Férfisors

Szereplők:

JUDIT
PÉTER
TIBOR
ESZTER
JÁNOS
IVÁN
APA

Első felvonás

Sziklaplató a budai hegyekben. A nézőtérrel szemben a plató szakadékszerű széle, azon túl változatos hegyi panoráma, a Hárs-hegy, János-hegy és a szürkéskék tavaszi égbolt. Jobbról lejtő, sziklatörmelékes kapaszkodó, egy alacsonyabb tölgy, balról a meredek; vízmosásszerű ösvény, virágzó som és még alig rügyező bokrok. Április eleje.

JUDIT: jobbról a sziklára kapaszkodik. Angyal vagyok. Én vagyok fenn elébb.

PÉTER: elkapja, csókolja. Te, te…

Kibontakoznak az ölelésből, a fiú szétnéz, és belenyújtózik a tavaszba.

PÉTER: Hol végződik az ember, és hol kezdődik az ég? Minden egy. Falak közt eszeltem ki a dogmát. De csak idekinn érzem. Fa, ég, szív összefolyik. Bennem virágzik a som, vagy én ujjongok a somban.

JUDIT: a meredek szélére megy. Milyen magasan vagyunk!

PÉTER: Magasan, bizony, Judit.
Talán épp ez az áhítozott magas,
Melyre századév szalad, míg valaki fölevickél.

JUDIT: A többi meg lenn tötyög. Kiáltok nekik.

PÉTER: Ne. Kerestem a magányt. Vannak örömnapjaink.
Ez ilyen nap, a barátot is kerüld,
Mert fecsegtet a jókedv, és sért az önbizalom.

JUDIT: Nászunk reggelin sem voltál, csúnya, ily boldog.

PÉTER: Nász ez is, csak magammal. Ma vágyott huszonöt,
Az első negyedszázad, az élet egyharmada betelt,
És beteljesedett dús egyiptomi tavasz.
Az enyim április, s már másodszor aratunk.

JUDIT:  Rád kacsintott a siker s elnéző kritika csillagokon,
Költő úr, be szebbek voltak a bánatos gyermekek.
Lóg itt az orr, s kelléki fölfricskázta […].

PÉTER: Belőled vagyok, Judit. Száraz fügefa voltam,
S te meddős éj átka helyett gyümölcsbe borítottál.
Élvezd varázslatod. Légy pohár jókedvem alatt.
S ne sírd vissza a múltat.

JUDIT: Akkor jobban szerettél.

PÉTER: S ma gazdagabban.

JUDIT: Hol a te gazdagságod?

PÉTER: Bennem és bennetek.
Gazdag, aki adakozhat, s énfelém kezek soka nyúl.
Van asszonyom, ki szerelmet, s vannak jó barátaim,
Kik szellemet kérnek, s én mindkettőt tékozolhatom.

JUDIT: A barátaid, kéj.

PÉTER: Igen, a barátaim. Ezen ciszternák – agyuk
Őrzik meg zápor életem milliók italául.
Álltak, és ürességük hordták boldogtalanul,
De beléjük ömöltem, s tartalom vívódása
Feszíti ma szellemük. Orvos, művész és tanár
Ők hárman, az értelem bölcs királyai.
Három cső, kik a szellem szélső zugáig viszik
Lényem, egységadó. Boldog napom ez, Judit.

Tibor és Eszter a meredeken kapaszkodnak.

TIBOR: nyurga, barna, gunyoros képű fiú. Mit művelhet egy ifjú férj, ha poéta: szaval.

JUDIT: Nézzék, a lusta beszél. Magas doktoréknak a hegy.
Mi már negyedórája fenn vagyunk.

TIBOR: Szerelem akadályozott.

JUDIT: Szerelem?

TIBOR: Vallom.

JUDIT: Hohó, a szerelem röpít.

TIBOR: Ha nekünk szól, Eszteré…

ESZTER:               Kolléga.

TIBOR: Péterhez szólt, csak hozzám intézett.

