Egy vita margójára

Egy esti hírműsorban meglepő bejátszást láttam egy aznapi parlamenti felszólalásról. A mostani, egész nyugodtan kiélezettnek mondható helyzetet tekintve majdhogynem mellékes témáról volt szó, de aztán – választ követően – valahogy az új Nemzeti Alaptantervre terelődött a vita. Nem emlékszem, mikor láttam ennyire őszinte (őszintének tűnő?) dühöt hivatalos személy arcán, hivatalos munkája leghivatalosabb rutincselekvése közben. Hogy a tervezet mellett vagy éppen ellene érvelt, az teljesen lényegtelen, mint ahogy a legkevésbé sem fontos az sem, ki ellen irányult a dühe. Sokkal érdekesebb maga a téma. Ott állt ez az ember, egy olyan hivatás képviselője, amelynek – bármilyen elvakult idealizmussal nézzük is – mégiscsak egyik, ha nem a legfontosabb tartóoszlopa a látszat, ott állt kipirult arccal, alig visszafojtott indulattól remegő tagokkal, és emelt hangon vitatkozott az újonnan előírt középiskolai ismeretanyagról. Miért?

Kánonok

Kevés irodalmi-művészeti probléma kerül olyan gyakran az érdeklődés középpontjába, mint éppen a kánon kérdése. Ma, amikor az új tantervi követelmények kapcsán több fórumon is éles hangú viták zajlanak, és – a közelmúlt tapasztalatai alapján egyáltalán nem meglepő módon – a különböző politikai irányzatok számára újra fegyverré válik a többször lesajnált közoktatás, a szemben álló felek pedig kínosan ügyelnek, nehogy a tárgyhoz szorosabban kapcsolódó, netán (ami az irodalmat illeti) poétikai érvek keveredjenek tisztán ideológiai argumentációjukba, különösen aktuálisnak látszik kánon és kanonizáció vizsgálata akár a publicisztika, akár a tudományos elemzés szintjén.

Indokoltnak tűnik, hogy a legtágabban értett művészeti oktatásról beszéljünk a probléma kapcsán – valami nagy-nagy tekintély mondta nekem egykor, hogy festészet és költészet között csak az alapanyagban van különbség –, mégsem mondok semmi meglepőt, amikor azt állítom, hogy a viták kizárólag az irodalmi kánonra korlátozódnak. Nem szólnak parlamenti felszólalások arról, hogy a Horthyt és Sztálint egyaránt megformáló Kisfaludi Strobl Zsigmond kikerüljön-e a középiskolai képeskönyvekből, és mind ez idáig senki sem követelte, hogy a kétarcú életpályát befutott Sosztakovics zenéjétől kíméljék meg az érzékeny lelkű ifjúságot. Wass Albert és Szabó Dezső, de még inkább Nyirő József iskolai kanonizációja ezzel szemben heves indulatokat szabadított fel, és a kívülálló megtudhatta, hogy – egyik oldalról – szövegeik a nemzeti öntudatra és hazafiságra nevelésnek kiváló eszközei, és – másik oldalról – ilyen-olyan eszmék híveként, háborús bűnösként méltatlanok arra, hogy az alaptantervbe kerüljenek, azt azonban már nem tudhatta meg, hogy valóban remekművek vagy csak népieskedő-hazafiaskodó, középszerű írások kerültek-e ki a kezeik közül. Sőt, hogy mindjárt kicsit továbbmenjek: az elhangzott nyilatkozatok alapján óhatatlanul felmerül a figyelmes hallgatóban a gyanú, hogy támadóik között éppoly sokan akadhatnak, akik nem vették kezükbe a szóban forgó szövegeket, mint legelszántabb védelmezőik soraiban. Ez a fokozott, már-már görcsös érdeklődés, a hozzászólás kínos kényszere semmi újat nem mond, inkább csak illusztrálja azt, amit mindenki tud. Az irodalom értékorientációra kiváltképpen alkalmas területként, a gondolatok és eszmék lehető legközvetlenebb hordozójaként (társadalmi fricska a modern irodalomelméletnek) összehasonlíthatatlanul nagyobb politikai jelentőséggel bír, mint bármely más tantárgy – talán csak a történelem vetekedhet vele.

