Archívum

Iancu Laura: Kinek a semmi a mindene

Kelemen Lajos
2013. január

Néha hiába az udvarlás a versért, érzés és nyelv rejtett távlataiból néma dölyf a válasz. Máskor viszont mintha hamarjában rekompenzálni akarná az embert egy hirtelen heuréka: hogy ész és szív szövetkezése a vers érdekében tényleg egy igen s egy nem összefűzésén múlik. Istennel az emberért; Isten nélkül egy másféle illetékességért. A világ alacsony lépcső, a hit felemel. Érthető, hogy e kontraszt sem a meggyőződés szentjeit, sem az érzékek pogányait nem hagyja hidegen.

De akármelyik alkatelemét választjuk is az ellentétnek, reszket bennünk, hogy hátha a másikat kellett volna. Az, hogy a csereberélődéstől tartva miként talál lelkére, akinek ez a dolga, persze: kérdés. S ha csakugyan az – igazi nehézség és izgató zavar: helyben vagyunk. Ez most a kor! Faragódik, edződik a lélek. És semmi sem egész! Író legyen, akit az ilyesféle trenírozás és szorult helyzet (formai síkon: töredezettség) nem indít meg.

A kesernyés, kedveszegett, ám a szavakra folytonos bizalommal ocsúdó Iancu Laura például így fogalmaz: „előre szaladni, aztán vissza, / sokáig […] Előtte / kútra megyek, / kimosom a szép szavakat.” Miért? Mert „szenny rakódott rájuk” (Szabadnap). Íme, az elkötelezettség gondos rendje, melyben mintha egy múltbeli békétlen árny okvetetlenkednék.

A nagyon is emberi szimbólumú örök visszatérés filozófusa, Nietzsche a formák baljóslatú megremegésének felismeréséből messzemenő következtésekig jut, de hálára kötelez bennünket. Tudniillik (akarva, nem akarva) a töredék becsületével ruházza fel az embert. A Vidám tudomány lámpásos bolondjának untig ismert ágálása vagy a nihilista zengedezés arról, hogy az Egész végleg megcsonkult, csupa szívet tépő hang. Csakhogy végül e hang nem az isteni teljességtől távolítja el a nagy lelkeket. Ellenkezőleg. Lázadókat nevel. S ők rendszerint az ősiségért, a régi szép egyensúlyért ütik az asztalt. Eljutnak-e a lázadók a zárt kontraszttól a tónusok finom ihletettségéig?

Ahol szakmányban dörög a tagadás, előbb-utóbb létrejön a kételynek egy foka, amely nemhogy eltérítene, inkább visszavezet. Azaz: „józanul többre mennénk, igen, / a minden sem lenne elég.” (Perlekedés)

Mindig jelentkezik egy apologéta, egy meggyőződéses küldött, egy orákulum ott, ahol se helye, se ideje a hitnek. S ő bizony kételkedik a kételyben. De bármit is jelentsen ez, nincs benne sok gyönyörűség.

Kín van benne, gyötrelem, eltökélt vitalitás. Az alkotó tudat szembeszegül az idővel; az alkotói tisztánlátás ellenben nosztalgiával tekint a tünékeny idő tünékeny formáira. Ugyan miféle gyönyörűség is rejlene ebben? „Szanaszét gyalult utak. Köd. Moha. / Leállósáv, aztán kapaszkodás. / Szakadékból másik szakadékba.” (Ma este)

Tán valami mégis; tán az a vergődő, rajongó kettős szerep, amelyben a költő: angyal („égdarab a kenyerem”), s ellen-angyal is („egekbe néz, nincs ott senki”), tíz ujjal kapaszkodik a reális életbe, hűsége azonban nem béklyó. Annyit minimum megenged, hogy az angyal hébehóba fölébe lengjen a reális életnek. Itt minden: legalább kétféle. „úgy él, hogy fut, kört körre ró, / szobor egyszer, máskor folyó” (A nap­számos).

