Dsida Jenő, a Pásztortűz-szerkesztő

Dsida és a Pásztortűz viszonyát érdemes lenne egyszer részletekbe menően is feltárni – ajánlotta nemrég figyelmünkbe Dávid Gyula. Nem lehettem jelen Dsida Jenő összegyűjtött verseinek¹ kolozsvári bemutatóján, így a Székelyföld márciusi számában megjelent Reményik és Dsida című tanulmányából „vettem a lapot”.² Annál is inkább, mivel egy évtizeddel ezelőtt az Erdélyi Fiatalok kapcsán foglalkoztam már Dsidával,³ az impozáns gyűjteményhez pedig – Láng Gusztáv kérésére – néhányat magam is felkutattam. Ami ugyancsak „ráhangolt” a témára, az a Könyv, grafika, könyvművészet Erdélyben (1919–2011) című – ugyancsak lenyűgöző – Komp-Press-kiadvány volt. A Pásztortűz „kiváló címlapképeinek sorából és belső reprodukcióiból a korabeli erdélyi képzőművészet virtuális galériája maradt ránk” – olvasom az Előzmények fejezet élén elhelyezett Murádin Jenő-tanulmányban. Innen tudom, hogy „a legtöbb illusztrációt, illetve szövegek mellé társított képet a Pásztortűz (1921–1944), az Erdélyi Helikon (1928–1944), a Gândirea (1921–1944) folyóiratok jelentették meg”.⁴

A Ceauşescu-diktatúra utolsó évében indexre tett Séta egy csodálatos szigeten című – szépprózai és publicisztikai írásokat, valamint leveleket tartalmazó – Dsida-kötet gondozója, Marosi Ildikó a kötethez írt bevezetőjében jelezte, hogy „Dsida Jenőnek a Pásztortűznél való szerkesztői munkája egybeesik a folyóirat legnyitottabb és legszínvonalasabb korszakával”.⁵ A fordulat után csak egy rövid utószót kellett írnia A teljesebb Dsida-képért érvelő „előhanghoz”, és attól kezdve már csak a nyomdai átfutási időt kellett kivárnia a testes kéziratnak. Érdemes egymás mellé állítani az 1988 decemberében és az 1990 januárjában kelt sorokat: „Gyakorló újságíróként, de az irodalmi életben részt vállaló írótársként is (ami nem volt szokatlan jelenség a két háború közötti romániai magyar irodalmi életben), Dsida meglehetős rendszerességgel, de igen sokféle megközelítésben foglalkozott az irodalom, a művészet és a színház eseményeivel, jelenségeivel.” (1988) „Dsida Jenő publicisztikája a kisebbségi létvédelem szellemében fogant. Félek, hogy ilyen értelemben sem haladta meg művét az idő.” (1990)⁶

Az újságíró és szerkesztő Dsida 1930 és 1935 között egyidejűleg három lapnak dolgozott: belső munkatársa volt a Pásztortűznek és a Keleti Újságnak, kolozsvári tudósítója, riportere a nagyváradi Erdélyi Lapoknak. Megélhetési kényszerből (gazdasági válság volt akkor is) és hivatástudatból. És tette mindezt súlyos betegen, veleszületett szívbajával küszködve. Aki húsz évvel a kiadvány megjelenése után olvassa el (vagy újra) Marosi Ildikó körültekintő és gazdag háttéranyaggal kísért válogatását, annak nem marad kétsége afelől, hogy Dsida Jenő a kulturált újságírás és az ízléses lapszerkesztés igényszintjét hagyományozta ránk. Pontosabban: ezt is. Ezeken az írásokon ma sem érződik az újságírói rutin. Nyelvezetük éppolyan áttetszően pontos és érzékletes, akárcsak a költészetéé. Bármiről ír, a provincializmus távlattalanságát igyekszik meghaladni. A szépírók közül talán csak Kosztolányi tudta úgy szeretni – és művelni! – az újságírói műfajokat, mint Dsida. Szenvedélyes vallomásának gondolatritmusa sodró erejű, szellemfrissítő, a felismert műfaji törvényszerűségeket időtlenítő:

„Szeretem a vezércikk ünnepélyes, uszályos komolyságát vagy szerényen oktató száraz rövidségét, a riportok gyors és könnyed ötletességét, melyet nem a lassú elmélyedés, hanem a pillanat lobbanása szül, mint társaságban elvetett mondatot. Szeretem a lüktetésnek azt a lázas iramát, mely nem enged elbágyadást, kalandozó ábrándozást, hanem parancsolva sürgeti elő a friss mondatok megszakítás nélkül való láncolatát. […] Még jóformán ki sem alakul a gondolat, s már folyik a diktálás, a mondatok logikájával és törvényeivel való viaskodás, másodpercek mérlegelésének parányi porondján folyik le alig észrevehetően, a szavak folyamatos áradása közben kristályosodik ki a mondanivaló teljessége, s az írás kényszere erőlteti rá a kemény logikát a meg nem pihenő agyra.” Még párszor ismétlődnek a „Szeretem”-mel kezdődő gondolatfutamok, hogy aztán ez legyen a lezárás: „És legjobban szeretem, amikor elernyedt idegekkel, kezemben a friss, nyomdafesték-illatú lappal megyek hazafelé az alvó városon át, a pislogó csillagok alatt. Csak költők, jövendőmondók és újságírók érthetik meg, hogy mit jelent ez az érzés: ti alusztok, de én ébren vagyok, és tudom, amit még senki sem tud…”⁷