Csak hogy néhány közismert példát említsek: a Nyugat (és egyben a közép-európai nacionalizmus egyik) aranykorában az a Szabolcska Mihály volt sokak szemében a nemzet koszorús költője, akinek neve, miután a róla szóló paródiákat mindenki jobban ismeri, mint verseit, mára szállóigévé lett, s akinek szövegei manapság egyetemi hallgatók százainak könnyed szórakozását biztosítják. A történelmi háttér brutalitása ellenére nem kevésbé megmosolyogtató a kommunista éra termelési irodalma, élén a méltán feledésbe merülő Gladkovval, aki az aktuális politikai irányvonalhoz igazodva írta át többször is főművét, a Cementet. Most aligha jutna eszébe bárkinek is feleleveníteni ezeket a szövegeket – némi romantikus nagyvonalúsággal nevezhetjük ezt akár történelmi igazságszolgáltatásnak is –, viszont ez teljesen mellékes abból a szempontból, hogy az adott szituációban betöltötték a nekik szánt szerepet: megfelelő körülmények között akár több generáció világképét is formálhatták.

A bevezető felvetésre számomra éppen a fentiek miatt tűnik kézenfekvőnek a válasz: az irodalom iskolai kánonja – egyéb művészeti ágaktól eltérően – hatalmi kérdés, ennélfogva akár behozhatatlan ideológiai hátrányba is kerülhet az, aki nem veszi kellően komolyan.

Nem vitás, hogy az irodalmárok által alakított és számon tartott (az egyszerűség kedvéért nevezem így) irodalmi kánonnak csak egyféle – illetve a hatástörténetet figyelembe véve legfeljebb kétféle – szempontja lehet a szövegek vagy teljes életművek kanonikus helyének megítélésében, ugyanakkor az sem lehet kétséges, hogy az irodalmi kánon hatása a sokkal szélesebb társadalmi befolyással bíró iskolai kánonra mindig is nagyon korlátozott volt, és úgy tűnik, hogy ez a helyzet nem változik. Az irodalom mint minden hosszú távú ideológiai stratégiában kulcsfontossággal bíró tárgy követelményrendszerének megtervezésében szükségképpen a szorosabb értelemben vett irodalmi szempontok fogják a legkisebb szerepet játszani, még akkor is, ha az irodalmi kánon folyamatos mozgása végső soron nem maradhat hatástalan.

Helyettük, ahogy az eddigiekből kiderült, etikai-morális-világnézeti követelmények adják a választás alapját. A kulcsfogalom ugyanúgy az érték marad, mint az irodalmi kánon esetében, csakhogy egészen más, komplexebb jelentésben: az esztétikai érték fontos, de korántsem egyedüli összetevője ennek a kategóriának. Ilyen körülmények között elvben előtérbe kerülnek a referenciális olvasatok és az életrajziság, a diákok pedig sokszor markáns szerzőélményekkel, de igazán mély szövegélmény nélkül kerülnek ki a középiskolákból. Abban ugyan gyakorlatilag mindenki egyetért, hogy ezen változtatni kellene, sőt, a különböző szakmai fórumokon és módszertani munkákban hosszú idő óta gyakran esik szó a problémáról, határozott politikai szemléletváltás nélkül azonban a legkorszerűbb elképzelések is kísérleti stádiumban fognak maradni. Mivel ez a szemléletváltás a gyakorlatban az irodalomoktatás ideológiai szerepének átértékelését, egész konkrétan az arról való teljes lemondást jelentené, úgy vélem, ezen a téren minden jelentős változás az utópia körébe tartozik.

