A senki földjén létezés nyugtalansága

Költőportrét írni sokféleképpen lehet. Lehet írni hagyományos formában, kronologikusan, szép sorjában számba véve a pálya és az életút főbb mozzanatait és eredményeit. Lehet szellemtörténész módjára úgynevezett természetrajzot készíteni, megkeresve és felmutatva a vizsgált szerző leg­jellemzőbb tulajdonságát (faculté mâitresse-ét), és azt pozitív (pozitivista) tényekkel és adatokkal alátámasztani. Lehet azután minden más, külső szempontot kizárva, csakis a jelentősnek tartott művek szövegére koncentrálni, azokból minden csepp strukturalista-formalista értelmet vagy jelentést kifacsarni. S lehet a művek hajdani és jelenbeli felfogása közötti hermeneutikai különbség (esztétikai distancia) feltárására és megmutatására, a múlt és a jelen közötti dialógusviszony kialakítására törekedni. Lehet költői portrét írni mindenekelőtt szaktudományos megalapozottsággal, komoly argumentációval kijelölve és igazolva az életmű helyét és jelentőségét az irodalmi korsza­kok és irányok egymásutániságában, s ugyanúgy lehet, a szubjektív elfogódottságot vagy elfogultságot sem tagadva, esszéisztikus, vallomásos formában hitet tenni és érveket sorakoztatni a mű és a szerző értékeivel és vélt vagy valós hiányosságaival kapcsolatosan. A megközelítési módok sokfélesége nyilvánvalóan azért lehetséges, mert maga a vizsgált és bemutatni kívánt alkotói személyiség, alkotás- és alakításmód is rendkívül sokféle lehet. Itt most csak a két legvégletesebb példát említve: sok olyan költőt ismerünk, akire mindenekelőtt a pálya és a mű előre megtervezettsége, elvi-elméleti megalapozottsága és tudatos építkezése a jellemző, de legalább annyi költői életúttal találkozhatunk, amelyre viszont alapvetően a váratlan és meglepő fordulatok és irányváltások, az ösztön- és véletlenszerű mozzanatok nyílt és örömteli vállalása a jellemző. A két véglet között természetesen nagyon sok átmenet van, s a kettő bizonyos elemeinek szerencsés és gazdag ötvöződése is megvalósulhat. Egy költőportré készítője számára ez utóbbi jelenti a legnagyobb kihívást. Ebben az esetben feladata, sőt kötelessége az életutat és pályát a maga összetettségében látni és láttatni. Tóth László eddigi tevékenysége önmagában is ilyen különleges szakmai kihívás, s azt kell hogy jelentse az értelmezője számára is.

A hídon innen

Tóth László és munkássága a komplex értelmezői alapálláshoz nagyszerű tárgyat és lehetőséget teremt. Csak költői pályája során is többször, szinte maga kínálja fel egy ilyen átfogó áttekintés lehetőségét; több esetben is maga tesz közzé válogatást elmúlt időszakának általa legfontosabbnak vagy legjellemzőbbnek ítélt költői munkáiból. Először 1987-ben, közvetlenül Magyarországra való áttelepülését követően, Éjjelenként a semmivel, avagy A tett nélküli színhelyek. Válogatott és új versek címmel rostálja meg és egészíti ki csehszlovákiai korszakának verstermését a budapesti Magvető Kiadó gondozásában megjelent gyűjteményes kötetében. A mindössze két évvel korábbi, ötödik önálló verseskötete, az Ötödik emelet, avagy Egy éden bugyrai megjelenése alkalmával, a Hét 1986/12. számában a Dusík Évával folytatott beszélgetésben jelzi is az összegezés szándékát, amikor egy kérdésre válaszolva addigi köteteinek átfogó jellemzésére vállalkozik. „Én a magam számára – mondja ekkor – a következőképpen fogalmaztam meg egyes köteteim problémakörét: amíg az első könyvem azt vizsgálta, a világ hogyan jelentkezik bennem, hol a helye a világnak bennem, addig a második, az Ithakából Ithakába című azt igyekezett körüljárni, hogy az én helyem hol van a világban. A harmadik, az Átkelés című kötetem az »én és a történelem«, az »én és a filozófiák« problémakörét igyekezett vizsgálni. A negyedik könyv, az Istentelen színjáték című, úgy érzem, hogy az »én és a társadalom« viszonylatát boncolgatta […] ironikus, »felülnézetből« való megközelítésben. A legújabb, az Ötödik emelet című verseskötetem pedig az »én és a létem«, az »én és a testem« kérdéskörét igyekszik körüljárni. A kozmosz a mikrokozmoszban: hogyan jelenik meg a világ én­bennem…” Az alig másfél évtizedre és öt versfüzetre szorítkozó költői életmű áttekintésével és szerkesztett újrakiadásával Tóth László egyfajta sajátos hermeneutikai vagy még inkább önher­me­neutikai szituációt alakít ki a maga számára. A válogatás elkészítésével egyrészt azt bizonyítja, elérkezettnek látja az időt arra, hogy a másfél évtizednyi költői munkálkodás tapasztalataival és eredményeivel a jelen horizontjáról szembenézzen, azokról alkotói számvetést készítsen. Másrészt akkor, amikor nyilatkozatában legelső és legutóbbi kötetének alapproblematikáját lényegében véve azonosan határozza meg (a „világ bennem”, a „makrokozmosz a mikrokozmoszban” értelemben), akkor azt is jelzi, hogy az egyes verseskönyvek közötti különbözőségek ellenére a másfél évtizedes költői termést egységesnek, (le)zárt egésznek tekinti. A szerkezeti arányok kialakításával ugyanakkor, nagyon finom gesztussal, a (le)zárt egységen belül határozott hangsúlyeltolódást, -módosítást hajt végre. Ilyen rövid időtávot követően máris újraértelmezi és -értékeli saját költői pályájá­nak alakulástörténetét. A gyűjtemény terjedelmének mindössze egyharmadát tölti meg első három kötetének (A hangok utánzata, 1971; Ithakából Ithakába, 1975; Átkelés, 1977) részleteivel. Ezáltal – no meg az ötödik kötet időben nagyon közeli megjelenésével – erőteljesen megnöveli és felértékeli költészetében az utolsó két kötet, az 1983-as Istentelen színjáték és az 1985-ös Ötödik emelet… jelentőségét, vagyis az egyén és a társadalom, az én és a világ viszonyának alapproblematikáját, az „ironikus felülnézetből” való megközelítés és kifejezés alkotói szándékát. Ezzel egyszersmind – akarva-akaratlanul és önnön költői „fejlődéstörténete” egyik középponti kérdésévé avatva – megerősíti Tőzsér Árpádnak éppen az első verseskötet lektorálásakor, 1970-ben megfogalmazott, de úgy tűnik, általános érvényű megállapításait, melyek szerint „Tóth László verseiben a megismerés önmaga tárgya. Itt nem ismereteket kapunk: a nyelv anyagában a megismerés folyamata objektivizálódik. E versek »megértéséhez« nem a szavak fogalmi jelentése a kulcs, hanem – jobb szó híján – pozitív vagy negatív töltésük. Ennél a »töltésnél« fogva állnak Tóth képei dialektikus rendbe, s adják a létezés képzetét. De ez a létezés – paradox módon – Tóth László legmélyebb élményéből, a nemlétezésből, a megszületni kívánás elemi erejű vágyából táplálkozik (»Szülj hát, szülj hát Mária«). Erre utal az utolsó ciklus címe is: Meneküléspróbák. Menekülés? Hová? A nemlétezésből a létezésbe. Tóth László úgy akarja megismerni magát, hogy ez a megismerés egyben teremtés is. Nem egy előre adott létezésről kapunk itt ismereteket, hanem az ellentmondások görcséről, »egy előre nem sejtett hóesésről«, az önmagát megismerő és építő emberről.” Nyelvi anyagformálás mint a megismerés folyamatának objektivizálódása, az önmagát ellentmondások árán is megismerni és a nyelvi anyagformálás révén megépíteni óhajtó személyiség „görcsös” erőfeszítése tehát. Igen, erről van szó. A pályakezdő költő egyik legfőbb dilemmája ez, az 1970-es Egyszemű éjszaka antológiabeli színre lépésétől – az antológiát egyébként Tőzsér Árpád szerkeszti, a kötet címét és tizenkilenc verset is Tóth Lászlótól választva – az 1987-es Éjjelenként a semmivel…, a válogatott és új verseit tartalmazó gyűjteményes kötetének összeállításáig, s még azon túl is.

