Archívum

Az olvasás dicsérete; Eltérítés; Valóságirodalom

Markó Béla
2013. január

Az olvasás dicsérete

Bepárásodott már a telihold,
de idebent még csupa fény minden,
míg ülnek egymással szemben,
és belemerülnek egy könyvbe,
látszólag nem is figyelnek egymásra,
néha lapoznak egyet könnyű suhogással,
mintha a blúzt vagy az inget,
de egyáltalán nem látják a másikat,
ott jönnek-mennek egy francia kastélykertben,
vonszolják nehéz terhüket az orosz télben,
dudorászik körülöttük a szél az északi mezőkön,
lábuk alatt ropognak az összetört kagylók
a mediterrán homokban,
aztán megint s megint lapoznak,
mint egy nadrágot vagy szoknyát,
egy szemüveget, egy fülbevalót,
hajcsatot, melltartót, harisnyát,
karórát, nyakláncot, zoknit,
mind izgatottabban verdesnek a lapok,
verébszárnyak az aranyesőbokorban,
kívülről, persze, fel sem tűnik,
hogy egyre gyorsabban olvasnak,
mert alig-alig moccan a testük,
pedig már szinte futva járnak-kelnek
a sötétzöld cserjék között,
nekilódulnak a felforrósodó havon,
rohannak a térdig érő fűben,
el-elugornak a tajtékos hullámok elől,
majd mégis belevetik magukat a tengerbe,
s most végre felpillantanak,
hogy vajon észreveszi-e a sietséget a társuk,
ha nem bírják ki azt a néhány oldalt,
s kihagyva néhány ruhadarabot
hirtelen előrelapoznak,
és megnézik a történet végét,
hiszen még mindig szeretik egymást.

Eltérítés

Légzsákként felfújódnak Isten felhői,
s már várod a fehér robbanást,
ahogy a száraz lomb elkeveredik a bőrcafatokkal,
aztán az utolsó pillanatban elkanyarodsz,
ezek a rövid visszagörbülések,
vértelen kampók egy-egy út végén,
elhajlások, csikorgó fékek, fordulások
néhány méterre a faltól,
vagy csak néhány centiméterre,
érezni a mész hideg, kemény illatát,
s közben a darazsak is lecsapnak,
majd eltérülve horgot hajlítanak
a zúgó, nyílegyenes vonalból,
a túlélés folytonos terrorja,
az örökös gépeltérítés,
a minden alkalommal visszatartott zuhanás,
a kicsorbult dárdahegyekkel teleszórt éjszakák,
ahonnan nyilván mindig visszatérsz,
mint egy bevehetetlen Trójából,
vagy ahogy kétségbeesve felszakad a vízből a száj,
a hatalmas lélegzetvétel,
s az is, hogy végül elsiklunk egymás mellett,
amikor már éppen széthasítanálak,
és amikor te is kettészakítanál,
vagy ahogy egymásból hirtelen felbukkanunk,
és gyáva, elernyedt kapcsokkal heverünk
egy félbemaradt hídon,
s ahogy a pillangó, a légy, a szitakötő,
de még a veréb is hihetetlen ügyességgel
kerüli ki az akadályokat,
egymás után hajlítják a láthatatlan kampókat,
mintha csak pulóvert kötne anyám,
villognak a fényes kötőtűk,
aztán ha elfárad, vagy más dolga akad,
tűjével átszúrja a gombolyagot,
s a félkész pulóverrel együtt bedobja a kosárba,
de később sok-sok visszahajlítással,
felröppenéssel, eltérítéssel
mégiscsak befejezi,
magamra öltöm ezernyi puha ujjbegyét,
soha el nem múló pulóverét,
s csak nézlek téged, kedvesem,
mert jól tudom, én is csak addig élek,
amíg teljes testemmel
hozzád nem érek.

Valóságirodalom

Mi is akkorákat kacagtunk,
hogy anyám szeméből megállíthatatlanul
csorogni kezdett a könny, és bepárásodott a szemüvege,
nekem meg mindig belenyilallt hátul a tarkómba,
mint egy ki tudja mikor elcsattant pisztolylövés,
mert mindenféle játékot kitaláltunk ketten,
amikor éppen nem azzal foglalkoztunk,
hogy beküldjük a keresztrejtvényt a gyermeklapnak,
és nyertem is egyszer egy könyvet,
egyszer egy tábla csokoládét,
egyszer pedig egy összeszerelhető villanycsengőt,
szerettünk versenyezni bármiben,
boldog volt, hogy első lettem a rollerversenyen,
és cipeltük haza a győztesnek járó
sötétzöld asztali kuglit,
igaz, soha nem játszottunk vele,
unalmas volt, mint utólag a megnyert rollerverseny,
inkább bolondnál bolondabb ötleteken törtük a fejünket,
mindig büszke volt anyám a hajlékonyságára,
ezzel bosszantotta apámat is,
leült, és a saját nagylábujját
könnyedén a szájába vette,
aztán nevetve nézte, amint kínlódom,
hiszen nem örököltem tőle ezt a hajlékonyságot,
egy alkalommal még apámat is rábeszélte,
de neki sem sikerült, hiába erőlködött,
ha jól számítom, már sokkal közelebb voltak
a negyvenhez, mint a harminchoz,
s tulajdonképpen csak évtizedek múlva
jutott ismét eszembe
ez az együgyű játék a nagylábujjal,
amikor halála előtt néhány nappal
anyámnak levágták a lábfejét,
persze, akkor már rég nem élt apám,
lüktetett hátul a tarkómban a fájdalom,
anyám szeméből szivárgott valami könny,
végighullámzott bennem az iszonyú szégyen,
miközben ott álltam mellette,
és nem értettem, miért nem tudok másra gondolni,
csak arra, hogy akkor most, Istenem, hogyan?

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.