövegtípus-váltásokat is használva. Írókám is rákényszerül arra, hogy „egyezkedővé” váljon, beilleszkedjen a konkrétan létező világba, hogy átírja a forgatókönyvet, magával a kisregénnyel azonban hiteles és igaz képet mutat fel, ítéletet mond másokról és önmagáról, a mi „szép” életünkről.
Ezt a képet és szemléletet mélyítették tovább a harmadik kötet írásai. A pályakezdéshez képest itt sokkal szélesebb a látókör. Az ifjak mellett felnőtt emberek a főszereplők, a társadalom átlaga jelenik meg. Az ő világuk, a hétköznapok dolgozó névtelenjeinek sorsa azt tanúsítja, hogy nem élhetnek önmagukhoz méltó módon. A sivárságra, méltatlanságra kényszerült élet kulcsmotívum ezekben az elbeszélésekben. Az irónia elsősorban az életlehetőségeket illeti, a keserűség az elrontott sorsok miatt oly erős, az írói felelősségtudat a változást tartja elkerülhetetlennek.
A változás, mint tudjuk, 1990-ben következett be. Marosi Gyula új elbeszélései azonban a társadalom sorsában csak újabb, másként folytatódó kudarcsorozatot látnak. Életidejét tehát a folytonosság határozza meg, két kitérővel. Az egyik néhány nap csupán: 1956 forradalma. A másik legalább hónapokat jelenthetett, inkább talán egy-két esztendőt 1989–1990 rendszerváltozásával. Egyik hősének, Dédinek „a történelem talán legszörnyetegebb fél évszázada” jutott osztályrészül. Elmondhatták-e a gyermekek, az unokák nemzedékei József Attila ábrándját? Azt, hogy a történelem menetében „finomul a kín”? És ha igen, akkor vajon meddig?
Az új kötet elbeszéléseiben a korábbiakhoz képest szembeötlően nagyobb fokú a személyesség. Élményeit, tapasztalatait kevéssé tárgyiasítja az elbeszélő. Többnyire egyes szám első személyben szólal meg, máskor a többes első személy vagy e két lehetőség kombinációja a jellemző. A személyesség vallomásossággal jár együtt, a kifejezésmódot tekintve pedig az esszéjelleggel. A meghatározó elbeszélői nézőpont az időszembesítés. Egy költeménytípus kapcsán vált kategóriává ez a fogalom a hatvanas években, de az epikában is használhatónak vélem, Marosi Gyula új elbeszéléseinek kapcsán pedig elkerülhetetlen a használata. Az időszembesítést itt is az életszámvetés hívja elő, szinte kikényszeríti. Majdnem minden életszakasz megjelenik, felidéződik az elbeszélésekben: a kamasz, a fiatalember, a felnőtt férfi több korszaka s a nagyapaság. A legnyomatékosabban a fiatalember és a nagyapa. A pályakezdés és az utolsó pályaszakasz. Az az időszak, amikor talán még minden megvalósíthatónak mutatkozott, s az, amelyikben leltárt kell készíteni, de a maradék életre újabb feladatokat is lehet találni. Az életszámvetésben a személyiség sorsa és a változó történelmi korszakok, az átalakuló társadalmi élet következetesen egymásra mintázódnak. A személyiség társadalomban él, sorsát csak részben határozzák meg egyéni képességei és céljai.
Milyen életút adódott annak, aki önironikusan azt is kijelenti, hogy „nem vagyok született értelmiségi”. Persze senki sem születik annak, a mondat nyilván a felnevelő környezetről szól. Ám a gyermek értelmiségi képességekkel született, s azzá is tudott válni, annak ellenére is, hogy a gimnázium nem ajánlotta egyetemi tanulmányokra, feltehetően 1956-os, amúgy a többiekhez hasonlóan jelentéktelen szereplése miatt, meg azért, mert nem jelentkezett a KISZ-be. A nehezebb utat kellett tehát járnia. Így lett fiatal író a „proletárdiktatúra” korában. A Kádár-kort ma nosztalgikus ábrándokkal felidéző divathullám idején bizony súlyosan komoly Marosi Gyula mai ítélete. Igaza van, hiszen nemcsak az ötvenes, hanem a hatvanas, de még a hetvenes években is azt hirdették, hogy az államformánk népköztársaság ugyan, de annak megjelenési formája a proletárdiktatúra. S ennek volt köszönhető, hogy „ifjúságunknak legszebbnek mondott éveit beborította a reménytelen sivárság”. A fiatal írójelölteket pedig azzal is várakoztatta egy-egy szerkesztő, hogy nincs még róluk párthatározat. Ma abszurdnak látszik egy ilyen közlés, akkor humorosnak is szánhatta, aki mondta, de bizony a pártirányítás a lényeget tekintve így működött. Ebben az élethelyzetben jelenthetett menedéket, adhatott szellemi és erkölcsi tőkét az Illyés által megénekelt Haza a magasban eszmeisége. Ezt segítette elő a maga műsoraival az Egyetemi Színpad, ez volt a lényege Nagy László művének. Megszületett a felismerés: „nekünk az életet daccal kell leélni”.