•

Ha az önmagát „szépirodalmi és művészeti képes folyóiratként” meghatározó Pásztortűz belső története máig megíratlan, miként lehetne a Pásztortűz-szerkesztő Dsidáról hiteles képet alkotni? Eleve a Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet Rt. történetéből kell kiindulnunk, pontosabban a nyomda műszaki korszerűsítésének kedvező feltételeiből. A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon harmadik kötetének magvas jellemzése szerint ugyanis a Minerva ennek köszönhetően válhatott „a két világháború között a romániai magyarság kiemelkedő szellemi értékteremtő műhelyévé”.⁸ A műszaki feltételek megteremtése természetesen nélkülözhetetlen volt, de a máig visszhangos szellemi teljesítmények a mindenkori szerkesztők és munkatársak (írók, képzőművészek) együttműködése révén jöhettek létre. Ez a felismerés késztette a Minerva Művelődési Egyesületet 1992-ben életre keltő Tibori Szabó Zoltánt arra, hogy felvállalja az egykori Minerva-vagyon visszaszolgáltatásáért folyó évtizedes (és máig sem lezárt) küzdelmet. A Jókai utca 16. szám alatti épület visszaszerzése volt a kezdet, ezt követte a nem kis anyagi ráfordítással járó – és folytatásra váró – felújítás, illetve a Kolozsvári Média-, Tudományos és Művelődési Központ működtetésének megszervezése. A fel­újított épületben kapott helyet – a Szabadság szerkesztősége, a Kós Károly Akadémia Alapítvány, a László Ferenc Sporttörténeti Gyűjtemény, a Sajtófotó- és Filmtár, a Káfé Diákrádió stb. mellett –
a Kolozsvári Kommunikáció- és Médiakutató Intézet is, amelynek negyedévente megjelenő folyóiratában Tibori 2010-ben kezdte közreadni a Minerva történetével kapcsolatos tényfeltárásait. Már első közleményéből megtudjuk, hogy az 1920-ban alapított Minerva Rt. miként vált az erdélyi művészet élvonalának szállásadójává:

„Amikor 1933 tavaszán Kolozsvár városa a Képzőművészeti Iskola költségvetésből történő támogatását megvonta, és a Belle Arte Temesvárra költözött, a Kolozsváron maradt művészek új iskola szervezésébe fogtak. Kós Károly erkölcsi támogatását élvezve, Szolnay Sándor és Szervátiusz Jenő 1933 júliusában nyitották meg festészeti és szobrászati szabadiskolájukat, amelyet a Minerva által a Brassai utcai ingatlan udvari épületének tágas, világos manzárdhelyiségében rendeztek be. A Minerva az iskolától kezdetben nem kért lakbért, s az újonnan induló intézménytől minden bizonnyal saját képkereskedésének a fellendülését remélte. Később azonban, 1934 tavaszán a vállalat az épületek bővítéséhez látott hozzá, és a szabadiskolától bért kezdett követelni, ezért az intézmény korábbi formájában megszűnt létezni, majd 1934. április 1-jétől a Minerva épületéből kiköltözött. […] Az iskolában gyakori vendég volt a művészek közül Dóczyné Berde Amál, Gy. Szabó Béla, Fülöp Antal Andor, Tasso Marchini, de ide szinte naponta feljárt Kováts József és Vásárhelyi Ziegler Emil is, akik az itt látottak és hallottak légkörében váltak valójában ismert és megbecsült műkritikusokká. Persze megfordult itt több más kolozsvári író, újságíró és művész is, köztük olyan, magyarul kiválóan beszélő románok, mint például Ion Chinezu vagy pedig Octavian Şireagu.”

Jász Pál, a Pásztortűz közismert munkatársa ekképp vonta meg 1930-ban a Minerva első évtizedének mérlegét: „A részvénytársaság jelenleg 45 helyiséget foglal el, s foglalkoztat 115 szakmunkást, 52 központi tisztviselőt, illetve szerkesztőségi és kiadóhivatali alkalmazottat, s ezen felül 15 külső tisztviselőt, összesen tehát 182 alkalmazottat.”⁹ A jövőépítést illetően biztató jel, hogy a Minerva Ház újólag fogalommá válhatott Kolozsvárt.

•

Dsidának két éve rendszeresen jelentek meg versei a Pásztortűzben és az Ellenzék irodalmi mellékletében – hamarosan tizenvalahány más kiadvány hírelte nem mindennapi tehetségét –, amikor Vékás Lajos nyomdaigazgató műszaki szerkesztőként alkalmazta a frissen Kolozsvárra került, újságírói és szerkesztő tapasztalatokkal még nem rendelkező húszéves poétát – alighanem Áprily meg Reményik tanácsára.¹⁰ A folyóiratot ugyanis akkor ők szerkesztették, de Gyallay Domokos felelős szerkesztő „fennhatósága” alatt.

Első alkalommal mindössze tíz hónapig tudta elviselni a rá váró megpróbáltatásokat – 1927 decemberétől 1928 októberéig.¹¹ Ekkor orvosi tanácsra egy­éves fi­ze­tés nél­kü­li sza­bad­sá­got vesz ki. (Há­zi­ta­ní­tói meg­bí­za­tást vál­lalt­ – 1928. ok­tó­ber 1. és 1929. jú­li­us 31. kö­zött – Abafáján bá­ró Hu­szár Lász­ló föld­bir­to­kos csa­lád­já­nál.) Döntését legalább három tényező indokolta: az ideg­ron­cso­ló szer­kesz­tői mun­ká­ba ha­mar be­le­fá­radt; joghallgató volt, szeretett volna készülni a szigorlatokra; a lapnál szellemi közegellenállásba ütközött.

Mindez kiderül a Kacsó Sándornak 1929. január 15-én Abafájáról írt leveléből is: „Egy éven át szerkesztettem a Pásztortüzet, az ott dúló bal- és jobboldali harcok azonban valósággal két malomkő közé szorítottak. Rettenetesen sokat verekedtem, s mert sajnos túlságosan szenzibilis vagyok, valósággal a hányásig undorodva menekültem onnan. Egyévi szabadságot kértem és kaptam a laptól (azt hiszem, igen szívesen megadták azért az élvezetért, hogy ne lássanak, no meg erre az időre fizetést se kértem). Finta Zoltán kollega vette át most a Pásztortüzet, de meg vagyok győződve, hogy Gyallay úrék benne törököt fogtak.”¹²

Bárd Osz­kár­hoz és Molter Kár­oly­hoz írt leveleiből tudjuk, hogy Ko­lozs­vár­ra vissza­ke­rül­ve a köl­tő újból tel­je­sen be­le­me­rült a szer­kesz­tő­sé­gi mun­ká­ba, amit „ál­dat­lan kö­rül­mé­nyek” kö­zött vég­zett. Ar­ról pa­nasz­ko­dott, hogy jó­for­mán sem­mi­re sincs ele­gen­dő ide­je. Gond­ja­it csak sza­po­rí­tot­ta, hogy ka­to­nai be­hí­vó­ja ­ér­ke­zett, és ké­szül­nie kel­lett so­ron lé­vő vizs­gá­i­ra.¹³ Régi konfliktusai is „újratermelődnek”, és ugyancsak a korszerű értékszemlélet érvényesülését gátló irodalmi-művészeti konzervativizmus okán.