Ezt az alapvető költői léthelyzetet – Tőzsér Árpádon kívül – talán a legérzékenyebben és a legszemléletesebben a pályakezdő antológiabeli költőtárs, később az Irodalmi Szemlénél szerkesztő- és küzdőtárs, még később a kényszerű emigráció vállalásában „hontalantárs” s máig legjobb barát, Varga Imre jellemzi. Mégpedig akkor, amikor a második kötetről a Hét 1976. március 9-i számában írott recenziójában azt állítja, hogy Tóth „verseinek hőse a világ közepén álló ember, aki beszél a végtelenségbe futó síkságtól és a csillagos ég nagyságától mámorosan, kikiabálva magából minden friss ismeretet, kidalolva magát a szorongásból. Ez az ember azonban elindul, s jár-kel mindenfelé: egyszer az adott – tehát a szemlélő által befolyásolhatatlan, azaz: ellenséges – világban, máskor rendtevőként a megváltoztathatóban, aztán megáll, a tér és idő burkába zárja őt, mint tojáshéj a kismadarat. Látjuk őt a szerelem, halálfélelem óráiban, látjuk őt menekülőfélben s visszatérőben, gazdagabban a tudással, hogy valójában nem menekülhetünk. Az ő versei olyanok, mint a szél, magukkal sodornak minden útjukba kerülő dolgot, fogalmat, más költők versszavait. S olykor ez a nagy széljárás tovasodor valamiféle zenéből is egy-két foszlányt: tamtamok ritmusát, egy templomi zsoltár hangjait vagy Beethoven szimfóniájából néhány dallamot…” Az mindenesetre elgondolkodtató és egyáltalán nem csak a (cseh)szlovákiai magyar irodalmi állapotokra jellemző tény, hogy Tóth László költői léthelyzetét és költészetét kezdettől a legérvényesebben a nemzedékkel előtte járó és az azonos nemzedékhez tartozó költőtárs képes megítélni. A kortárs irodalomtudósi-kritikusi szakma érdemben csak évekkel később és akkor is jórészt csak egy-egy könyvkritika, utószó vagy laudáció elkészítésének erejéig fedezi fel azt a maga és a szélesebb értelemben vett olvasóközönség számára. (Látszólagos kitérő, de éppen az elmondottak miatt hadd álljon itt két rövid, közbevető kérdés, Tóth László kifejezésével élve, „széljegyzet”. Az első valahogy úgy szólhat: vajon irodalomértésünk mind ez idáig kellő mértékben felmérte-e, elismerte-e annak a tevékenységnek a jelentőségét és (m)értékét, amelyet Tőzsér Árpád a (cseh)szlovákiai magyar irodalom újabb és újabb nemzedékeinek és képviselőinek felfedezése, támogatása, szakmai iránymutatása és nem egy esetben az igaztalan és jogtalan támadásokkal szembeni védelme érdekében kifejtett? A másik széljegyzet úgy szólna: vajon nem volna-e hasznos és időszerű a modern (cseh)szlovákiai magyar irodalom folyamatainak jobb megismerése és megértetése szempontjából egyszer együtt feldolgozni Tóth László és Varga Imre több szempontból is szorosan összetartozó életútját és alkotói pályafutását, megírni egyszer amolyan párhuzamos pályaképüket?)