Iancu Laura költészetének ösztönzője, szemléletbeli kerete, egyáltalán művészi mibenlétének alapja a keresztény hit. Szó sincs itt egy eszme szerelméről; Isten kéznyújtásának szakadatlan reménye segíti át a nyers, tragikus világ tapasztalatain. Hite a végtelen iránt fogékony, reménye az élet sekélyeivel szemben érvényesül. Végtelen és időleges, örökkévaló és történelem csak keveseknél oly kötött egység, s princípiumként, sőt élt kultúra gyanánt még kevesebbeknél természetes annyira, mint Iancu Lauránál. Onnan hozza a hagyományt, azoktól, akik ebben érik el önmagukat. S hozománya csupán annyi misztériumot rejt, amennyi a tisztáknál, az igaz egyéniségeknél a ragaszkodásban mindig is közrehat. S annál megrendítőbbnek érződik, minél plasztikusabb lírában nyer kifejezést.

Nem Nietzschétől tudjuk-e: „A legspirituálisabb lelkeknek, feltételezve, hogy a legerősebbek, adatik meg a legfájdalmasabb tragédiák átélése. De épp emiatt ők becsben tartják az életet…”

A filozófia hitet érintő szkepszise és Iancu Laura Istennek szegezett kérdései között mérhetetlen a különbség. Amaz egy századokon átforgó gondolat, egy oldhatatlannak vélt, ám megkérdőjelezett viszony újjászületésének vagy végzetének harctere, emez Isten védelme alatt, őhozzá simulva forszíroz emberi érzéseket és problémákat. A keresztény istenhit örök kilombosodásának bizodalma híján Iancu lírája egyszerűen megérthetetlen.

E lírának nincs szüksége különcségekre, habár rejtve-rejtetlenül enged a romantikának – már ha az érzelmek és zord víziók fölsrófolása, az epekedő és blazírt tónus cserélgetése s az én töredelme összefügg a romantikával. A szerző önmaga riportere, folyvást idézi, kommentálja hajszolt napjai történetét. Kell neki a világ, mindig siet valahová, földi és éteri kapcsolatok vonják; de hát melyik költészet ne akarná önnön teljét, ne akarna a szépség nevében töretlen érv lenni? Lehet, épp a teljességvágy fejleményeként iparkodik Iancu Laura oly konokul tanúsítani, hogy nála a költemények írója és hőse tökéletes és teljes egyenértékűség, s ez az alanyi egység soha nem fog leválni Isten világáról.

Aki a hitnek e sérthetetlen egészéig nem képes követni a szerzőt, az Iancu Laura lírájában a szókapcsolatok, képek csodálatánál alig jut mélyebbre és messzebbre.

A Kinek a semmi a mindene a félelem taktusával kezd és zár. A kettő közt az erkölcsi komolyságtól a groteszken át a pátoszig oszcillál. Egyfelől a töredékességet az egész mértékére vevő, másrészről a szentségtelenített értékrelativizmussal szembehelyezkedő lírai én világot keres világok romjain. Itt a hit az, ami. De módszer is. Új modernizmus, mely itt-ott utánadalol a réginek.

Iancu Laura a Pilinszky-típusú költők vérvonalán található; varázsos egyén, különleges eset, még a derűje is tragikus; ámbár ő, titkos mesterétől eltérően, az ars sacra körébe eléggé profán módon engedi behatolni a létezés fizikai megnyilvánulásait. Egyszer gyanútlan, egyszer Istenbe fogódzó, egyszer akaratos, egyszer dekadens. Aki mindegyre igyekszik keresztülvágni a dekadencián. Örök gyermek, s a gyermek örök fegyelmezője; szertelenség, hatalmas együttérzés. És merő vallomás (Fák; Archaikus ima; Lakatos Demeter; Nyelv).

Nyugalmat tagadó lelke éppen a szenvedély révén jut el egy égető szkepticizmusig; úgy telik be hittel, hogy a jelenségek épsége és szépsége iránt múlhatatlan gyanút táplál. A külső világ játéka az ő szemében, pláne a világot átfogó hithez képest, egészen csúf, visszataszító játék. Nem is játék: zavaros forgás. S e zagyva forgatag mennél határozottabb tagadásában tárul föl költészetének igazsága. Vagyis a Iancu-féle vers két akarat ütközése. Ugyanaz, más. Mint mikor a rügyező ág botbüntetés eszköze is.