Iskolai és irodalmi kánon szembetűnő elkülönülésének másik okát a társadalmi elvárásban látom, amelyet többé-kevésbé a politikai döntéseknek is magukban kell(ene) foglalniuk. A társadalom pedig elsősorban egy közös műveltségi kincs (vagyis – az előzőekhez kapcsolódva – szintén konkrét tartalmak) közvetítését várja az irodalomoktatástól. Hogy közös kincsről beszélünk, az egyben azt is jelenti, hogy a gyorsan változó irodalmi kánon folyamatos mozgását ez az elvárásrendszer nem tudja követni, a társadalom tehát a követelmények változatlanságában érdekelt. Ezzel magyarázható, hogy az iskolai tananyag összetétele csak visszafogottan érzékeny az irodalmi közgondolkodásban bekövetkezett változásokra. Ha egy kiemelkedő szerző egy nagyobb paradigmaváltás következtében a kanonikus hierarchia alacsonyabb fokára kerül, az a tankönyvekben még várhatóan hosszú ideig nem érezteti a hatását. Tóth Árpád és Juhász Gyula jelentősége például a korábbiakhoz képest érezhetően csökkent, míg Füst Milán egyre fontosabb szerzővé válik, a mai középiskolás mégis jó eséllyel ugyanazt a Tóth Árpádot és Juhász Gyulát ismeri meg, Füst Milánról pedig ugyanúgy nem hall, mint szülei.

Bár a kialakult helyzet szinte szükségszerűnek tűnik, nem érdektelen egy lehetséges alterna­tívát bemutatni, amelyet a minden eddig volt iskolai kánon egyik sarokköve, Kölcsey Ferenc vetett papírra.

A Kölcsey-féle elképzelés

Kölcsey bizonyos értelemben szintén az iskolai kánon áldozata. Mint a Hymnus szerzője: költő. Leginkább: csak költő. Ragyogó értekező prózája (egyáltalán: prózája) általában nem fér bele a tananyagba, különös szerencse, ha a verseken túl a Parainesis vagy a Búcsú az országos rendektől szóba kerülhet, holott van, aki munkásságának ezt a részét maradandóbbnak érzi, mint verseit.

Pályája korai szakaszában, 1815-ben született egy néhány oldalas töredéke, A’ Poësis és Kritika, amely diákkori írásait nem számítva első elméleti tanulmánya. Ennek jócskán kibővített és továbbgondolt, de szintén töredékben maradt változata a Jegyzetek a’ Kritikárol és a Poesisröl. Újabban meggyőző érvek hangzottak el azzal kapcsolatban, hogy a Jegyzetek nem közvetlenül megjelenése előtt, 1829-ben keletkezett, hanem kevéssel az első változat megírása után, 1816-ban. Ha ez igaz, akkor a rövid írás a szerző esztétikai és kritikai munkásságának legkorábbi szakaszába enged betekintést.

Kis terjedelme ellenére a Jegyzetek szerteágazó szöveg. A kritika legitimációjának céljával olyan, Kölcsey számára később is kiemelt fontosságú fogalmakat igyekszik tisztázni, mint a kritika, a genie, az ízlés, a ragyogó és egyszerű szép, valamint – és ez az, ami miatt minket különösen érdekelhet – a kánon.

Ahhoz, hogy jó lelkiismerettel vonhassak le néhány, számomra nem lényegtelen következtetést, mindenekelőtt két megjegyzést kell tennem. Kölcsey kritikai munkásságának minden bizonnyal egyik legjobb ismerője és monográfusa, Gyapay László a rendelkezésre álló források alapján eldönthetetlennek tartja, hogy az első változatot a szerző a publikálás szándékával vagy csak magának, fogalmi tisztázásul írta.¹ A szöveg ezzel szemben kommunikációs partnert feltételező jelzéseivel („Olvasóink ezen czím alatt valamely rendszerént való értekezést ne várjanak”) és retorikai megformáltságával (bevett formulák használatával, dialektikus felépítésével, idézeteivel, egyáltalán: feszesen szerkesztett, arányos, hatásosan argumentáló mondataival) inkább a publikációs szándék mellett tanúskodik. Eszerint mindkét változat vizsgálója – a kettő összehasonlítója annál is inkább – kénytelen nemcsak a szöveg tartalmát (ahogy az egy saját használatra írt töredéknél bizonyára elegendő lenne), hanem felépítését, azaz érvelésének eszközeit is figyelembe venni.