1997. február 18-án Tóth László a határon túli magyar írókkal készített interjúsorozat egyik nyilatkozójaként kendőzetlen nyíltsággal beszél a kérdező Erdélyi Erzsébetnek és Nobel Ivánnak a megelőző időszak során szerzett élet- és munkatapasztalatairól. (Az interjúkat közreadó kötet a címét Tóth emlékezetes, a Kolozsvárról áttelepült jó barátnak, Csiki Lászlónak „határtalan barátsággal” ajánlott, Úgy néznének ránk című verséből választja:  Hazajöttünk, hát… hazajöttünk?, Tárogató Kiadó, Budapest, 1998.) Arra a kérdésre, miként vélekedik arról a kritikusi megállapításról, mely szerint pályakezdését nem is annyira az itt is, ott is, mint inkább a se itt, se ott állapota jellemzi, a következőket válaszolja: „Abból kell kiindulni, hogy Budapesten születtem, Magyarország főváro­sában. Ötéves koromban, édesapám halála után édesanyám hazament Csehszlovákiába, mivel ott éltek a szülei, és magával vitt engem is. Gyermekkoromat egy szlovákiai kis magyar faluban, Izsán töltöttem; a legényéveket, a magamra döbbenés, az öntudatra ébredés idejét Komárom, Pozsony és Dunaszerdahely jelenti a számomra. Az utóbbi tulajdonképpen afféle választott szülőhelyem, ha lehet ilyen egyáltalán, de valójában a három: Pest – Izsa (Komárom) – Dunaszerdahely (Pozsony) együtt adja a szülőföldemet. Én tehetek a legkevésbé arról, meg az itt élők, hogy annak idején egy országhatárt húztak közénk. De amit egy határral mesterségesen kettéválasztottak, az az emberben még egy maradhat. Éppen ezért csak látszólag szétszórt az életem, mert igaz ugyan, hogy két ország között ingázom, de ha történetesen Budapest és, mondjuk, Nagykanizsa között utazgatnék rendszeresen, nem hinném, hogy attól egyszerűbb lenne a dolog. Tehát a kérdésre az a válaszom, hogy számomra a se itt, se ott az itt, a se itt, se ott az a bizonyos hely, ahol élek. Valahol azt írtam, lehet, hogy a komáromi Duna-híd kellős közepén, a két ország közti senki földjén, azon a bizonyos 15 méternyi kis szakaszon van az én tulajdonképpeni otthonom, hazám. Lehet, igazából oda kellene költöznöm, bár az életemnek egy jelentős részét – innen oda, onnan ide kutyagolva, buszozva – úgyis ott töltöm.” Máris előttünk állnak az egész életutat meghatározó mozzanatok. Mindenekelőtt az apa és a szülőhely korai elvesztésének tudata és az öntudatra ébredés, és az új szülőhely(ek) elfogadásának kényszere. Azután a külső valóság megosztó, nap mint nap megélt és elbizonytalanító közöttiség-érzete és a belső valóság, ennek a bizonytalanságnak az elviseléséhez és legyőzéséhez folyamatosan erőt és elszántságot adó egységesség-hite. A senki földjén létezés (ott)hontalan (itt)-honossága. A rész és egész örökké kísértő, bonyolult viszonyrendszere. Csupa feloldhatatlannak látszó ellentét és ellentmondás tehát, a kezdetek kezdetétől. Tizenöt méternyi élettér mint otthon, mint haza? Tizenöt méternyi életesély, mely megadatott? Mindössze ennyi! Mégis élni kell (tudni) ennyivel is! Tóth László legnagyobb „mutatványa” az, hogy pályája során ezzel az „ennyivel” költőként, mese- és drámaíróként, fordítóként és átdolgozóként, esszé- és tanulmányíróként, lap- és könyvkiadóként, kritikusként és publicistaként, szerkesztőként és irodalomszervezőként, irodalom- és színháztörténészként, kisebbségkutatóként és művelődéstörténészként, ha valóban nem kevés „görcsölés” árán is, de egyaránt élni tud. Mindezt versben elbeszélve: „jöttünk külhonból mind a ketten / egyenes derékkal térdre esten / peckes léptekkel csúszva porban / hontalanul mennyben pokolban / házunk ágyunk immár ideköt minket / de hogy szakíthatnánk el onnan idegeinket / ami innen külhonnak látszik / míg ott voltunk ez volt külhon ez a másik / hol befejeznünk is nekünk kell / amit még odaát kezdtünk el / tollunkon ajkunkon elégia terem s óda / hol otthon voltunk egykor járunk csak látogatóba / […] / hogy tovább szöszmötöljünk fogyó napjaink közepette / míg rá nem jövünk a fene megette / ha nem is az egészet a felét bizonyára / s elhitetjük magunkkal épp ez a fele volt az ára / tűnő szerelmekkel indulatokkal eszmékkel fizettünk / mindazért amit megtartottunk s ami elmaradt mögöttünk / hazajöttünk hát… / hazajöttünk? (Budapest, 1987. január 6., március 1.)”