Reményik és Áprily levelezése alapján Dávid Gyula felidézi az 1933 decemberében kirobbant Pásztortűz-affért, amely azzal zárult, hogy Gyallay Domokost sikerült eltávolítani a szerkesztőség éléről. És minthogy egy időre ismét Reményik vette át a lap vezetését, Dsida továbbra is fenntartotta kapcsolatát a Pásztortűzzel, neve rajta maradt a lapon – sőt: havi ötszáz lej juttatásban is megállapodtak. Csakhogy a szerkesztőség 1935-ben már nem tudta fizetni ezt a szerény összeget sem. Mi több: a lap átszervezését célzó (1935. szeptemberi) tervezetét is válasz nélkül hagyták, minek következtében elkerülhetetlenné vált a végleges szakítás. Az affér után – jegyzi meg Dávid Gyula – Dsidának mindössze hat verse jelent meg a Pásztortűzben.¹⁴

A mindig érzékletesen fogalmazó Ruffy Péter – aki a harmincas évek első felében az Erdélyi Lapoknál dolgozott, és akit ámulatba ejtett Dsida csiszolt nyelve, stílusművészete, gondolatgazdagsága, verseinek virtuozitása – nekrológjában azt írta, hogy a helikonista író „tíz éven át szerkesztette a Pásztortűzet”. Ez tényszerűen nyilván nem állja meg a helyét, csak abban az értelemben, ami 1937. május 17-én – a költő születésnapján – a Keleti Újság szerkesztőségében elhangzott: „Már nem élek sokáig… Időm lejárt. Elmegyek, mert hatvan évet éltem harminc év alatt.”¹⁵

•

A lapindítás hetvenedik évfordulóján a budapesti Hitel szerkesztője arra kért: villantsam fel a két világháború közötti korszak leghosszabb életű szépirodalmi és művészeti folyóiratának arculatát. Értékőrző családi lap címmel megjelent írásom valójában nem több sajtótörténeti betájolásnál.¹⁶ Mégis örülök ennek a felkérésnek, mert az Erdélyi Helikon, a Korunk, a Magyar Kisebbség, az Er­délyi Fiatalok, a Hitel, a Termés mellett ez a kiadvány is bekerült látókörömbe. Sajtótörténeti előadásaimban ugyanis a Pásztortűz előzményének, Sütő-Nagy László 1915-ben indított színvonalas Erdélyi Szemléjének továbbélésével szemléltethettem – egyebek mellett – a többségi helyzetben kiépült erdélyi magyar sajtó Trianon utáni szerkezet- és funkcióváltását. Az első világháborús kataklizmát túlélő lap – a Kiáltó szó röpirattal egy időben és annak építő szellemében – azzal a célkitűzéssel vált Pásztortűzzé 1921-ben Reményik Sándor szerkesztésében, hogy az Erdélyből kitiltott Nyugat szerepét is betölthesse. Azzal a reménnyel, hogy a vajúdó erdélyi magyar irodalom rangos fórumává váljék. Jól tudjuk: erre a szerepre az idő az Erdélyi Helikont érlelte ki. Ami korántsem jelenti azt, hogy a Pásztortűz elvetélt szellemi magzata lett volna ama korszak vajúdásainak.

Eredményeit a helikoni íróközösség mindétig számon tartotta. A kilencedik marosvécsi találkozót például a Pásztortűz és Helikon kézfogása tette emelkedetté és emlékezetessé. Miként Dsida feljegyezte: „A Helikon írói és a Pásztortűz jelenlevő írógárdája ez alkalommal örömmel állapították meg, hogy programjukban és gyakorlati célkitűzéseikben olyan találkozó pontok vannak, amelyek kívánatossá és lehetővé teszik, hogy a két írói csoport – sajátos felfogásának és teljes önállóságának megtartásával – kimélyítse eddigi barátságos együttműködését az erdélyi magyarság kulturális fejlődésének a szolgálatában. A megbeszélések résztvevői megbízták az Erdélyi Helikon és a Pásztortűz szerkesztőségét, hogy dolgozzák ki az együttműködés gyakorlati módozatait.”¹⁷ Ez azért vált a „munkamegosztó szerep-elkülönülés” nélkülözhetetlenségét már a diákmozgalmakban felismerő Dsida számára fontossá, mert a helikoni munkaközösségtől épp akkoriban „különültek el” az Erdélyi Magyar Írói Rend „egységbontó” tagjai.¹⁸ A jövőépítés gyakorlati módozatait illetően Balázs Ferenccel tartott, aki „érdekes előadásban világított rá azokra a lehetőségekre, amelyek a Helikon és Pásztortűz írói előtt az erdélyi magyar nép irodalmi nevelése terén nyílnak […]. Az írók magukévá tették az indítványt, és felkérték Balázs Ferencet, Nyirő Józsefet, báró Kemény Jánost, Kacsó Sándort, az Erdélyi Szépmíves Céhet és a Pásztortüzet, hogy ez irányban alapos és részletes munkatervet dolgozzanak ki.”¹⁹