ESZTER:               A Mefisztó-jelmez a legolcsóbb. Beéri vele?

TIBOR: Tavasz volna, s egy őzlábú kolléga
Szökellt az oldalamon. Tépem a tüdőfüvet,
S pártáját a magyar. Mert kezit a botanika
Zárt párták titkaiba sok csúf darazsat belop,
Az ifjú hölgy ásít, majd szólal: Botanizál.
Dehogy, odáz. Engem? Dehogy. A barátomat.
Férjet a legény előtt. Judithoz. Asszonyom…

JUDIT: Más nyelve érezteti meg a magunk étele ízét.

ESZTER:               Ön más ételre gondol, s én más ízt magasztalok.

JUDIT: Tudom, szellemi ízt.

PÉTER: A két ifjunk hol ragadt?

TIBOR: A tuskónk a debreceni, a tereppel küszköd, tusázik,
És dikciót farag.

PÉTER: Dikciót?

TIBOR: Elvégeztetett, mester, hogy megüljük a napot.
Ma negyedszázada, hogy szent köldököd
A magyar halhatatlanság örvényire ejtett.

PÉTER: S János a szónok?

TIBOR: Ő.

JUDIT: S a másik, az építész, mindig ily szemérmes kuka.

TIBOR: Igen, őt a szelídség nemzette földi csillagul.
Most szerelmes.

PÉTER: Cuhader.

TIBOR: Behunyt szemmel is látni kell.
Bárány természetére rádőlt a reménytelenség.
Kegyetlen Eszter ezt látja, a szerelem láncszabálya.

ESZTER:               Iván Pétert; Eszter Juditot; Judit?
Itt hiányos a lánc, asszonyom nem kerestetik.

JUDIT: Úgy látom, nem kínálkozik.

PÉTER: Ezt rád sütötték, Tibor.

TIBOR: A férj nevet, s mennyei naivság elmosolyodik.

János és Iván felkapaszkodnak.

JÁNOS:                 zömök, kurta lábú, karú, nagy fejű, korlátoltan energikus, makacs. Szép vagy, Alföld, legalább nekem szép.

TIBOR: Nehéz az irha, tanár úr. Debrecenben nincs ekkora hegy.

JUDIT: Én nem haragszom a hegyre. A hegy vigasztalás.

TIBOR: Kinek?

JUDIT: Az alföldieknek. Bajuk akad, de hegyük nincs.

IVÁN:    Mi összeillettünk. Egy erdélyi s egy hajdú magyar.
Nekem a hegy: képzelet oktatója s az erdő,
A szemérmes növény erkölcs, zengő művész temploma.
Jánosnak kapaszkodó.

TIBOR: Semmi esztétizálás. Kérjük a tízórait.

JUDIT: Ez a lapos kő: asztal. Mi, asszonyok, megterítünk.

Férfiak odébb húzódnak, Judit és Eszter kirakodnak.

ESZTER:               Nem akarom, hogy félreérts, Tibor meggyanúsított.

JUDIT: Sose mentegetőzz. A tetszés mindenkinek joga.

ESZTER:               Az egész ennyi volt: karcsú árnyad kísértem,
Amint férjed oldalán, kőről új kőre szökött,
Szabadon, mint gyermek, és belém sajgott,
Gyilkos tükör a másik víg boldog asszonysága.
S szóltam: Mit ér a tudás, s bonyolult, hajszás lényem
Áhítattal roggyan egy igaz asszony elé,
Ki egyszerű, de ösztöne forró csillogású nyári tó,
Ő több, bár én sok vagyok. S őt egy Péter imádja,
Péter, aki a csodák kivétele. S engemet?
Ó, kegyetlen némbermérték: férfi be kicsinyre mérsz!

JUDIT: Megvirradhat még rád is. A férfiak szeszélyesek.

ESZTER:               Judit, félreértesz. Szántszándékkal.

JUDIT: Ugyan.