Első megjegyzésem mindjárt segítségemre is lehet a második alátámasztásában. A bevezetésben Kölcsey mintegy mentegetőzve a későbbiek miatt azt írja: „Semmit sem kerülök inkább, mint azt: nehogy másokat tanítani láttassam, ’s mindenütt csak saját szűk olvasásomnak ’s gondolkozásomnak resultatumait szeretem a’ közönségnek bemutatni.” Megint Gyapay Lászlóra kell utalnom, akinek figyelemre méltó észrevétele szerint a bevezetés előre elbizonytalanítja az értekező magabiztosságának alapjait² – vagyis tulajdonképpen ironizálja és relativizálja a teljes szöveget. Bár nem lehet ezt a lehetőséget sem teljesen elvetni, azt hiszem, nem túlzás a fordulatot a szerénységi formulák antikvitástól örökölt hagyományába illeszteni, ahogy azt megtehetjük a Hartvik-legendától a Kölcsey hagyománytudatában meghatározó helyen álló Zrínyiig számos magyar vonatkozású szövegrészlettel is. Ha a két változatot összevetem – márpedig előző megjegyzésem értelmében ezt érdemes lehet ebben az összefüggésben is megtennem –, azt tapasztalom, hogy a Jegyzetek szövege még finomítja is az első változat megoldását: Kölcsey itt elhagyta annak kissé modoros és tekintélyelvű pluralis maiestatisát, valamint beszúrta a „szűk” szócskát, miközben a szöveg értelmén lényegében nem változtatott. Második megjegyzésem ebből következik: az iróniát a továbbiakban nem tekintem szövegformáló alakzatnak, vagyis Kölcsey megállapításait maximálisan komolyan fogom venni.

Rátérve a Jegyzetek szorosabb vizsgálatára, elsősorban arra a kérdésre kell választ adnom, hogy milyen szerepet tölt be a kánon fogalma Kölcsey gondolatmenetében, és milyen értelemben használja ő az egyébként elég széles jelentésmezőjű szót.

Mint írtam, a töredék célja a kritika – mégpedig a Kölcsey által művelt következetes, az objektivitásra legalábbis törekvő kritika – legitimációja. Maga a fogalom nála a lehető legtágabb értelmében, az esztétikummal való mindennemű foglalkozásként szerepel. Célkitűzése kettős: igyekszik pontos definíciót adni, és a meggyőzés érdekében megpróbálja józan pragmatizmussal szemlélni tárgyát, arra keresi tehát a választ, mire jó, miért hasznos a kritika. Nem alkot önálló rendszert, de egész gondolatmenete a rendszeralkotás lehetőségének bizonyítására rétegződik, vagyis Kölcsey arra törekszik, hogy a kritika ésszerűségét és világos strukturálhatóságát felmutatva azt tudományos igénnyel léptesse fel.

Ahhoz, hogy kísérletét komolyan lehessen venni, az objektív kritika legalapvetőbb ellentmondását kell feloldania: olyan általános módszerrel kell előállnia, amely felülírja az esztétikai ítéletek individualitását. Kölcsey tisztában van ezzel, így nem meglepő, hogy gondolatmenete középpontjában a személyes ízléstől független, univerzális kritériumok keresése áll. Bár a dilemma végül megoldatlan marad, az okfejtés mindenképp figyelemre méltó.

A metakritikai munka, miközben a kritikát tudományos módszerekkel művelhető területként igyekszik bemutatni, a saját eszköztárában és nyelvhasználatában is igazodik tárgyához. Kölcsey egyértelműen természettudományos műveket idéz, amikor azt állítja, hogy léteznek induktív módon megállapítható „közönséges törvények”, s ezek „nem magának a Kritikusnak agyábol, hanem a’ természetböl” származnak. Gondolatmenetét a genie és az esztétikai érték meghatározásával igyekszik alátámasztani, de mivel fogalmi tisztázása éppen a legkevésbé sem tisztázott fogalmakra épül, kísérlete, ahogy azt előrevetítettem, nem minden részletében éri el célját.