A helikoni munkaközösségben Dsida mindkét írói tábor értékorientációját képviselte. Nemzedéki elfogultságtól mentesen, amit már az Új arcvonal című 1931-es antológiáról megjelent kritikája is bizonyított.²⁰ A világválság csitulásával újrafogalmazza kételyeit: Lesz-e irodalmi utánpótlás Erdélyben? Hol van az első világháború utáni nagy lendülethez méltó folytatás? Nem kíméli nemzedéktársai törtetőit, akik 1934-ben is arról panaszkodtak, hogy az „öregek” (negyven-ötven évesek) irigysége miatt nem tudnak érvényesülni. „Túlzott lángra kapott közöttük a generációs öntudat szikrája, békétlenül és forradalmasdit játszva szidták a gyepes fejű konzervatív öregeket, akik alatt nemcsak a Zrinyiásznál vesztegelő, régi időkből itt maradt öreg irodalmi professzorokat értették, hanem a Helikon negyvenéves íróit is. Nemzedék-árulóknak kiáltották ki azokat a fiatalokat, akik egy gyékényen árultak az »öregekkel«…” Rokonszenvével azokat a nemzedéktársait tünteti ki, akik „Reményik, Kós, Makkai és Kuncz műveiben már történelmet látnak”. Akik üde erejükkel, izmos tehetségükkel egyre nagyobb érdeklődést mutatnak az elhanyagolt erdélyi magyar tudomány iránt. Akik faluszemináriumokban foglalkoznak az erdélyi magyarság gazdasági és szociális helyzetével, szociográfiai felméréseket készítenek…²¹ Nyilván az Erdélyi Fiatalokról beszél, amelyhez alapító-főmunkatársként maga is tartozik.

•

Konfliktushelyzetei ellenére írói szempontból meglepően termékeny volt Dsida Pásztortűz-korszaka. Több mint félszáz verse jelent meg a folyóiratban, tucatnyi könyv- és színházi kritikájáról, számos műfordításáról és publicisztikai írásáról nem is beszélve. Versei és versfordításai megtalálhatók a Láng Gusztáv és Urbán László gondozta gyűjteményben, a prózai műfajok pedig Marosi Ildikóéban. De miként lehet dokumentálni, bemutatni a Pásztortűz-szerkesztő Dsida elgondolásait és teljesítményeit? Milyen irodalmi-művészeti szemléletet érvényesített? Az Erdélyi Helikon 1930. évi januári számában közzétett Fiatal magyarok ankétban együtt szerepel nemzedéke legjobbjaival: Balázs Ferenccel, Csuka Zoltánnal, Győry Dezsővel, Illyés Gyulával, Jancsó Bélával, József Attilával. Vallomásában axiomatikus tömörséggel üti le az alaphangot: „A szép mindig korszerű. A cselekedet nem mindig irodalom, de az igazi irodalom már magában véve is mindig cselekedet.” Az erdélyi magyar irodalom csak akkor tudja betölteni a nyelvhatárokon belüli hivatását – érvelt –, ha öntisztító folyamatait felgyorsítja.²²

Erről annak idején néhány évfolyam alapján is meggyőződhettem. (Egyik író barátom hagyta rám ezeket, elmenőben.) A ’89-es változások sodrában szerzett tapasztalataim alapján rögvest Szekfű Gyula 1931-es tanulmányán állapodott meg a tekintetem. A kisebbségi értelmiségi nemzedékek eszményképének, Széchenyi Istvánnak 140. születésnapján ezt írta Szekfű: A „nemzeti mozgalom vezére, szülője és apostola, a nemzetnek elismert legnagyobbja ahelyett, hogy megrészegülne a tőle kiindult nemzeti lendületben, és népének minden cselekvését válogatás nélkül helyeselné, önmaga áll útjába a mozgalomnak, amikor látja, hogy túlzásokban csapongva igazságtalanná kezd válni embertársai, a saját nemzetén kívül álló kisebbségek iránt. Széchenyi a tőle alapított Magyar Tudományos Akadémia közgyűlését 1842-ben megnyitva kimondotta azt az alapelvet, melyet minden kisebbségi törvényhozásnak magáévá kellene tennie, de amelyet ugyan kevesen szívlelnek meg, és még kevesebben ültetnek át az életbe: »másnak soha olyant ne tégy, mit tőle nem fogadnál szívesen«.”²³

Ugyanilyen hangsúlyosnak és hasznosnak éreztem Tavaszy Sándor figyelmeztetését 1934-ből: „Kisebbségi életünk kezdetén azt véltük, hogy szellemi életünknek a múltból átörökölt hagyományos kereteit mind meg tudjuk tartani, és azok között össze tudunk fogni minden kezdeményezést és munkát. Küzdöttünk, hogy az irodalmi egységet egy társadalmi közösségben érvényesítsük, hogy egyetlen irodalmi fórumunk legyen, hogy mind az alkotó, mind a kritikai munka ugyanazon szellemi főség tekintélye alatt álljon. Ma azonban be kell látnunk, hogy ezt a kezdettől való egységet az egészséges irodalmi fejlődés nem engedte meg. […] Meg kellett tehát indulnia az egészséges elkülönülésnek, a kiválogatódásnak, sőt az irodalmi exkommunikációnak is, hogy az erdélyi irodalmi élet megfelelő színvonalhoz jusson. […] Unitast, de nem nem uniformitast akarunk! […] Az egyéni színek, a sajátos adományok és értékek megértésével és megbecsülésével tágasságot, távlatot, szabadságot és sok új lehetőséget biztosítsunk az erdélyi irodalmi életnek.”²⁴

Kevesen tudják ma már, hogy nemcsak Reményik és Dsida neve fémjelezte a Pásztortüzet: az erdélyi gondolatot európai magaslaton képviselő Kuncz Aladár is szerkesztője volt egy ideig a folyóiratnak. Amiként az sem véletlen, hogy Kosztolányi 1931-ben a Pásztortűz-szerkesztő Dsidának küldte el a humánumért perelő Európa című költeményét. Kacsó Sándor kisebbségi regénye, a Vakvágányon itt kapta meg – Berde Mária tollából – az első érdemi méltatást: „Kacsó ma a leghiggadtabb és így a legvalóságosabb terrénumon álló ismerője népe külső és belső életének.”²⁵ „Emberek barátja vagyok” – nyilallik belénk a jól ismert Dsida-vers, Reményiktől pedig a kötetcímmé előlépő Romon virág: „Nézzük és egybeölelünk vele / Távol hegyet, szelet, napot, Dunát, / Nézzük, és e látástól elfelejtjük / Életünket, a tört romkoronát. / Lehet rom, és lehet reménytelen: / Virág nő rajta mégis: friss virág!”