A hídon túl

1986-ban Tóth László, ha a korabeli törvénykezési szabályok kijátszása árán, névházasságot kötve is, de hivatalosan áttelepül Magyarországra. Földrajzi értelemben átkerül tehát annak a bizonyos komáromi Duna-hídnak a másik oldalára, miközben lélekben, érezhetően, továbbra is folyamatosan ama tizenöt méternyi „kis szakasznak” a nyugalmát keresi és óhajtja. Monográfusának és művelődéskutató munkatársának, Filep Tamás Gusztávnak egy lábjegyzetes közléséből tudjuk, hogy „már a nyolcvanas évek második felében alakult benne az elképzelés, hogy itthon hogyan kísérli meg képviselni a csehszlovákiai magyar szellemi életet. 1987-ben sorozattervet nyújtott be a Magvető Kiadóhoz, amelyben tizenhárom szlovákiai magyar szerző egy-egy könyvének »a lehető legközelebbi jövőben« való kia­dására, továbbá egy vegyes műfajú – próza, vers, esszé – antológia megjelentetésére tett javaslatot. A terv nem keltette fel a kiadóvezetőség érdeklődését…” Különösen érdemes felfigyelni itt az áttelepülést követő azonnali terv tartalmára és műnemi sokszínűségére: a szlovákiai magyar szerzők magyarországi megismertetésének szándékára és a vegyes jellegű antológia gondolatára. A hídszerepnek – maradjunk továbbra is a költő által használt metaforánál – újabb egyéni és kettős értelmezése ez: a két ország, nép, hagyomány, kultúra, művelődés vagy irodalom közötti hídverés küldetéstudata egyfelől, másfelől a vers vagy költészet kitüntetett szerepe mellett a legkülönfélébb alkotói területek vagy műfajok (próza és esszé, kutatás és ismeretterjesztés) áthidalhatóságának eszménye. Egyértelműnek látszik, hogy Tóth László számára – a földrajzi és életvitelbeli váltás ellenére – a világ, a külső és a belső világ mindenféle (családi, egzisztenciális, ontológiai, morális vagy filozófiai) tekintetben, a nyolcvanas évek második felére végképp hiányként tételeződik. A kiadóhoz benyújtott tervének elutasítása ellenére – vagy talán annál inkább – ekkorra válhat bizonyossággá számára az, hogy a (világ)hiány feloldása ezt követően csakis egy nagyszabású, mindenre kiterjedő külső és belső rendteremtés és értékteremtés szándékával szüntethető meg.

Lázas munka veszi ekkor kezdetét, mely életének minden területét érinti. Ebben a helyzetben kevésbé egy újabb verseskötet vagy újabb válogatott versgyűjtemény megjelentetése lehet a legfőbb cél a számára, még kevésbé a bárminemű (politikai vagy irodalmi) hatalmasság meghökkentésére vagy bosszantására megformált avantgárd vagy posztmodern gesztus, mely korábbi tevékenységét (és annak részeként költészetét) óhatatlanul és rendre kísérte. Sokkal inkább és egyre nagyobb meggyőződéssel válik vezérlő elvévé a személyes értékrend által hitelesített rendrakás és értékfelmutatás igénye és igényessége. Áttelepülését követően kezdetben a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének archívumrendezőjeként és a Magyar Nemzet munkatársaként helyezkedik el. Ugyancsak 1986-tól egy évtizedig a tatabányai Új Forrás rovatvezetője, majd főszerkesztő-helyettese lesz. A későbbiekben különböző budapesti lapoknál (Iskolakultúra, Új Magyarország, Világlap, Világszövetség) dolgozik, miközben szlovákiai magyar lapokat is szerkeszt (budapesti munkatársa a Kalligram folyóiratnak, főszerkesztője, illetve rovatvezetője a dunaszerdahelyi Csallóköznek, illetve a Napnak). 1990-ben Regio címmel kisebbségtudományi lapot alapít, és alapítványt szervez a kisebbségi tudományosság támogatására. 1992-től két éven át a budapesti Széphalom Könyvműhely kiadóvezetője, s 1995-től ugyancsak két évig a dunaszerdahelyi NAP Kiadó szerkesztője. 1997-től a Kalligram Kiadó budapesti képviseletének, a Pesti Kalligramnak egyik kiépítője, majd kisebb megszakítással ügy- és irodavezetője. 1998-ban ISTER néven saját könyvkiadót is indít, amelyet 2007-ig tart fenn. Közben tucatnyi magyarországi és szlovák szakmai szervezet és alapítvány vezetőségében, kuratóriumában és zsűrijében vállal feladatokat. 2005-ben új családot alapít, s magyar állampolgárságának megtartása mellett Pozsonyban, majd 2008-ban Dunaszerdahelyen telepedik le. A róla szóló, máig egyetlen monográfia (Filep Tamás Gusztáv: Tóth László, NAP Kiadó, Dunaszerdahely, 2010) nem véletlenül kezdődik azzal a közismert bonmot-val, hogy „ő az a (cseh)szlovákiai magyar költő (művelődéstörténész, etcetera), aki Magyarországon született, s legtermékenyebb két évtizedét ugyancsak ott, szülővárosában, Budapesten töltötte, ma pedig (ismét) Szlovákiában él – de magyar állampolgárként”. Ugyanolyan joggal tekinthető magyarországi szlovák és szlovákiai magyar írónak. Egyszerre kötődik, több szálon is, a magyar és a szlovák irodalomhoz, kultúrához és művelődéstörténethez. Költői színre lépése, mint szó volt róla, nagyon is szorosan kapcsolódik a fiatal szlovákiai magyar költőket felvonultató 1970-es Egyszemű éjszaka antológiához. Egy évtizeddel később, Kulcsár Ferenccel közösen már az ő szerkesztésében lát napvilágot a fiatal költőket és képzőművészeket bemutató, Megközelítés című gyűjtemény, a következő évben pedig a szlovákiai magyar írókkal folytatott beszélgetéseket tartalmazó Vita és vallomás kötet. Ez utóbbit kényszerűen azokkal a keserű szavakkal bocsátja útjára, hogy „lám, mint már annyiszor, de még hosszú ideig nem utoljára, megint egy olyan könyv kerül e mostanival az olvasóhoz, amely a maga jellegénél, műfajánál és egyéb vonatkozásainál fogva a harmadvirágzás csehszlovákiai magyar irodalmában az 1-es sorszámmal illethető.  Harminckét esztendő kellett ahhoz, hogy az első csehszlovákiai magyar írói interjúkötet megszülessen. A maga remélt erényeivel és valószínű hiányaival együtt…”