Az imént lényegében a Jegyzetek első felének tartalmát igyekeztem nagy vonalakban összefoglalni. Arra próbáltam ezzel rámutatni, hogy az említett „közönséges törvények” Kölcsey eszmefuttatásának sarokkövei – mivel csak ezek tehetik a szubjektív értékítéletet objektív megállapítássá, ezek jelentik a kritika tudományként való szemlélésének egzakt alapját. Beható tanulmányozásuk (Kölcsey éles megkülönböztetése szerint studiumuk, nem pedig követésük) még a zseni számára sem haszontalan, hiszen ez fogja a teljesen soha el nem érhető tökéletesség megközelítésére sarkallni. Ezek a „közönséges törvények” alkotják Kölcsey szóhasználatában a kánont.

Számára eszerint a szó szabálygyűjteményt jelent, éppúgy, mint az egyházi latin használatban. A Jegyzetekben egyelőre nem fordul elő mára legelterjedtebbé vált jelentése, nem jelent listát, egy adott közösség által értékesnek tartott alkotások vagy életművek összességét. A kapcsolat mégis nyilvánvaló. A Kölcsey-féle kánon által reprezentált elvárások a mai értelemben vett kánonképződés alapjává válhatnak, érdemes tehát ebből a szempontból is vetni egy pillantást kritériumrendszerére.

A szakirodalom egyik gyakori problémájának tűnik, hogy Kölcsey csak nehézségekkel szorít­ható be „klasszicista” és „romantikus” skatulyáiba. E szűk terjedelmi keretek közt még csak a vita vázlatos összefoglalására sem vállalkozhatom, meg kell tehát elégednem annyival, amennyi egyébként is nyilvánvaló: a korszakfordulón élt szerző munkássága a korszakfordulónak megfelelően kevert jellegzetességeket mutat, s így az általa körvonalazott kánonnak is egyaránt vannak a klasszicista és a romantikus esztétikára jellemző jegyei.

Kánonfelfogásának alighanem legszembetűnőbb tulajdonsága, hogy nem alapoz semmilyen klasszikus, kifejtett művészetelméleti rendszerre. Ebben persze első közelítésben semmi meglepő nincs, hiszen a Jegyzetek abszolút teoretikus munka, elvekről, nem pedig konkrétumokról beszél. Kölcsey gondolatmenete azonban – és ez az igazán nagy lépés – elméletileg ki is zárja egy ilyen normatív esztétika létjogosultságát.

Az imént összefoglaltam a szöveg egyik kulcsgondolatát, amelyben a szerző a kánont a természetből eredeztetve próbálta minden tudománytalan szubjektivitástól megfosztani. Bármennyire fontos is ez az elgondolás az érvelés szempontjából, súlyos buktatót rejt magában, hiszen kiegészítés nélkül nem mást sugall, mint a kánon állandóságát. Kölcsey azonban kikerülte a teória legnagyobb csapdáját, és úgy állította elképzelése maradandó érvényességét, hogy leszögezte: a belőle levont következtetések külső körülmények függvényei. A kánon ugyanis nála folyamatosan változó fogalom, az újabb és újabb „Genie-munkákból” absztrahált törvénykönyv, amely őriz ugyan valamit a klasszika normativitásából, de ezt a normativitást is időbeli tényezők függvényévé teszi.

Újabb fordulóponthoz érkeztünk az érvelésben. A „Genie-munkák” ilyen kiemelkedő szerepe már megelőlegezi a kánonfogalom másik említett értelmezését, ugyanakkor felveti a kérdést: miről ismerszik meg a remekmű? Hiszen ez az előzőek alapján nyilvánvaló: a „közönséges törvények” a kritikus zsinórmértékei. Persze, csakhogy e törvényeket a kritikus a remekművek tanulmányozásából nyeri. Klasszikus tyúk–tojás-eset, feloldhatatlannak látszó ellentmondás, amit Kölcsey ebben a töredékben nem is tudott kibogozni, igaz, kánonfogalmának vizsgálata szempontjából ennek kevés jelentősége van. Igazán világos meghatározást tehát nem kapunk, néhány alapkövetelmény alapján mégis körvonalazódik a szerző remekmű-koncepciója.