Születésének centenáriumát követően az első Dsida-verseket a Pásztortűzben közreadó főszerkesztő, Reményik Sándor személyisége is felértékelődött. Dávid Gyula említett tanulmányából egyébként az is kiderült, hogy milyen sokat nyert a folyóirat Reményik és Dsida barátságából.²⁶ Dsida Jenő költészete című (2000-ben napvilágot látott) kismonográfiájában Láng Gusztáv ezt a – kétségtelenül Dsida tollából származó – szerkesztőségi üzenetet idézi a Pásztortűz 1928-as évfolyamából: „Képtelenség a transzszilvanizmust Trianontól datálni, csak azért, mert a mai erdélyi magyarság és szászság helyzetében az ősi erdélyiség megint aktívabban hat, mint a háború előtt. A mai erdélyiség az evolúciónak csak egy mozzanata, de ma is, mint mindig, tiszta európai szellemet jelent…”²⁷

•

Pásztortűz-szerkesztőként Dsida valóban a „tiszta európai szellem” erdélyi otthonteremtőjének bizonyult. Már az sem volt mindegy, hogy kiktől kért – és kapott vagy nem kapott – kéziratot, fotót, grafikát, reprodukciót. És nem csupán a lapközlemények, illetve a folyóirat munkatársaival folytatott levelezések lehetnek irányadóak, a háttérvizsgálatokhoz nélkülözhetetlenek a tankönyvekben járulékos műfajként számon tartott szerkesztői üzenetek is. Célszerűnek látszott, hogy vizsgálódásainkat ezekkel kezdjük. A feltárt anyag alapján négy kategóriát különböztethetünk meg.

Ideológiai-politikai programok és művészeti szempontok

„A Pásztortűz nem pártirodalmi közlöny – olvasható az 1931-es évfolyamban –, nincs sem jobb-, sem baloldali »orientációja«. Egyetlen célja az erdélyi magyarság szolgálata, a legjobbakkal, amit szellemi téren nyújthat.” Egy másik lapszámban pedig ez kelti fel a figyelmünket: „Beküldött novelláiban több a propaganda, mint a művészet. Ha nem is állunk a l’art pour l’art elvének alapján, s nem is zárkózunk el teljesen attól, hogy a hasábjainkon megjelenő szépirodalmi alkotások bizonyos eszmék szolgálatában álljanak, arra a leggondosabban igyekszünk ügyelni, hogy az ilyen írások is bizonyos művészi színvonalat érjenek el. Az ön munkájában propagált eszmék azonban annyira távol állnak gondolkodásunktól, hogy még a legművészibb feltálalásban sem szeretnők azokat olvasóink asztalára tenni.”²⁸ Az idézett sorok egybecsengenek azzal, amit a kisebbségi közéletet diagnosztizáló költő a lap Üzenem rovatában tételesen is kifejt: „Kis erdélyi életünkben régóta szembetűnő az izgágák egyre rikítóbb burjánzása, akik fennen hirdetik, hogy csak akkor irodalom az irodalom, ha programot ad, politikai és gazdasági programot, ha a mindennapi életbe nyúlva valamilyen tábor pártján veri a vasat, valamely igazság érdekében agitál. S ez a tábor, ez az igazság kizáróan az ő táboruk és az ő igazságuk: azon kívül nem képzelhető el sem fű, sem fa, sem ég, sem föld, sem élet, sem irodalom. Az övék az egyedül üdvözítő vallás, és kívüle senki sem nyerheti el a halhatatlanság koronáját. Minden kívülálló – ha író, kétszeresen – maradi, »polgári«, tehetségtelen, áruló, korcs és ostoba.”²⁹

Irodalmi-művészeti tehetséggondozás

Dsidára vallanak az ilyen „diszkrét” szerkesztőségi válaszok is: „költői tehetsége ez idő szerint még csak lappang”. Hogy a mindenkori dilettánsok „agresszivitásának”, „arroganciájának” leszerelésében mekkora gyakorlatra tett szert, arra briliáns példa lehet a következő – tapintatos, ámde telibe találó – üzenet: „Újabb verseivel sincs szerencséje. Nagyon szeretnők elmagyarázni Önnek, hogy az »alkotás« nem okvetlen kelléke az életnek. Az a lelkesedés, amellyel Ön Baudelaire költészetéről ír, azt bizonyítja, hogy nagy tehetsége van a műélvezetre, s az már intelligenciáról tesz tanúbizonyságot. Higgye el, hogy csak igazán nagy és kivételes tehetségeknek volna szabad tollat fogniuk: igazi műélvezőkre, akik sokat olvasnak, mély esztétikai érzékkel válogatják meg olvasnivalóikat, és gyönyörködnek bennük, sokkal nagyobb szükség van, mint tehetségtelen próbálkozásokra. Az Ön írása pedig nem vall írástehetségre.”³⁰

Műfordítási tanácsok

„Japán versfordításai igen érdekesek, ámbár nyomába sem léphetnek például […] Kosztolányi Dezső finom, üde, csipke-aprólékosságú japán fordításainak. […] Milyen nyelvből fordította a küldött kis verseket, mert a japán nyelv ismeretét nem egykönnyen tételezzük fel olyan fiatal hazánkfiától, mint Ön. Ha közlünk a versekből, szeretnők azok pontos forrását megjelölni.”³¹ „A műfordítás tökéletességének próbája az, hogy eredeti versként tűnjék fel az átültetett. […] Önnek alaposabban kell tanulmányoznia modern magyar költőink nyelvét, verselését és rímelését, különösen azokét, akik egyúttal legkiválóbb műfordítóink is. Ilyenek pl. Babits Mihály, Tóth Árpád, Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc stb.”