A Vita és vallomás „folytatása”, a Szó és csend. Tizenegy beszélgetés, mely az Új Forrás könyvek huszonötödik darabjaként, 1996-ban lát napvilágot – az emberi és költői léthelyzetben beállt változás mintegy hű tükörképeként –, már egy ennél is szélesebb horizontú hiányérzet inspirációjára jön létre. Így vall erről az eddigieknél is általánosabb hiányérzetről, „előszó helyett”: „A magyar irodalmat, írókat ma nem lehet egy asztalhoz ültetni; az értékek kohéziós erejének szerepe helyébe a széttartó érdekek léptek. A kérdés tehát adott volt az Új Forrás ama bizonyos szerkesztőségi ülésén, amelyen e sorozat, e kötet terve először merült fel: mi lenne, ha a magunk szűkös lehetőségein belül megpróbálnánk egy asztalhoz ültetni – ha képletesen is – olyan alkotókat, akik esetleg már régebben nem ültek annál? Ha lehetőséget adnánk költőknek, hogy – bármilyen groteszkül hangzik is: kivételesen – a költészetről, műhelyproblémáikról, transzcendenciáról, hitről, Istenről, életről, halálról, szerelemről, családról, rö­viden – Tornai Józseffel szólva –: »a költészet legkényesebb kérdéseiről«, a megfogalmazhatatlanról, a nehezen megfogalmazhatóról beszéljenek, csupa olyan dologról, mely a személyiség és a személyesség – vagyis egyértelműen a poézis – tartományába esik. Ezek a kérdések – amióta az eszemet tudom – jómagamat is szüntelenül foglalkoztattak: mint alkotót s mint a (mai magyar) költészet (félig-meddig hivatásos) olvasóját egyaránt.” A kortárs szlovákiai magyar, majd a szélesebb értelemben vett magyar irodalmat és poézist feltérképező interjúsorozatot egy évtizeddel később egy újabb, még tágabb távlatot nyitó vállalkozás követi, amelyben szlovák és szlovákiai magyar költők vallanak rendszerváltó élményeikről (Hatszemközt, avagy korbúcsúztató – Anno 1989. Nyolc beszélgetés szlovák és szlovákiai magyar írókkal egy rendszer végóráiban, NAP Kiadó, Dunaszerdahely, 2006). Ez utóbbi kötet megszületésének legszemélyesebb indoka feltehetőleg ugyanaz, mint ami volt a megelőző beszélgetéssorozat közzétételekor, s amelyről 1997-es, korábban már idézett nyilatkozatában így szól: „Ahogy tehát egyre mélyebbre keveredtem a szlovákiai magyarság művelődéstörténetében, egyre újabb és újabb megválaszolatlan kérdések kerültek elém, s én ahelyett, hogy írtam volna tovább a verseimet, ezekre a kérdésekre kezdtem el választ keresni. Vagyis, másképpen mondva, engem mindig azok a kérdések vezetnek – félre is, néha –, amelyek valahogy rám bukkannak, s ez valószínűleg már mindig így lesz.” A konkrét kérdésre pedig, hogy közvetlenül mi késztette arra, hogy mások költői műhelyébe bepillantson, a következő indokolást adja: „Több válaszom is van. Először: a versírás intim műfaj, és én kíváncsi lévén, szerettem volna tudni, mások is annyit szenvednek és gyötrődnek-e vele, mint én. Másodszor: lassan ötödik éve telik tulajdonképpen verstelenül az életem, így legalább ilyen formában szerettem volna visszalopni magam a vers közelébe. Harmadszor: mivel többé-kevésbé tudom, hogy mi az, amit nem tudok, mi sem természetesebb, ha időnként ingerem támad legalább beszélgetni róla. Végül: számomra az interjú is egyenrangú a többi műfajjal, műnemmel; ha komolyan vesszük, ugyanúgy képes valaki látomását mondani (mondatni) a világról, mint például a vers, s nemcsak a megkérdezettét – a kérdezőét is.” (S akkor álljon itt egy újabb „széljegyzet”, megfontolásra. Minden bizonnyal érdekes és érdemes volna egyszer egy olyan, mélyinterjúkat tartalmazó interjúkötetet is összeállítani, amelyben a rendszerváltás időszakában a határon túlról áttelepült magyar költők, írók, alkotó művészek vallanak arról, mennyiben és miként érintette életük talán legfontosabb döntésének meghozatala személyes életvitelüket, gondolkodásmódjukat és alkotói tevékenységüket, vagyis életüket s – ami majdnem ugyanaz – a művészetüket. Nyilatkozatából tudjuk, hogy éppen Varga Imrének valaha volt egy ilyen irányú terve, félig-meddig kész kézirata is – erről Tóth Lászlónak is tudnia kellett, hiszen az interjút vele is ő készítette –, de azután ez a terv is, elsősorban kiadói érdeklődés híján, meghiúsult.)