Érdemes összevetni az első pályaszakasz elbeszéléseit, azok jelenképét azzal, amiként a „nagyapa”-író visszatekint arra a megélt múltra. Mit mutat az időszembesítés? A fiatal író elsősorban önmagának és nemzedékének nézőpontjából tekintett a világra, s az idősebbek, a „beérkezettek” rendjével szemben határozta meg önmagát, hol lázadóként, hol kallódóként. A mostani történetek nem az előző nemzedéket, hanem a létező társadalmi rendet ítélik el. Az elődökből – az irodalom példáival, Nagy Lászlót zászlóként említve – éppen az értékőrzők válnak fontossá. A konkrét életélményt az élettapasztalat általánosítja. Gondolhatunk azonban arra is, hogy a fiatalemberben nemcsak életkora miatt lehetett több bizonytalanság helyzetének értelmezésében, hanem az akkori társadalmi nyilvánosság kényszerű szabályai is korlátozták szélesebb körű ismeretek megszerzésében. Nem volt szabad gondolatáramlás. Ebből is következik, hogy az író kezét is lefogta hol a kor kényszere, hol a láthatatlan cenzúra. Ehhez képest Marosi Gyula akkor is következetesen fogalmazta meg társadalomkritikáját, amelyet a hetvenes években szerencsére már az „érted haragszom, nem ellened” József Attila-féle gondolatával el lehetett fogadtatni.
Az időszembesítés társadalomképének azonban a jelen idejű metszete sem válhatott derűssé. Az elbeszélések az 1990 utáni hazai, európai, emberiségszintű világról szinte semmi jót nem tudnak mondani, ha csak azt nem, hogy most még mindig emberszabásúbb a helyzet, mint amilyenné majd évtizedek múlva válhat. Legáltalánosabban a Gea fogalmazza meg a bajokat. A Föld élőlény, Földanyának is neveztük, mi viszont „eddigi sikersorozatunk bűvöletében, magunkat növelve minden élő feletti istenséggé, szolgánkká alacsonyítottuk, megfosztottuk szentségétől az élő Geát is”. Sokféle szempontból fogalmazódik meg a globalizmus korának kritikája, szembeszállva mind a szabadpiac, mind a személyiség szabadságának hamissá tett mítoszával. Marosi Gyula nem tehet mást, mint hogy kifejezi nemesen konzervatív, értéket őrző és átmentő szemléletét. Ehhez illeszkedik természetfelfogása, amely szerint az ember nem ura, hanem része a természetnek. Ebben a kötetben a természetélmény ritkán kerül a középpontba (Thíra; Gea), készül azonban az írónak egy újabb könyve, amely teljességében mutathatja be ezt a szemléletet meghatározó motívumkört.
Az értékőrzés és -átmentés legérzékletesebb jelképe a nagyapaság motívuma. Nálunk a nagyapák leginkább a gyermek- és ifjúsági irodalomban jelennek meg, ők a mesemondók, a gyermeket, főként persze a fiúkat erre-arra megtanítók. A felnőttirodalomban a nagyapaság létélménye alig van jelen. A világirodalomban az egyik legcsodálatosabb példa Victor Hugo verseskönyve, A nagyapaság művészete (1877). Megjelenésekor már hetvenöt éves volt a költőfejedelem, akit teljesen elbűvölt fiú- és lányunokája. Számára a nagyapaság lényegi tapasztalata: „Egyetlen dolgom a földön a szeretet” (Kézen fogva a két kicsit, Somlyó György fordítása). Úgy látszik, mégiscsak vannak örök dolgok és igazságok a földön, hiszen Marosi Gyula nagyapaság-tapasztalata ugyanezt a felismerést ragyogtatja fel. Az író az átlagember, az akárki szerepében teszi fel magának a kérdést „ebben a többszörösen becsapott és mindenféle nyomorúsággal megvert Hunnia-provinciában”, hogy miért is élünk. A társadalmi és egyéni léttapasztalatok a nyugdíjasság helyzetében, az elkerülhetetlen haláltudattal súlyosbítva kietlennek mutatják a sorsot egészen addig, amíg nagyapa nem lesz. Ám minden megváltozik, amikor a néhány hónapos baba „Reámosolyog. Neki mosolyog. És akkor a homo sapiensben felsikolt a kegyetlen választól rettegő kérdés: »Mondd, koma, mi a fenéért élsz te?«, és már nem riad meg, nem keseredik el még a vére is, szíve táján kis melegséget érez, és öntudatosan adja meg a választ.” (Végül) Egy másik esszé-elbeszélés, A Marosi-tétel gondolatkísérlete állítássá változik. Az fejti ki, hogy a nagyszülőkre elkerülhetetlenül szükség van a jövő nemzedékek felnevelésében. Nem koloncok tehát a társadalom nyakán ma sem az idős emberek, hanem értékőrzők és értékteremtők. Ezért sóhajt fel máshol: állítsanak már végre szobrot a hős nagymamáknak! (Dédi) S ezért ujjong fel, amikor újraolvasva egy Illyés-szöveget, ezt találja: „a nagy emberi Kalandok címszavai: Anyaság, Szabadságharc, Unokanevelés”.