„Öntisztító” nyelvvédelem, kifogástalan önkifejezési elegancia

Nemcsak a Keleti Újságban indított rovatában, Pásztortűz-beli üzeneteiben is hangot adott nyelvi igényességének. „A nyelvhelyesség kérdésében minden logikára, esztétikára, történeti és népnyelvre vagy éppen célszerűségre való hivatkozásnál mérhetetlenül többet jelent egy kis ízlés és – szeretet. Mennyire ügyelünk arra, hogy gyermekeink kifogástalanul öltözködjenek […], de az eszünkbe sem jut, hogy nyelvünk tisztaságára, kifogástalan magyar eleganciájára ügyeljünk. Erről a kérdésről már többször szólottunk…”³²

•

A legizgalmasabb kérdés kétségtelenül az, hogy milyen irodalmi-művészeti értékközvetítésre vállalkozott a Pásztortűz akkor, amikor Dsida volt a lap „mindenes” szerkesztője. Ez alkalommal mindössze a folyóirat 1928-as és az 1933-as évfolyamait tekintettük át. Mindkét évszám a Pásztortűz-szerkesztő Dsida értékpreferenciáit is jelzi: kiket vállalt fel, kikért küszködött két szerkesztőségi „affér” között?

Nos, 1928-ban hat verset adott közre a lapban Babits Mihály, hármat Bárd Oszkár, kettőt Csuka Zoltán, aztán névsor szerint következett József Attila, Juhász Gyula, Kosztolányi, Maksay Albert, Mécs László, Reményik, Sárközi György, Sík Sándor, Szemlér Ferenc, Szenteleky Kornél, Szentimrei Jenő, Tóth Árpád; 1933-ban: Áprily, Bartalis (2), Csuka Zoltán, Maksay, Mécs, Reményik (5), Sík Sándor, Szemlér (2), Szombati Szabó István (2), Varró Dezső (7). A világirodalmat Goethe, a román költészetet Lucian Blaga képviselte.

Prózai írásokkal volt jelen: Berde Mária, Gyallay Domokos, Kacsó Sándor, Kovács Dezső, Molter Károly, Móricz, Nyirő, P. Gulácsy Irén, Sipos Domokos, Tamási Áron; 1933-ban: Berde, Kolozsvári Grandpierre Emil, Herczeg Ferenc, Karácsony Benő, Adolf Meschendörfer, Molter, Móra, Nyirő (5), Szántó György, Tamási.

A tanulmányok, könyvismertetések szerzői között olyan nevekre bukkanunk, mint Berde Mária, Debreczeni László, Gaál Gábor, Gál Kelemen, Herepei János, Jancsó Béla, Jancsó Elemér, Kristóf György, Kós Károly, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Szentimrei, Tavaszy, Tóth Árpád, Vita Zsigmond; 1933-ban bővül a névsor Albrecht Dezsővel, Csűry Bálinttal, Imre Lajossal, Járosi Andorral, Kolozsvári Grandpierre-rel, Kovács Lászlóval, Kováts Józseffel, Makkai Lászlóval, Molterrel, Varga Bélával.

Művészi alkotások (festmények, metszetek, rajzok és szobrok) másolatait fémjelzi: Aba-Novák Vilmos, Ács Ferenc, Debreczeni László, Fadrusz János, Gruzda János, Iványi-Grünwald Béla, K. Csikos Antónia, Márffy Ödön, Nagy Imre, Nagy István, Rippl-Rónai József, Szopos Sándor, Tóth István; 1933-ból: Barabás Miklós, Benczúr Gyula, Csók István, Gyárfás Jenő, Hankó János, Kernstock Jenő, Kós Károly, Mányoky, Munkácsy, Paál László, Rippl-Rónai, Gy. Szabó Béla, Székely Bertalan, Szervátiusz Jenő, Szolnay, Szőnyi, Tóth István, Zichy.

Mintha ez a képzőművészeti arcképcsarnok gazdagabb volna, mint az irodalmi. A magyarázatot Szolnay Sándornak a Bánffy Miklóshoz írt 1934. szeptemberi levelében találjuk meg: „Addig is, amíg mint egy testület léphetünk fel a minket tönkretevő képkereskedelem ellen, fel fogom hívni az illetékesek figyelmét arra, hogy mivel tartoznak erkölcsileg a magyar művészeknek, még akkor is, ha ez kellemetlen lesz egyeseknek. Itt csak a Minerva képosztály tevékenységére, a Művészeti Szalon c[ímű] képeslap nívójára utalok. Ami ezeken kívül van, az egyszerűen bűntetőjogi úton üldözhető.”³³

Ebben a küzdelemben Dsidának minden bizonnyal elévülhetetlen érdemei voltak.

•

Dsida 1930. július 10-én verseket küld a Nyugatnak. Bejelenti, hogy számol azzal is, ha Babits esetleg nem közli azokat. „Ezt a mérhetetlen tapintatot saját szerkesztői gyakorlatom folyamán szereztem. Ugyancsak itt győződtem meg arról, hogy minden beküldött kéziratra választ írni lehetetlen, ezért csaknem reménytelen, hogy levelemre és kézirataimra, valamint a tavasszal beadott műfordításaimra válaszolni méltóztassék. […] A Pásztortűz nevében kérem, hogy amennyiben lehetséges, méltóztassék lapunknak néhány újabb verset küldeni. […] Ennek a kérésnek a teljesítése igen-igen fontos nekünk, és azért ismételten és aláhúzva kérem meghallgatását.”³⁴ Tehát saját alkotásait Babits igényszintjéhez méri, szerkesztőként az esztétikai nézetazonosságból indul ki, és az értéktudatosítás összmagyar princípiumait tartja szem előtt.