TIBOR: közébük furakodik. Mit pöröl? Agyemberek. Nem vagyunk közébük valók
Mi ketten…

JUDIT: Mi ketten? Urak, a tízórai.

A férfiak a tízórai köré sereglenek, Judit oszt.
Így, mindenki kapott?

Csönd áll be, eddegélnek, a tavasz verőfénye játszik a szereplők helyett. János leteszi a vajas kenyerét, megszólal.

JÁNOS:                 Élcelődtem, hogy alföldi hegy, szeszély és képzelet kitagadottja vagyok. Igaz […] konok a sík,
Bár egyhangúságában roppant végtelen nyilall.
De erő a korlát.
Én sem játszom az ész bizarr esélyeivel.
Szűk körön bolygok én, de öntudat fényiben
Konok magány lök külön, állhatatos úton
Naptalan bolygó, magam napja is, apám előtt
Sem hajoltatott meg […] bálvány tekintély.
S fejem elpogányosodott, de kálvinista a nyakam…
Különös csodák ellen a […] sincs ott,
itt ülök; hegyen, s önként alázkodom.
Ritka találkozás, tán az első, hogy
Tuskó dölyföm a hála fejhorgasztó szavait
S egy szokatlan szót morgok: köszönöm, mesterem.
Alkalom váltja-e ki, de vallomás nem tart,
S másodszor, Péter, nem fogod hallani:
Tedd el, és tudd, s légy büszke; egy kurta parasztfiú,
Nálad egy X-szel idősebb; férfiak közt gyónat, mondta!
Több vagy, mint szülei, mert testet nemez az atya,
De te szellemet idéztél a tompán alvó agyból.
Légy a nemzetnek az, ami nekünk: Mózes.

Összekoccintanak, Péter kezét rázzák, egy pillanatig megilletődött csönd.

JUDIT: Elkapatják az uram. Egy Mózes-pálca barát
Még megjárja. De férjnek? Hallom, miféle vizek
Buknak e pálca nyomán. Még rám is kerülhet sor.

TIBOR: Mint vessző.

JÁNOS:                 Tudni akarja, mit köszönök neki.

JUDIT: Igen.

JÁNOS:                 Tanár voltam, s ácsorogtam gyermekrébuszok előtt,
Kiket nem tudtam megoldani, zárt […] írás.
Volt százféle arcuk, s én szórtam a magot vakon,
És sötétben a mag nem volt egytermészetű.
Kalászfélét ver egy helyt, ott bojtorját vált,
Miért nincs gyermek, csak gyermekek, s mindeniknek más naprendszer.
De hol a Kepler-szabály százpálya egytörvénye,
Ki rendre lel az elindult csillagokban,
Mely rendet vetít az Úr vándor csillaghadába.
Péter volt Keplerem. Ő a költő és tudós,
Ész, ki képzel s tapint. Kétszemű szemlélete
Domborúan látja, amit az egy szem ellapít.
Mérd fel az alkatot, s álmodd meg az egyént.
Test s én egybenőtt, egymásból folyó szövet,
Szőnyeg, mely egésziben ad ki csak figurát.
Én a szálat böngésztem, ő távlatba húzott,
S látván a folytatást, a részábrát is éreztem.
A babiloni cserép szumír könyvtárrá nyílott,
Az összevissza cikcakk értelem […]
S én, a tanár, kertész, értő s botanikus.

JUDIT: Gyermekkertész. Ivánhoz. És te? Piktor s építész?
Mit tanultál tőle? Színt vagy maltert keverni?