Az áttelepülés időszakában Tóth Lászlót mindenesetre a vers melletti, vagy még pontosabb úgy: a vers helyetti „kettős hídverés” szándéka vezérli akkor is, amikor a magyar irodalom klasszikus értékeinek megőrzése érdekében tevékenykedik. 1989-ben például ő szerkeszti a Mindenes Gyűjtemény 1789–1792 című „fiktív lapszámot” és Madách Imre műveinek a Móra Kiadónál megjelenő válogatását. 1990-ben Molnár Imrével közös szerkesztésében jelenik meg az Esterházy János emlékezetére összeállított „Az örökség”, valamint a csehszlovákiai, úgynevezett hontalanság éveinek irodalmát megidéző, Mint fészkéből kizavart madár… című összeállítás. Ugyancsak ebben az évben a Széphalom Könyvműhely felkérésére antológiát állít össze a csehszlovákiai magyar költők 1919 és 1989 között írott verseiből (Szélén az országútnak), s két esztendővel később, hasonló koncepció alapján, az ugyanebben az időszakban született elbeszélésekből válogat (Tudósítás egy ország elvesztéséről). 1992-ben ő szerkeszti a Komárom-Esztergom megyei pályakezdő költőket bemutató antológiát (A megértés nehézségei), öt esztendővel később S. Sárdi Margittal közösen a Magyar költőnők antológiáját és (Deák Lászlóval, Pomogáts Bélával, Tarján Tamással) egy kortárs költészeti antológiát Mindenfélékből Pantheont címmel. 2003-ban egészen a megjelenés évéig kiterjeszti a (cseh)szlovákiai magyar költők verseiből készített korábbi válogatását (Förtelmes kaszálógép, avagy köszöntés Hiccingából). Mindeközben – csak győzze kellő figyelemmel és kitartással az olvasó e lázas „hídépítést” – kiterjedt fordítói tevékenységet is folytat. Még 1978-ban ő a fordítója Osvald Záhradník Apróhirdetés című négytételes színjátékának, 1982-ben Jozef Pavlovič Lenke kecske mesekönyvének és az Olga Lichardová, Jozef Šmatlík és Szilvássy József szerzőhármas által írt módszertani kézikönyvnek (Kezdő műkedvelő együttesek módszertani ábécéje – A csehszlovákiai magyar amatőr-mozgalom elemzése és története). 1986-ban lefordítja Ĺubomír Feldek tragikomédiáját, az Ennivaló nagynénit, 1989-ben Karel Dobeš regényét, a Madonnát Milwaukee-ba címűt. 1995-ben, illetve 2001-ben két kötetben tolmácsolja Karol Wlachovský gondolatait (Belső vilá­gosság. Párbeszéd a magyar irodalommal, illetve Köztes szerepben. Párbeszéd a magyar és a szlovák irodalommal; az utóbbit Kiss Gy. Csabával közös szerkesztésben). 1996-ban Vörös Istvánnal huszonnyolc cseh és morva költő verseiből állítanak össze fordításkötetet (Akhilleusz és a teknőc), és 2006-ban közös szerkesztésben adják közre Vladimír Holan válogatott verseit, Falak címmel. 2000-ben lefordítja Stanislaw Jerzy Lec aforizmáit (Fésületlen gondolatok), 2007-ben Jozef Leikert Mulandóság – Pominuteĺnosť című verseskötetét.

Sokirányú tevékenységének újabb területe a gyermek- és meseirodalom. Már 1980-ban Ákombákom címmel mesekötetet, másfél évtizeddel később Minden olyan furcsa címmel gyermekverskötetet ír. 2002-ben tizenkét felföldi magyar népmese, négy évvel később tizenhárom Bács-Kiskun, Szolnok, Heves és Pest megyéből származó mese átiratát készíti el (A zöld vadász; A próbára tett királyfi). 2004-ben meseregényt nyújt át „gyermekeknek 6-tól 666 éves korig” (A boszorkány porszívója), újabb három esztendő múltán pedig „régi-új” meséit adja közre (Az elvarázsolt varázsló). A dráma és a színház világa iránti, ugyancsak folyamatosan meglévő érdeklődését mutatja, hogy már 1982. október 14-én a Magyar Területi Színház kassai Thália Színpada bemutatja Áldozat című drámáját, majd elkészülnek említett drámafordításai. A kilencvenes évekbeli prózai fordulatának jegyében két részben feldolgozza a komáromi magyar színjátszás teljes történetét („…Miként hajdan az apostolok”; Déryné nyomában, 1997–1998). A kilencvenes évektől – a mind erőteljesebben érzékelhető, a prózai, publicisztikai és művelődéstörténeti műfajok felé fordulás jegyében – önálló kötetekbe rendezi hírlapi és folyóiratbeli cikkeit, esszéit és tanulmányait (Párhuzamok, kitérők, 1991; Elfeledett évek, 1993; Köz–művelődés–történet. Három tanulmány, 2000; Lapszél. Esszék, vallomások, sietős feljegyzések, 2005; Egy öngyűjtő feljegyzései, avagy eszmék, rögeszmék, toposzok, esszék, futamok, 2009). 1994-ben (Bodnár Gyulával) oktatási segédanyagot készít a II. világháború utáni (cseh)szlovák irodalomról (Nyomkereső), és összegyűjti Szalatnai Rezső cikkeit, kritikáit és tanulmányait (Magyar magatartás és irodalom Csehszlovákiában). 1997-ben (Kovács Lászlóval) szöveggyűjteményt állít össze a (cseh)szlovákiai magyar irodalomból (Irodalom és magyarság). 1998-ban sajtó alá rendezi Bretter György esszéit és Domonkos István válogatott verseit (A fejlődés logikája; Kormányeltörésben), 1999-ben Juhász Gyula műveit, 2004-ben, illetve 2005-ben Mészáros Károly válogatott írásait, 2007-ben Fábry Zoltán naplóját és emlékiratait (Az őrhely megszólal). A kilencvenes évtizedet teljes egészében végigkíséri a későbbi monográfusával, Filep Tamás Gusztávval végzett kutatói és szerkesztői munka. 1993 és 2000 között közös szerkesztésükben, öt vaskos kötetben jelennek meg az általuk kivételesen nagyra becsült Peéry Rezső cikkei, esszéi, levelei és tanulmányai. Ugyancsak közösen teszik közzé a (cseh)szlovákiai magyar irodalom közel nyolc évtizedéről szóló saját esszéiket és tanulmányaikat (Próbafelvételek, 1995), valamint a magyar írók felvidéki utazásairól szóló közös köny­vüket (Tornyok és temetők, 1999). A legnagyobb együttes vállalkozásuk azonban kétségtelenül A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918–1998 négy, önmagában is tekintélyes terjedelmű kötetének elkészítése és megjelentetése 1998 és 2000 között.