A végletektől sűrű íráslégkörben egy láthatatlan, csak sugallataiban érzékelhető második alkotás lappang: a líra küzdelme a kegyelemért.

Az igazság egyedül a lélek szerzeményeként átélhető; mivel a külvilág tompa és közönyös, az igazságot a lelki munka hozza el, a szívbéli élmény kortalanná tétele. Éppen ez a ki nem mondott, de véghezvinni kívánt magasztos munka zajlik Iancu Laura műhelyében.

Egy lendülettel mohó és lefojtott szenvedély. Műveinek kidolgozása, háborgó poétikája hajszálra ugyanilyen kettős: az ihlet s a tisztességgel megoldott feladat között verődik. Meglepő-e, hogy makulátlan verset, rutindarabot, futva képzett lírai törmeléket egyaránt világra enged?

A külső élet nagy rajzolóinál a stílbravúr indoka: egy már-már térbeli alakzat, az a domborkép, mely a világot mint tapintható tárgyat vagy mint testek kalandjait rögzíti. Ezzel szemben Iancu Lauránál élet s élmény egyfajta befelé fordítottságból válnak írástárggyá. Ő intim és személyes. Arcokból, tárgyakból, élethelyzetekből indul ki, végre is verse lelki drámák summája vagy cserepe.

E szomorú és mérges versek azonban nincsenek csak egy belső regiszterre szorítva. A Kinek a semmi a mindene ugyanis, hangzása ellenére, éppen hogy nem tagadja a testet. A hit, a kegyelem, a szeretet, a megértés, vagyis a szívbéli örökérvényűségek alapján igyekszik eljutni addig az árnyalatos kiteljesülésig, amelyből nem hiányzik a föld, a táj, a fizikum, az alkat; nem hiányzik az anyag és a rá irányuló embererő. Energiákról (eredeti jelentés szerint tehát tevékenységről) van szó, melyek a tagadás kontradikciójaként dolgoznak.

Iancu Laura költészete minden fölspannolt szkepticizmussal, ránk szabatott töredékességgel szemben pontosan ezt, az ember lüktetően természetes ambícióját, küzdésre való alkalmasságát keresi világi kalandjaiban és hitbeli fegyelmében. Győzni: megragadni az igazságot, felmutatni az egyszerű nagyságot. Önáltatás ez ma, vagy tiszta, csillogó, gyönyörű cél?

Lélekben bizonyára nagyon is valóságos rendeltetésként élhető meg. Minden jelentőség, miként minden apróság, átkölthető, őszintén átstilizálható. Iancu Laura küzd, hogy ne essen kétségbe, még csak stiláris értelemben sem. És kétségbeesik, hogy értékelni tudja kiegyensúlyozott pillanatait.

Hiába, ez a költészet: igenek és nemek kergetőzése egymás sarkában. Mert az igen oldalán ott sorakoznak a költő kétszer, háromszor, sokszor elolvasandó, számottevő versei (Kassák utca sarka; Két ember; Ki Istent el nem altatta; Este a faluban), a nem térfelén aközben megannyi elprédált lehetőség, a megcsapolt düh apró kortyai. Szavak belekóstoltatása verslehetőségekbe. Artisztikum, amelyben a rutin és a sietség bujtogat. A Távirat, a December volt, az Érkezés, az Emlék: egyszerűen a méltatlan bravúrhajsza, a beszédvágy, a mindenáron való jelenlét ideejtett példái, megfejelve a harmat zihál és a csontra száradt sugallat testes képzavarával.

Kinek a semmi a mindene – az ám: annyi, de annyi költő annyiszor nevezte a mindenét semminek, hogy e keresztelés, pláne egy fiatal költőnél, már inkább készség, mint rejtelem. Iancu Laura kötetének igazi elementuma valami folytatólagos kettősség, diszparát alkatelemek összevonása: felmutatni a bűnnel a kegyelmet, a hitetlenséggel a hitet, az akaratlansággal a célt. S a szerző egy különös, vagy ha úgy jobban tetszik: egy szerény kérdéssel („Miért féltek, emberek?”) a választás munkájához is kiadja a meghívót. (Magyar Napló, Budapest, 2012)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.