József Attila ekképp intonálta volt Hódmezővásárhelyről – 1930. június 16-án – küldött verseinek kísérőlevelét: „Kedves Dsida Jenő! Itt küldök tizennégy verset, helyezd el őket, kérlek, tetszésed szerint. Midőn találkoztunk, a Helikonról és a Pásztortűzről szólottál volt, én mindkét lapotoknak örömmel dolgoznék.” A befejező mondat így hangzik: „Ölel rendelkezésedre álló barátod.” József Attila akkor a Bartha Miklós Társaság szellemi irányítója volt, és Fábián Dániel elnökkel – mint a levélből is kiderül – az alföldi városban véglegesítette a BMT programadását, amely egyszersmind falu- és tanyakutató kérdőívként is szolgált. A József Attila-versek jókor érkeztek Kolozsvárra, hiszen az Abafájáról 1929 júliusában visszatért Dsida újból a Pásztortűz szerkesztőségében (is) dolgozik, 1930. június 15-től pedig ő a lap irodalmi-művészeti szerkesztője. És a következő számban megjelenik a Nyár, egy hónap múlva pedig a Füst című költemény. Kettő abból a tizennégyből, amelyet június 16-án – a Ki a faluba című röpirat szövegének átírása után – Hódmezővásárhelyről küldött Dsidának a költő.

A kísérőlevél – amelynek szövegét Kántor Lajosnak a József Attila erdélyi kapcsolatait feltáró kötetéből ismerjük – ma is több szempontból figyelmet érdemel. Kiderül belőle, hogy József Attila már találkozott Dsidával (ennek körülményeit még mindmáig nem tisztázta kellőképpen a szakkutatás), és az is, hogy a költő anyagi gondokkal küszködik – ezért is szorgalmazta a Fábián Dániel BMT-elnökkel szoros kapcsolatban álló Jancsó Béla is, hogy az erdélyi lapok közreadjanak a verseiből, másrészt azért, hogy sorsának jobbra fordulásával a költő ellátogathasson Erdélybe. A levél tanúsága szerint József Attila – Bécs és Párizs után – pár hónapot szeretett volna ott tölteni, hogy ismerkedjék, és őt magát is megismerjék.³⁵

József Attila megélhetését és tervezett erdélyi útját többen és több szálon próbálták elősegíteni. Dsida a verseiből publikált, Jancsó Béla a Nincsen apám, se anyám példányainak a népszerűsítését és terjesztését szervezte meg. Szentimrei Jenőnek – aki az Erdélyi Helikonban írt a kötetről – már az Ellenzék irodalmi mellékletében és a Pásztortűzben közreadott költemények alapján az volt az érzése, hogy a fiatal költőnek „Erdélyből kellett elszármaznia”. A Fábián Dánielnek írt levelek tanúsága szerint a Dsidával úgyszólván napi kapcsolatban álló Jancsó Béla ekkor már nemcsak a József Attila-kéziratokat várja az Erdélyi Fiatalok számára, de – 1930. szeptember 19-én kelt leveléből tudjuk – őt magát is, hogy a Kárpát-medencei haladó magyar ifjúsági mozgalmak (Szegedi Fiatalok, Bartha Miklós Társaság, Sarló) célkitűzéseit Kolozsváron összehangolják. Hogy ebben az „összehangolásban” Jancsó számíthatott Dsida közreműködésére, az éppen a nemzedékszervezői tapasztalatok alapján levont tanulságokból adódott: a közös fellépés éppúgy feltételezi az „egységes munkaprogram” kidolgozását, mint a „munkamegosztó szerep-elkülönülést”.

•

Murádin Jenő kismonográfiájából tudjuk, hogy Gy. Szabó Béla indulásában meghatározó volt a Pásztortűz. Rajzai és metszetei jelentek meg az Erdélyi Helikonban és (később) a Hitelben is, de „legszívesebben a Pásztortűznél fogadják. Rengeteg illusztrációt, szövegközti rajzot, záródíszt metszett a lapnak. 1934-től a folyóirat az ő metszett fejlécével és pásztortüzet ábrázoló szimbolikus fametszetével jelenik meg. […] Bár nem volt a Pásztortűz alkalmazott munkatársa, a szerkesztőségben számára is adódott egy asztal. Naponta bejárt a Minerva nyomda emeleti traktusán levő irodába, a Brassai utca 5. szám alá. Itt zavartalanul dolgozhatott más munkáin is.”³⁶

Gy. Szabó Béla és Dsida barátsága mindvégig zavartalan volt. A költő több írásában is méltatja a fiatal grafikus eredményeit. Három nappal a Liber Miserorum megjelenése után hosszasan ír a fiatal grafikusművész ötven fametszetét tartalmazó könyvéről a Keleti Újság 1935. május 27-i számában. „Tudtunkkal Magyarországon eddig csak Molnár C. Pálnak és Buday Györgynek jelentek meg fametszet-kötetei, Erdélyben pedig még senki sem próbálkozott avval, hogy könyvben adja ki fametszeteit. Szabó Béláé tehát az úttörő kísérlet érdeme…”

Kós Károly buzdítására tapasztalta ki a fametszés fortélyait – tudjuk meg Dsidától. És egyszersmind azt is, hogy ő maga is fölényesen használja a művészeti írás értéktudatosító eszközrendszerét: „Vonalai tiszták, világosak és könnyedek. Kompozíciói kemények és megbonthatatlanok, mint a kristály vonalai.” Az erdélyi szegényedés napjaiban művészeti írásaival is igyekezett ellensúlyozni „az értékpusztulások keserű tényeit”.³⁷

Egyszer majd bizonyára arra is fény derül, hogy Dsidának köszönhetően látott napvilágot a Pásztortűzben Kós Károlytól az Új Arany-illusztrációk értelmezése, amelyben a fiatal magyar grafikusok egyik legfiatalabbjára, az Erdélyből elszármazott Buday Györgyre hívja fel a figyelmet. Arra az alkotóra, aki „szinte kizárólagosan a könyvgrafika legnemesebb és legősibb megnyilatkozási és technikai formájában éli ki művészi tehetségét: a fametszésben, és önálló könyvekben megjelent fametszetsorozatai mellett könyvillusztrációival aratta megérdemelt művészi sikereit.”³⁸

A költő születésének 105. évfordulóján Szatmárnémetiben és Beregszászon tartott Dsida Jenő Napokra készült előadás teljes szövege.