Ilyen előzmények után nem meglepő, hogy a monográfus-munkatárs 2010-ben, nagy valószínűséggel, szinte erkölcsi kötelességének érzi a barátjáról és szerzőtársáról szóló, már többször említett pályakép elkészítését még akkor is, ha hite szerint a barát és szerzőtárs az elmúlt évtizedekben önadottságánál fogva is több életre elegendő értéket halmozott fel, ráadásul a legkülönfélébb területeken, műfajokban és beszédmódokban. Filep Tamás Gusztáv összegező megállapítása szerint Tóth László pályáját – Tőzsér Árpád nyomán – joggal lehet „egy következetes identitáskeresés lírai regényének” nevezni, azzal a kiegészítéssel, hogy „az életmű az identitásnak nemcsak a keresését, hanem különböző rétegeinek föltárását is tükrözi”. Az identitáskeresés és identitásföltárás kettősségének és egységének, illetve összességében egy sajátos átmeneti műfaj, a lírai regény megteremtésének gondolata és szándéka nyilvánvalóan nem áll távol az érintett törekvésétől. Jól mutatja ezt, hogy már harmadik, 1977-es Átkelés című verseskötetének szerkezetét is – a megelőző két kötet tapasztalatait felhasználva – igyekszik regényszerűen megkomponálni. Az 1976 és 1981 között írott verseit tartalmazó, majd azt későbbi darabokkal is kiegészített, 1983-as Istentelen színjáték című kötetét a fülszövegben maga nevezi „regénynek”, s benne valóban bátran vegyíti a verses és a prózai betéteket. A kötet utolsó verse ugyanakkor megegyezik a következő, 1985-ös Ötödik emelet… kötet nyitó versével, melyben „Örkény István mint Vergilius vezeti a költőt”. A két verseskönyv vagy lírai regény(rész) ugyanakkor együttesen előzményét jelenti az 1994-es Hármas­könyvnek, s hárman együtt, a szerző szándékának megfelelően trilógiát alkotnak. A Hármaskönyv természetesen szintén ugyanazzal a szöveggel kezdődik, amellyel a megelőző kötet zárult – ráadásul „A püspök felemelte mutatóujját…” kezdetű szöveg ritmikus prózában íródik! –, s a kötetcímből következően önmagában is hármas tagolódású. A kötet ezúttal sem feltétlenül csak új ihletettségű és ezúttal nem is feltétlenül csak saját darabokat tartalmaz. Tovább bővíti a korábbi kötetekből eredeztethető „egy én-ontológiához” fűzött feljegyzések sorát (További feljegyzések egy én-ontológiához), valamint teljes ciklusnyivá növeli „az abszolút sírásó” és „az abszolút sírásó maszkját próbálgató” Ádám verseit (Az abszolút sírásó visszatér; Ádám a határon). A triptichon közepére pedig – mint sajátnak tekintett művet – bátran beemeli Ján Ondruš Elmeállapotban című hosszúversének a kötet szerzője által készített fordítását vagy átültetését. Kötetben, mások mellett, itt szerepel először a pályának két olyan fontos verse, mint a még 1985-ben született A hús bohóca és a Harangzúgásban, mely versek azután – összevontan – az 1987-es gyűjteményt immáron kilenc esztendő múltán követő újabb versválogatás kötetcíméül szolgálnak (Harangzúgásban, avagy A hús bohóca).

A pozsonyi AB-ART Kiadó és a dunaszerdahelyi NAP Kiadó gondozásában 1996-ban megjelenő, válogatott és új verseket tartalmazó újabb kötet kezdő korszakhatárnak ezúttal is 1968-at, záró határként 1995-öt jelöli meg. Ezt követően alig telik el három év, s a költő a dunaszerdahelyi Lilium Aurum Könyvkiadó felkérésére Ötven tükör. Arcom, arcaim címmel máris egy újabb összeállítással, egy alig több mint százoldalas, szubjektív válogatással ünnepli fél évszázados születésnapját. Ez utóbbiban, saját bevallása szerint, nem feltétlenül a legjobb vagy legjellemzőbb verseit szerepelteti, hanem a megtett életút minden egyes évéhez vagy időszakához a leginkább illeszkedőket. Az ünnepi alkalomhoz illő módon, afféle személyes hangvételű lírai naplót állít össze. Javában zajlik tehát – a külső és belső rendteremtés szándékának megfelelően – a rendrakás és az értékfelmutatás. A hozadék a szó szoros értelmében kézzelfogható: lapok és kiadványok sora, a klasszikus és modern magyar irodalom népszerűsítése, kortárs költők felfedezése és bemutatása, a szlovákiai magyar művelődés már-már elfeledett nagy gondolkodóinak megismertetése, hiánypótló irodalom-, színház- és művelődéstörténeti szakmunkák elkészítése és megjelentetése, mesék és fordítások sorozata.