IVÁN:    Színt és maltert. Mi vásznaink álmodott színe? Híd.
A belső szín ívét külső szín fogadja.
Érzett és látott hídja festmény és épület.
De mi a benn, s mi a kinn? Mi a szín, s mi a vonal?
Nem a fizikának, nekem, ki érzem?
Bonctant tanul a művész, elemez, ismerhet,
De ki oktatja ki a lényeg bonctanára?
Mért lát e szürke barnán, mért vörösen amaz?
Mit jelent a pipacs, mert piros, s mit az ég, mert kék?
Hogy lehel mélabút az enyhe lejtű dombhát,
S mért dobban aszkéta szív hegyben s gótikában?
Alkat és […]; alkat és épületidom.
Ez Péter ajándéka. Ő fejtette vissza.
Vér, mirigy s ideg […] mélyéig.
Ő az én Leonardóm, a lényeg anaténusa.

JUDIT: Boldog, aki rajong, s Tibor a gúnyházi.
Kényszeregyetértés vagy kritika a csönd?

TIBOR: Egyetértés.

JUDIT: Démon és tanítvány. Szép volna
E fintoros szájról is hallani; ó, mesterem.

TIBOR: Ó, mesterem.

JUDIT: Élc ez is.

TIBOR: Nem élc s nem komoly, igaz, mint a kövek
Vagy a többi meglevők. Igazabb: bennem igaz.
Régtől hordok egy szót: alkat, s betű volt a szó.
A betegben kórt vadásztam, s míg a vadat zavartam,
Elkavart dzsungele. Péter dobta belém
Az alkat szövétnekét. Vegyi óragép az ember,
Egy szerkezet sok frontja: bőr, izom, agy, zsiger.
Hagyjuk a kerékfogat, a szerkezetre nézz.
Embert gyógyíts, ne kórt. Mily primitív igazság,
S hogy kinyitá mégis a tehetetlenség falait.
Parlag hasad; szántanak új tudomány-ekék,
Hány tétova pillér búj egy tető alá.
[…] állt számuk alá írok én nevezőt.

JUDIT: […] férfiak. Annyi vén tudós halát
egy gyermek halássza el. Hozzá az én uram.

PÉTER: Hol a legparányibb a férfi; asszonyában.
Vallomástokért hála, cimborák. Jó a csönd
Alkotó árvasága, de rettegés áll belénk.
Az ész páni félelme fog: műved a téboly kavarja.
Hibbant azték világ vagy, a messzi-társkultúra
Zugba tépettjeként vad lázálmokat zilálsz,
Fojt odvad homálya? Fényre futsz, tanyákra,
Hol rokon nép sürög. És felujjongsz, ha nyelvük
Dadogó nyelvedre vág. Így vagyok én veletek,
Nyelvem értői. Mester – hallottam. Nagyképű név.
Kóbor erők véletlen raktára az ember.
Vándor gondolatok futnak, átáramolnak,
S már más vezeték viszi, s a régi drót szakad.
Mi az ember a dolgok megnyilatkozása sodrán?
Szűrő, tartály vagy csatorna? Mester! Mester a végút,
Ki platina súlyomat, durva múlt, belém sajtolta.
Asszony szült, nem anya, játszottam s nem nevettem.
Könyvek s álmaim. Könyvek s vágyaim.
Csúcson rakott a mentsvár, idedugtam magam.
Irigyeltem a völgyet, de rámartalóckodott
Sorsom, s én hegylakó, hegyre kárhozottan
Orom-gondolatokat forgattam bús egyedül.
Megfogtak a szavak: bánatos ritmika.
Megfogott a természet: bonyolult géptalány.
Megfogott a gyermek: lehetőség rügye.
S voltam költő s orvos, voltam orvos s tanár,
S vártam, hogy megkönnyítsenek. S bennetek megkönnyebbültem,
S most már: továbbadás nyűgivel megszülettem.
Új kolóniátokba, konzulok, induljatok.
Lovagrendje az új csillagnak, mely a Föld
Magyar végén magyar véletlenekből fellobog.

ESZTER:               Arthur király lovag-históriája csap ki
Új keretben.

TIBOR: Rossz kép. Pórul járt a kelta:
Asszonya megcsalta, köre elárulta.

PÉTER: Szedelődzkedhetünk.

JUDIT: Egy pipányi tömjén. Dohos és kényszerült.
Sebaj: kisuramat istenné füstöli.