A személyiség számára az időszembesítés alapvetően a születés és a meghalás közötti szakasz metszeteire vonatkozik, rendszerint a halál távlatához viszonyítva. Megjelenhetnek azonban a létünknél messzibb múlt és távolabbi jövő idősíkjai is. A rövid egyéni lét ebben az időfolyamban még értelmetlenebbnek mutatkozhat, ám ellenkezően: értelmet is nyerhet. Marosi Gyula erre az utóbbi következtetésre döbben rá: „Kezdi azt hinni: valójában nem múlik el soha semmi. Itt van velünk minden, amit megéltünk. Időnként felfedve magát, láthatóan az is, ami nem a mi életünkben történt meg. Semmi és senki nem múlik el, legfeljebb tényszerű tartalmában a távolság homályába vész, de jelen van, munkálkodik, parancsokat teljesít, intuíciókat sugall minden, mi teremtésünk óta megtörtént.” (Végül)
Utal az időfolyamra a címadó elbeszélés is. A nílusi gyermekkrokodilok bebalzsamozott tetemét a múzeumban látták a lányunokák. A kérdésre, hogy miért vannak ott, azt a mesei választ kapják, hogy velük játszottak az akkori gyerekek. Hazafelé tartva a nagyobbik, az ötéves Sarolta verses rigmust alkot a nílusi krokodilról, s a régmúlt és a jelen, a valóság és a képzelet így válhat eggyé. Egy másik alkalommal a kisebbik unoka, Réka a múzeumi oltárképek között felfedezi Szűz Máriát, s elkezdi énekelni a Mennyből az angyalt. Ezek az apró történetek az unokákkal azt is tanúsítják, hogy nemcsak a szeretetet, hanem a kultúra egészét át kell adni, s ezt legkésőbb a születéskor el kell kezdeni. Az elbeszélések a valóságnak megfelelően eléggé kiábrándító képet festenek a jelenkori ember szellemi igényeiről, a lefelé nivelláló szórakoztatóiparról, amely már az irodalmat is csupán a maga részének tartja, tehát szolgáltatásnak, amelyben annyit hamisíthat, annyit hazudhat, amennyit jónak lát. Marosi Gyula ars poeticájának lényege viszont az, hogy „hazudni tilos”. Nem elfedni, hanem feltárni kívánja világunkat: „általában az első olvasásra érthető vagyok. Törekszem rá, igyekszem kedvedben járni, Kedves Olvasó, szeretném, ha lennél…” (Hetven év) Az időszembesítő számvetés csupán itt veti fel az írói életmű érvényességének kérdését, ám mindez beágyazódik általában az irodalom, még tágabban a több ezer éves kulturális örökség romlékonyságának látomásába. Mit tehet ellene az egyes ember? Azt, amit a nagyapa tesz ezekben a történetekben.
Időfolyam szavunkhoz természetesen társul a víz, ahhoz pedig a végtelenség, az időtlen örökkévalóság képzete. A Nílus pedig felidézheti a folyami kultúrákat, a modern emberiség kialakulásának, még az írásbeliségnek is a kezdetét. Az elbeszéléskötetet a víz motívuma keretezi. A könyve első mondata: „Zubog a víz.” Csupán a fürdőkádban szemléli önmagát, a Corpust az idősödő férfi, s arra a következtetésre jut, hogy „borzalmasan gyönyörű világ lehetne, ha mindnyájan Isten legalább egyszer feltámadó fiai lehetnénk” (Ego). Az utolsó elbeszélés, az Álom, esetleg utószó elbeszélője megszokott álmaival ellentétben most egy ismeretlen folyóban úszik, küszködik az árral, majd partra érve rádöbben, hogy ez a folyó a Styx. Tehát: zubog a víz – a Styx. Ez a keret azonban nem semlegesíti, hanem hangsúlyozza a nagyapaság léthelyzetének boldogságát. Maga az egész kötet pedig bennünket, olvasókat – s nem csupán akkor, ha már nagyszülők vagyunk – megerősíthet abban, hogy van értelme a létezésnek. (Magyar Napló, 2011)