Jegyzetek

1 Dsida Jenő összegyűjtött versei, szerk. Láng Gusztáv – Urbán László, Savaria University Press, Szombathely, 2011.

2 Dávid Gyula, Reményik és Dsida, Székelyföld, 2012/3, 60–71.

3 Cseke Péter, Dsida Jenő és az Erdélyi Fiatalok = Uő.: Paradigmaváltó erdélyi törekvések. Kisebbségi létértelmezések, Kriterion, Kolozsvár, 2003, 67–79.

4 Murádin Jenő, Erdélyi könyv – erdélyi grafika (1919 után) = Könyv, grafika, könyvművészet Erdélyben (1919–2011), szerk. Kántor Lajos, Korunk – Komp-Press, Kolozsvár, 2011, 13–21.

5 Marosi Ildikó, A teljesebb Dsida-képért = Dsida Jenő: Séta egy csodálatos szigeten. Cikkek, riportok, novellák és levelek, szerk. Marosi Ildikó, Kriterion, Kolozsvár, 1992, 5–33.

6 Uo.

7 Dsida Jenő, Az „egy nap” munkája, Keleti Újság, 1935/164; Ua. = Séta egy csodálatos szigeten, Kriterion, Bukarest, 1992, 212–213.

8 Vö.: Romániai Magyar Irodalmi Lexikon, főszerk. Dávid Gyula, Kriterion, Bukarest, 1994, III, 596–598.

9 Tibori Szabó Zoltán, A Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet Rt. (1920–1948) – 1. rész. Erdély legnagyobb lap-, könyv- és tankönyvkiadójának történetéhez, ME-dok, 2010/3, 11–23.

10 Reményik leveléből idézi Dávid Gyula: „Dsida Jenő verseire engem először Áprily Lajos figyelmeztetett…”
A teljes szöveg: Séta egy csodálatos…, i. m., 313–314.

11 A Pásztortűz 1927. december 4-én értesíti olvasóit, hogy a folyóirat technikai szerkesztését Dsida Jenő vette át.

12 Dsida Jenő levele Kacsó Sándornak. Tükör előtt. In memoriam Dsida Jenő, szerk. Pomogáts Béla, Nap, Budapest, 1998, 27.

13 Lásd: Séta egy csodálatos…, i. m., 371–373.

14 Vö.: Dávid Gyula, I. m.

15 Ruffy Péter, Dsida Jenő = Uő.: Világaim, Szépirodalmi, Budapest, 1979, 292–295.

16 Cseke Péter, Értékőrző családi lap. Hetven éve indult a Pásztortűz, Hitel, 1991/13, 24.

17 Dsida Jenő, A kilencedik helikoni találkozó, Pásztortűz, 1934/13, 275–276.

18 Vö.: A kilencedik helikoni találkozó jegyzőkönyve [és annak jegyzetei] = A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh Levelesládája (1924–1944), szerk. Marosi Ildikó, Kriterion, Bukarest, 1979, II, 5–21.

19 Dsida Jenő, I. m.

20 Uő, Új arcvonal (Tizenkilenc fiatal erdélyi író antológiája), Erdélyi Fiatalok, 1932/5, 95–97.; Ua. = Séta…, i. m., 70–73.

21 Dsida Jenő, Lesz-e irodalmi utánpótlás Erdélyben?, Pásztortűz, 1934/16, 321–322.; Ua. = Séta… 99–103.

22 Fiatal magyarok. Vallomások és vélemények a magyar irodalom hivatásáról, Erdélyi Helikon, 1930/1, 24–25. (A folyóirat kérdéseire válaszol Dsida Jenő.) Ua: A magyar irodalom hivatásáról = Dsida Je­nő, Séta egy csodálatos…, i. m., 48–50.

23 Szekfű Gyula, Széchenyi a kisebbségi kérdésről, Pásztortűz, 1931/19, 437–438.

24 Tavaszy Sándor, Egy akarattal…, Pásztortűz, 1934/13, 261–262.

25 Berde Mária, Kacsó Sándor: Vakvágányon, Pásztortűz, 1931/3, 68.

26 Dávid Gyula, I. m.

27 Láng Gusztáv: Dsida Jenő költészete, Kriterion, Bukarest–Kolozsvár, 2000, 47.

28 xxx, Szerkesztői üzenetek, Pásztortűz, 1931/21, 496.

29 Dsida Jenő, Üzenem a hangosoknak, Pásztortűz, 1931/2, 40.

30 xxx, Szerkesztői üzenetek, Pásztortűz, 1931/3, 72.

31 xxx, Szerkesztői üzenetek, Pásztortűz, 1931/19, 456.

32 xxx, Szerkesztői üzenetek, Pásztortűz, 1931/8, 156.

33 Szolnay Sándor – Bánffy Miklósnak. 1934. szeptember. = A Helikon…, i. m., 21–23.

34 Dsida Jenő – Babits Mihályhoz. Cluj–Kolozsvár, 1930. július 10. = Séta egy csodálatos…, i. m., 396–397.

35 Lásd Kántor Lajos, A hiány értelmezése, Kriterion, Bukarest, 1980.; Cseke Péter, József Attila és a székelyek = Uő, Álom egy kolozsvári Solveig-házról. Eszmetörténeti írások, dokumentumok, Széphalom Könyvműhely, Bpudapest, 2010, 123–150.

36 Murádin Jenő, Gy. Szabó Béla. Kriterion, Bukarest, 1980, 22–23.

37 Dsida Jenő, Örvendetes séta a külvárosban Gy. Szabó Bélával. Ötven nagyszerű fametszet, a legszebb erdélyi könyv, Keleti Újság, 1935. május 27.; Ua. = Séta egy csodálatos…, i. m., 124–128.

38 Kós Károly, Új Arany-illusztrációk, Pásztortűz, 1933/17, 322–323.