Közülük az egyik legfontosabb a stúdium fogalmához kapcsolódik. Utaltam már arra, hogy Kölcsey stúdium és követés között lényegi különbséget tett. „Követés és studium közt – írja egy másik szövegében – nagy a különbség; amaz idegen tárgyhoz és manierhez köt; ez pedig mások példája által arra segít bennünket, hogy saját erőnket mennél jobban kifejteni megtanuljuk.”³ Ebből két alapelv következik: a hagyomány fontossága (hiszen a stúdium a remekművek és az azokból kivont törvényszerűségek tanulmányozása) és az eredetiség.

Úgy gondolom, hogy a hagyomány Kölcsey-féle felértékelése már csak a fentiek miatt sem jelent egyben az imitatio-elvhez hasonló modellszerűséget is. A Jegyzetek szövege ebben a tekintetben egészen egyértelmű: a stúdiumtól azt várja, hogy a költő ne csupán „machinaként” kövesse „a beleömlött lángnak fellobbanását”, hanem „azon fellobbanást művészi szabad akarattal tudja használni”. A kánon, érvel Kölcsey, nem fojtja el a zsenit „szerencsétlen regulázás által”, csupán saját tehetsége megzabolázásában nyújt neki segítséget. A norma ismerete elengedhetetlen, de nem feltétlenül normakövetést, hanem sokkal inkább hagyománytudatot jelent. Ha nem így lenne, statikussá válna az a kánonfogalom, ami egyéb, már említett szöveghelyek tanúsága szerint egyértelműen dinamikus.

A kritikai munkásságát vizsgáló művek többször is felhívták rá a figyelmet, hogy Kölcsey elméleti írásaiban Kant szellemében az esztétikum autonómiája mellett tesz hitet.⁴ Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Jegyzetek szövegében nem válik ez kifejtett tétellé, de a töredék gondolatmenete kifejtetlenül is a kanti elv alapján szerveződik. Elég arra gondolnunk, hogy a „közönséges törvények” felállítását kizárólag a remekművekből kiindulva képzeli el, s e halványan körvonalazott kategória kritériumai közt éppenséggel nem találunk egyet sem, ami a művek értékét valamely kézzelfogható hasznossági tényezővel mérné. Vagyis Kölcsey, aki célközönsége tudományos igényeihez igazodva a kritikáról a legszigorúbb haszonelvűséggel beszélt, határozottan állította, hogy sem morális, sem társadalmi, sem egyéb, a művészi szépségen túli előfeltétele nincs a kanonizációnak.

Csábító a feltételezés, hogy a példáktól és idézetektől nyüzsgő esszében Kölcsey közönsége okulására esetleg kísérletet tett egy, a saját elképzeléseinek megfelelő kanonikus lista vázlatos állítására. Aligha lepődnénk meg, ha így lenne, mivel a mindössze néhány oldalas töredékben a szerző tizenkilenc nevet említ (az első változatban huszonötöt), egy műre hivatkozik szerzője említése nélkül, ötször idéz szó szerint és egyszer értelem szerint. Egyébként sem lenne semmi különös abban, ha egy, a kánon fogalmát és forrásait tisztázó szöveg kanonizációs szándékkal lépne fel – kérdés, hogy valóban felmutatható-e egy „személyes”, az ismertetett alapelveken nyugvó, a korabeli „iskolai kánon” mellett vagy azzal szemben felállított, specifikusan Kölcseyre jellemző szerzőlista.