Mindeközben a költői pálya formálása – az előzmények ismeretében cseppet sem meglepő módon – óhatatlanul háttérbe szorul. Jobbára a korábbi törekvések továbbgondolására, kiegészíté­sére, átszerkesztésére szorítkozik. Kívül a látványos és minden elismerést megérdemlő siker, belül a külső szemlélő számára alig érzékelhető kudarcérzet, a (világ)hiány érzetének elhatalmasodása – testen és lelken egyaránt. A versek nem hazudnak. A versek előtt nincsenek titkok. Csak őszinte költőt és értő olvasót igényelnek. Különben (el)hallgatnak. Tessék megnézni Tóth Lászlónak ebben a látszólag eredményt eredményre halmozó időszakában született költeményeit! Telve vannak keserűséggel és kétségekkel, mint amiről például az Ádám-versek sorai is tanúskodnak: „Vagyok – aki vagyok, lettem – amilyen lettem: / önmagam foglya – e nyolcvankilónyi testben. / Magányomban világokat teremtek / s döntök romba én is – papíron. / S hogy belepusztulok, épp mire szabadulnék? / Sebaj, / azt is megírom!” (Fogolyként e nyolcvankilónyi…, Budapest, 1988. október 26.); „gubbasztok napra nap mint könyv becsukódtam / lapjaim közt préselt virág a lélek / körülvesznek s zúdulnak rám ki voltam / mord falak zord szögletek és élő élek” (Jeges éj sötétje hull, Budapest, 1987. szeptember 19.; 1989. január 23.); „lelkemnek harangja őrült / visszhangokat ver, / őszülő szavaim szájából / csorog a vér, / szorít, szorítja torkom a lét, / amúgy gyilkos módra, / köröttem lázas liliomok üvöltenek / lesz-re, van-ra, volt-ra” (Szorít a lét, Budapest, 1988); „Már sóhajtások, / gazdátlan mozdulatok / sem élnek benned, / holtak immár / a falaid, / holtak / a holtjaid is.” (Fel-felröppensz halott madárként, Budapest, 1987. május 11.; 1988. június 28.); „mégis valami furcsa bűz / valami kibírhatatlan rothadásszag / leng be mindent amerre Harlequin megfordul / mintha isten rothadna valamelyik külvárosi kocsmazugban / mintha isten rothadna a belváros árkádjai alatt / mintha isten isten mintha maga isten” (Az ünnepnek vége. Harlequin…, Budapest, 1989. május 2.); „Dörögj, ég; hegy, omolj, kéneső, ess! / Bűnös vagyok, Uram, büntess! / Falak nőnek körém, bennem is falak, / bűnös vagyok, mert kitaláltalak!” (Bűnös vagyok, Budapest, 1988. szeptember 23.; 1989. január 1.); „Mint afféle Jónást a cet / fölfalt az élet / barlang-nagy pofájába vett / majd lenyelt Félek – isten nem prófétának szánt / hanem csak étkül / ismergetem a halált / de lelkem / nem békül” (Ádám mint Jónás, Dunaszerdahely, 1985. október 10.; 1986. április 1.); „Kik bűzlő leheletük arcomba fújták, / hol vannak már a tán-nem-is-volt-kurvák? / Egyedül maradtam, sőt, egyedülebb, / mint voltam valaha is, egyedül eb, / egy kóbor, kivert kószál csak köröttem, / melyet karóhoz rég oly sokszor kötöttem. // S a vers? Biz’ a vers, az istenadta, ó, jaj: / se hús – se hal, sem átok már, sem sóhaj! / Széttört. Szét. Vagy a világ – darabokra? / Mennyei dalok dalolnak makogva / fülemben. De elég! Nem kell már semmi. / Vége van? Vége hát. Ennyi volt csak? Ennyi?” (Kik bűzlő leheletük…, Dunaszerdahely, 1978. november 24.; Budapest, 1990. február 22.).

Az 1997 februárjában adott és már több ízben idézett interjúban a kérdezők, Erdélyi Erzsébet és Nobel Iván a legutóbbi gyűjteményes kötet címében szerepeltetett két kulcsverssel szembesítik a költőt. A hús bohóca hivatkozott sorai így hangoznak: „élek -telen és -talan / a munkám lélektelen / kószálok céltalan / s részegnek hisz mindenki aki lát / meg-megbillen fölöttem az ég / mint madarak szárnyai alatt / a világ”. A Harangzúgásban teljes versszövege mindössze három sor: „Harangnyelv a föld / szédülten verődik a semmi bronzfalához / vakon élünk és süketen nem-szűnő kozmikus harangzúgásban”. Az interjú készítői, mindezek alapján azt tudakolják, nem gondolja-e a költő, hogy költészete „egyfajta hiányköltészet”? Tóth László határozott válasza a következő: „Ötévesen már meg kellett ismerkednem a halállal; édesapám meghalt, mielőtt emlékeim maradhattak volna róla. A városról, ahol születtem, ugyancsak nem alakulhattak ki emlékeim, hiszen még az előtt elkerültem onnan. Ugyanez érvényes gyermekkorom falujával, ifjúkorom városával, sőt – mondjuk – a szerelmeimmel kapcsolatban is. Egy huszonhét évesen írt önvallomásomra, A megtalált nyugtalanságra kell hivatkoznom, arra, hogy én igazából a hiányból tudok táplálkozni, abból, ami nincs. Az ember ugyanis nemcsak a kézzelfogható valóságnak a része, hanem a nemlevőnek is, a fölfoghatatlannak, a transzcendensnek, a semminek. Sőt, igazából csak a nincs van, mindent ez igazgat: az ettől való félelem, illetve a meglevő elvesztésének a lehetősége. A van is, nincs is kettősségét gondolom a legfőbb szubsztanciának az életben. Itt van például, hogy mást ne mondjak, maga az írás. Mert mi is hát a mi mesterségünk? Adva van a számunkra egy irdatlan nagy, kegyetlenül fehér papírlap, s azt meg kell tölteni, tele kell írni jelekkel. De hogy mi kerül a papírra, az sincsen meg, csupán egy holt jelkészlet áll a rendelkezésünkre, s azt kell aktivizálnunk, életre keltenünk az alkotás folyamán. S az írásunk visszanéz ránk, egyszer csak élete, személyisége, akarata lesz, ami nem feltétlenül azonos az alkotójának életével, személyiségével, akaratával. Amikor tehát írok, a semmivel, azután pedig egy korábban nemlétezővel, egy éppen születőfélben lévő személyiséggel konfrontálódom. Tapasztalataimat, tudásomat fölkínálom a műnek, s ő válogat is belőlük, meg is cáfol, ki is igazít. Vagyis: visszahat rám.” A költő ezeket a mondatokat bármelyik alkotói korszakában elmondhatta volna, és nagy valószínűséggel a továbbiakban is bármikor elmondhatja. Ezek a mondatok az egész (élet)pálya ars poeticájának tekinthetők.