Ősz van. Alszik a gangon; Labdázó; Húsomba vájja; Lézengők

Ősz van. Alszik a gangon

A hetvenéves Oláh Jánosnak

Ősz van. Alszik a gangon a macska,
Simogatja bágyadt napsugaracska.
Hűlt kávé előttem, kiskanál fémje.
Szenvtelen bámul a csésze az égre.

Fáradt légy vánszorog viaszosvásznon.
Az időtlen lassan időstül átfon.
Körém nő, elborít, behavaz engem.
Végtelenné nő, mi véges volt bennem.

Macska alszik őszbe merülő gangon.
Világvégi csend – elnyomja a hangom.

Labdázó

A semmi szirmán tollászkodó fény
Testtelen pillangó libbenése –
A boldog tudattalanból előtalál
s felfalja végtelen időm
egy
lankadó szívemmel labdázó gyermek

Húsomba vájja

Isten, körmeit húsomba vájva,
kapaszkodik általam a világba.
S bár fáj, az ember ennyit elvisel –
tartozom neki ennyivel.

Tartozom neki – miért ne?!
Ha fáj is, e nélkül az ember mit érne?
Egymásba kapaszkodunk a hitben,
húsomba vájja körmeit az isten.

Lézengők

Füredi képeslap, 2010

A Rabindranath Tagore sétányon
lődörgünk Füreden: én és a párom.
Kezünket fogja gyermekünk, unokánk,
a nyár pora ezüstözi be bokánk.

Sétánkat rikongó sirályhad csodálja –
Istennek s létünknek ez együgyü csodája.
A tó vize alant felkacsint az égnek,
véges és végtelen bennünk összeérnek.

Az elemek bennünk összegabalyodnak,
születtünk igennek, nemnek, okozatnak, oknak.
Születtünk s vagyunk: megannyi árny és lábnyom –
lézengők a Rabindranath Tagore sétányon.