Több érv is e lehetőség ellen szól. Az idézett szerzők közül, akik tehát legnagyobb súllyal szerepelnek, Horatiust találjuk a legelőkelőbb helyen: az Ars poeticára háromszor hivatkozik a szöveg, ezenfelül az egyik epistolára is utal. Más forrásból tudjuk, hogy Kölcsey zsenitipológiájában Hora­tius (Vergiliusszal együtt) a kisebb zsenik prototípusa volt, akikről így írt: „ha nem találnak útat magok előtt, nem is lépnek fel soha.” Kölcsey görögök iránti feltétlen és közismert rajongása sem érződik az említett szerzők névsorán, mivel Longinoszt leszámítva csak a legnagyobb tekintélyeket hozza fel példaként, és őket is visszafogott arányban. Egyébként is figyelemre méltó, hogy a végső változatba bekerült (és pozitív példaként említett) szépírók közül Klopstockot és (a Horatius-fordítása miatt szóba kerülő) Virág Benedeket leszámítva mindegyik a világirodalom legszűkebb élvonalába tartozik.

Példatára tehát kevésbé tűnik személyesnek, és szövegszerkesztési eljárásai is azt sugallják, hogy a Jegyzetek megírásakor nem törekedett kánonállításra. Az első változat bevezetésében ezt olvassuk: „Olvasóink ezen czím alatt valamely rendszerént való értekezést ne várjanak melyben Aristotelesztől és Longintol Horatiusig és Skaligerig, ettöl Baumgartenig és Sulzerig, ettől ismét Kántig világosságra jött aesthetikai principiumok fognának felállíttatni.” A Jegyzetekben viszont ezt: „…mellyben a Görögöktöl és Rómaiaktol fogva a’ legújabb korig világra jött principiumok…”. A változtatás arra utal, hogy az esztétikai gondolkodók egyébként is esetleges névsorát Kölcsey illusztrációnak, legfeljebb halmozásnak tekintette, amitől a világosabb és letisztultabb szöveg kedvéért kész volt megválni. Minden bizonnyal hasonló a helyzet a második változatba végül bekerült névsorral is: a nevek csupán példaként vagy stilisztikai funkcióval kerültek a szövegbe. Talán a töredék végén olvasható Homérosz–Vergilius, illetve Goethe–Schiller összehasonlítás az egyetlen, ahol ragyogó szép és egyszerű szép szembeállításában tetten érhető Kölcsey saját alapelveiből származó értékítélete, ez a vonal azonban a szöveg megszakadása miatt nem nyert teljes kifejtést.

A példatár így majdnem kizárólag az érvelés eszközének tűnik – alapelveinek kifejtése (mint elsőrendű cél) mellett Kölcsey megelégedett a megkérdőjelezhetetlen tekintélyek segítségül hívásával, messzemenően figyelembe vette tehát közönségét, és még saját személyes ízlését is háttérbe szorította.

A tekintélyes lista így is becsülendő ambícióról tanúskodik: az épp formálódó magyar irodalmat a jobbítás szándékával már születése pillanatában – ha nem is a „legfelsőbb tökélethez”, de – a legnagyobb klasszikusokhoz méri, azonkívül csaknem teljesen a külföldi szerzőkből merítve arról tanúskodik, hogy összeállítója nem sokkal a kifejezés születése előtt a világirodalmat már egységes folyamatként, a hazai literatúrát pedig ennek integráns részeként szemlélte.

Tanulság helyett

Mit adhat egy kétszáz éves, torzóban maradt, elvarratlan szálakkal terhelt szöveg a mai közgondolkodásnak?

Mivel a közelmúlt politikai vitája sem művek, hanem szerzők körül forgott, bátran indulok ki én is innen. Nos, a Jegyzetek szerzője irodalmi és közéleti munkásságával egyaránt kétségbevonhatatlan, következésképp – és ez még fontosabb – ideológiailag kisajátíthatatlan értékeket képvisel. Olyan tekintély, akinek szavait bárki, bárhol, bármikor citálhatja anélkül, hogy megütközést keltene. Olyasvalaki, akiért egyszerűen nem illik nem lelkesedni. Márkanév, bölcs és magvas gondolatok tárháza, ballagási és egyéb ünnepi beszédek kiapadhatatlan forrása – nemzeti etalon.

