Mezei Gábor: függelék.

A harmincéves Mezei Gábor első könyve a szótárakat idéző módon sorakoztatja elénk hasábokba tördelt szövegeit. A címszavak (egyben műcímek – árva, báb, barlang, dublőr, félelem, fiú stb. egészen a zsebtükörig) ábécérendje, ha nem is új találmány (elég Temesi Ferenc emlékezetes, műfajteremtő szótárregényére, a Porra utalnom), mégis alkalmas eszköz arra, hogy az én kellő distanciát teremtsen önmaga és „a világ szétgondoltságát” (Gottfried Benn) kifejező szövegversei közt, melyek egy rítusként lejátszódó fordított teremtést írnak le.

A szándékról maga a szerző így vall a kötetzáró fülszövegben: „Függelék egy apokrifhez. Egy történetre emlékeztet, a történetet írja vissza. Az emberi egyedüllétet jelentő kezdőpont és végpont felé tart, folytonos töredékességben. Kép készül vagy tűnik el. Ugyanaz lesz rajta első és utolsó.” Az enigmatikus mondat jelentése, hogy kezdet és vég összeér. Ábrái egybeesnek. S ha már szó került a töredékességről, mindenképpen ki kell térni arra is, hogy a szerző a csúsztatható pont segítségével valósággal feldarabolja mondatait. A veszélyes módszer, miközben felmutatja a szintaxisban megbúvó rejtett jelentéseket, mondatelágazásokat, ugyanakkor kizökkenti az olvasó figyelmét, valósággal kisiklatja. Ennek természetes következménye, hogy a monoton hatású textusok ritkán adnak zavartalan olvasmányélményt, de nyilván nem is ez a cél, hanem egyfajta többdimenziós időjáték, ahol a jelen és a múlt, az én, a te és az ő összekeverhető. Példázhatja ezt a rekreáció következő részlete: „ma azon gondolkozott. hogy megmetssze-e a rózsabokrot. vagy haldokló nagyapját látogassa meg a kórházban. aztán végül elhatározta. nem lesz szép soha többé. és már pont indulni készült. mikor öltözködés közben a tükör előtt. friss vágást talált a hasán. de bele se mert gondolni. vajon sikerült-e a műtét.” A részlet azt mutatja, hogy a pont-guillotine, miközben látványos műveleteket végez a szövegtesten, ugyanakkor felvillant egy pontok nélküli, folyamatos olvasatot is. A mondattördelő, -daraboló (neoavantgárd kísérletekből ismerős) módszernek ez a körülmény határozott feszültséget ad. Ugyanakkor veszélyei is vannak. Ha más nem, akkor az, hogy ez a gyakorlat is manírrá válhat. Ám ez a lehetőség egyelőre nem áll fenn. Fogadjuk el tehát mint a szövegelő énjét kifejező töredékességet, egyfajta „beszédrácsot”, amely a létezést mint ítéletet éli át. Mezei Gábor legfőbb mondandója ugyanis az életre ítéltség céltalansága. Csupa olyasmi, ami az elmúlt harminc év magyar valóságának lenyomata. A helyzet alig kifejezhető. A szövegek ugyanis az én kiüresedését, izolációját, súlytalanságot ábrázolják. Egy olyan valóságot, ahol a szubjektum csak függeléke valami megnevezhetetlennek, mi több, az én talán csak egy jel, egy szám, egy szó. Maga az örök viszonylagosság. Ezt erősíti, hogy a fölmerült eszmék, hitek, mint egy régi kor valós személyiségei által levetett ruhák, már nem jelentenek semmit. A sze­mély­telenítő kor nem ismer személyiségeket. Mezei Gábor, hasonlóan nemzedéktársaihoz, az öndefiniálásért küzd, az egyes szám első személyért, aki – szerencsére – időről időre felbukkan egyik-másik elemeire robbantott történetben, mert a kerek történetek viszonylag ritkák. Minden töredék. Minden szöveg fölött a ködszerű üresség lebeg, nincs igazi dráma, se jó, se rossz, hiszen nincsenek drámai hősök, csak jelentéktelen mintha-lények, a létüresség kreatúrái. És az igazi öndefiniálás helyett mindig egy újabb történet, egy újabb opus, egy újabb lehetőség az én vagy inkább az ő fölfedezésére, aki bárki lehet. Esetleg egy képzelt lény, mint az árvában: „egyedül sétálgat az utcán az utolsó ember. ágyékán fügefalevél. benyit egy otthagyott lakásba. nincs a fogason a kabátja. de az ágy még meleg. nem hozott át magából semmit. aki ma itt előbújt. helyette élte az életet.”

A behelyettesíthető én mint ő, mint utolsó létező, mint báblétet élő lehetőség, mint a bibliai Ádám lehetséges inkarnációja (innen a borító utalása Michelangelo Vázlat Ádámhoz című krétarajzára) átcselleng az emberi élethelyzeteken, hasonlóan Madách hőséhez, de nem tudja, miért, mit keres. A világ visszateremtése az eszmények és célok felszámolását jelenti. Végelszámolást. Végeladást. A harmadik személybe távolított valaki úgy van, hogy nincs. A dublőr a személyiség behelyettesítésének sikerült ábrája. A színhely a börtön: „a börtönben összekeverték valakivel. és mire kien­gedték. már nem tudta miért volt ott. napokig állt a ka­pu előtt. a kedvenc kertjére gondolt.” A kanyargós történet mint a metaforák kikerülésének eszköze érvényesül, ám a paradoxont ez a szöveg sem kerülheti ki, hiszen „az őrök rabok és ő is. mert ebben az országban semmi nem működik. nincsenek következmények.” Logikusan jut el hőse a pótcselekvéseken túli felismeréshez: „neveket írt a ketrecekre. aztán rájött hogy ez nem az ő világa. és mert váltani akart. megpróbálta összerakni az életrajzát. de ennek a magával folytatott párbeszédnek. nem lett vége már soha.” Az, aki Mezei Gábor szövegverseit olvassa, bizonyára úgy találja, hogy az egyes szám harmadik személyt magára próbáló én fiktív történetei a tudatmozgás, tudatáramlás lehetőségeivel játszanak, kísérleteznek. Ott, ahol előbukkan egy én, egy te, például a preparátumban, ott sincs szó igazi cselekvésről, csak passzív beletörődésről: „pillangó ül a melleden. egy gombostűvel odatűzve. ez itt mióta van neked. villanyt gyújtok teszek a tűzre. akkor te most melyik nő vagy. én meg melyik férfi. milyen ágy ez meg milyen kor. és mitől kell félni. fellibben és ez ismerős. egy öreg éjjeli lepke.” A szöveg a mikro­történéseket mint egy pszichikai kódot használja. A történések mögött van a megfejthetetlen valóság, mely ismét a bizonytalanságról, a lét nemlétéről, végső soron a prolongált félelemről szól.

Mezei Gábor szövegei következetesen végigjárnak egy utat, amely a többnyire fiktív élethelyzeteken, tudatállapotokon keresztül jut el a zsebtükör hölgyéig, az örök Éváig, aki „szemet fest és szájat. az ő képére és hasonlatosságára”. Itt ér véget az utazás, amely a bibliai rekvizitumok (alma, kígyó, ágyékkötő stb.) segítségével aktualizálja, majd fokról fokra kiüresíti a teremtést, hogy eljusson a semmihez, ahhoz a bizonyos végső ürességhez, amiről T. S. Eliot így írt: „ A világ így ér véget / Nem bum-mal, csak nyüszítéssel.” (Könyvpont – L’Harmattan, 2012)