Az első és legveszélyesebb csapdát, a politikai korrektségét, úgy érzem, kikerültük.

Ugyanakkor Kölcsey, a reformkor emblematikus figurája, a példakép, Kölcsey, az – ahogy Németh G. Béla nevezte egykor – erkölcsi zseni később politikusként is közismert lett. Szem előtt tartja a nemzet szempontjait (semmit sem tart inkább szem előtt), érvel és küzd – ki vádolhatná azzal, hogy a költészet elefántcsonttornyába zárkózik?

Azt hiszem, felesleges hangsúlyoznom ennek a jelentőségét. A Jegyzetek, noha ifjúkori munka, cseppet sem lóg ki az életműből. Ott sejtjük mögötte a későbbi érett gondolkodót, aki munkája alapelveitől sohasem távolodott el. Nem a közügyek iránt érzéketlen, kívülálló széplélek, hanem egy felelős értelmiségi gondolatai ezek, mégis szembetűnően hiányoznak belőlük bizonyos szempontok.

Hogy mindjárt a legkirívóbbat említsük: a Jegyzetek kánonfogalmának maga a szöveg az egyedüli alapja. Semmi egyéb, csak a remekmű jöhet számításba a „közönséges törvények” megformálásánál, az életút és más külső körülmények tehát nem befolyásolhatják a kanonizációt. Ez már önmagában is meglepően korszerűvé teszi az esszé gondolatmenetét, Kölcsey viszont ennél is tovább megy. Emlékezhetünk rá, hogy a szöveg megítélése szerinte nem történhet másként, csakis esztétikai szempontok alapján. Olyan kritériumok egész sokaságát helyezi ezzel hatályon kívül, amelyek többé-kevésbé a mai napig meghatározzák az irodalomról való beszédet, a politikai színtereken legalábbis egész biztosan.

Ezek után nem meglepő, hogy Kölcsey egyetlen szabályrendszerről beszél: az esszé elvei egyszerűen eltörlik egy párhuzamos kánon lehetőségét, és ez attól függetlenül így van, hogy a Jegyzetek születésekor fennálló társadalmi-politikai, de különösen oktatási állapotok esetleg gyökeresen más kontextusba helyezhetnék a benne kifejtett gondolatokat.

Kölcsey nem tudott olyan rendszert alkotni, amely teljesen kizárta volna az individuális ízlés szerepét, és ez máig sem sikerült. Voltak, vannak és lesznek az irodalmi kánonnak változatai, de ezek a tudományág fejlődésével egyre több objektív kritérium alapján formálódhatnak. Esszéje tehát nem érte ugyan el elsőrendű célját, mégis előremutató módon vizsgálta egy születő diszciplína alapproblémáját, és legjobb részleteiben arra is alkalmasnak tűnik, hogy egy mai, ellentmondásos helyzet feloldásához utat mutasson.

Tisztában kell persze lennünk vele, hogy lehetőség és megvalósulás között áthidalhatatlan szakadék tátong. Nehezen tudom elképzelni azt a honatyát/honanyát, aki a Kölcsey-szöveg olvastán homlokára csap, és örökre felhagy azzal, hogy az iskolai kánon körüli vitát a megszokott méltatlan mederben folytassa. A jelen túlságosan is átpolitizált gondolkodása nem érett még a váltásra.

Mégis jó lenne hinni, hogy egyszer majd nemcsak a császár kapja meg, ami a császáré, hanem az irodalom is, ami az irodalomé: a diákság korszerű esztétikai nevelésének lehetőségét.

1 Gyapay László, „A’ tisztább ízlésnek regulájival”: Kölcsey kritikusi pályakezdése, Universitas, Budapest, 2001, 76.

2 Uo., 112.

3 Idézi Wéber Antal, Irodalomkritikai elvekről = „A mag kikél”, szerk. Taxner-Tóth Ernő, Kölcsey Társaság, Budapest–Fehérgyarmat, 1990, 51.

4 Lásd pl. Fenyő István, Az irodalom respublikájáért, Akadémiai, Budapest, 1976, 240.