PÉTER: Nem szeretem a hízelgés habcsók-frázisait,
Ma mégis örültem. Miattad, ellenségem.
Kellett mögém a vallás, hogy te is megbecsülhesd,
Ami út és élet, kín és öröm nekem.
Vagdos és hadakozik szélmalmokkal a férfi,
Fogja és zavarja száz romantikus zavar.
A nő látja, és nem érti. Tánc a mi mámorunk,
S ő nem hallja a zenét, csak a fordulatok
Groteszkségén kacag, csodálkozik vagy dühöng.
S mégis: nő a mi bázisunk. Kalóz normannok vagyunk,
S ő távoli édes otthon emlékezete.
Győzelemre: ciróka, vereségre: csiggatás.
Ó, édes együttélés, melynek a megbecsülés,
Nem az értelem, a szív megbecsülése a pántja.
Akarom, hogy benned is ott zubogjon a buzgás.
Akarom, hogy benned is ott dermedjen a félsz.
Ocsúdj értékeimre. Tudd, mi indul bennem
Mások érzékein át, ha a magadé süket.

JUDIT: Másokén? Túlbecsülöd a cimboráidat.
Ma benned nyalják körül a jövő emberit,
Elforog a siker: az oldaladba esnek.
Ők is, én is szeretünk: ők önösen, én okosan.

PÉTER: Rágalommal mintázod közönyöd sima paplanát.

JUDIT: Rágalommal? Hát ki az a szeplőtlen barát?
Ez az irigy paraszt, ki fogcsikorgatva imád.
Ez a bús ábrándozó: ki oktalan rajongó,
S oktalan csúfolódik is. Vagy Tibor?

PÉTER: Nos, Tibor?

JUDIT: Eh, udvarol nekem. Ugyancsak jó barát.

PÉTER: Visszatérő örömcsöpp: asszonyi rosszakarat.

JUDIT: Rosszakarat? Nem tudod, mennyit aggódik érted.
Mért is hajszolod magad ostoba csábok után?
Mily kedves az otthon, ha vágyaink gyűjtője,
És belé tart minden képzelet-karaván,
Nem kifelé. Mindig ki. Gyűlölöm a verseid,
Gyűlölöm a tudást s nógató cimboráid.
Magunkért gyűlölöm: kettőnk szerelméért.
Rúgd el, Péter, a köd-ladikot. Légy az enyém.
Máshol is van kenyér. A költészet megöl.

Kiáltás:                 Péter, Judit.

Megyünk.

PÉTER: Végzet felhúzta parittyák ellőtt kövei vagyunk.
Kész parabola vár minden szállni szült szívet.
Az enyémé a dal.

Függöny

Második felvonás

Ízléstelenül berendezett parvenü szalon, a falon képek, fotográfiák sakktáblái, a fotelekben itt is párna, ott is párna, lehetőleg pirosak és zöldek, lófejekkel, játszadozó macskákkal és virágokkal. Nagy vörös hólyag, amelyről a felvonás végén derül ki, hogy állólámpa ernyője. Apa és lánya a sarokba gyömöszölt garnitúrán diskurálnak. A szomszédból időnként csevegés, lárma üt át.

JUDIT:   sírdogálva. Boldogtalan vagyok.

APA:     Hagyd ott.

JUDIT: De szeretem.
Nem becsül. Mit tegyek, hogy reám ocsúdjon.
Szeretem és szeretném megbántani. Megütni,
Hogy reám ocsúdjon. A levegője vagyok.
Hogy elvonnám e levegőt. Fuldokoljon, és lássa,
Ki több, én-e, vagy azok?

APA:     Kik?

JUDIT: A hóbortjai.
Mérges párákba merült, mint az estéli mocsár,
Kék tüzet villódzik, s mint eszelős kérdez,
Magának dúdol és sutyorog. Szólítom: szóljon, édes, beszéljen.
Rám ijed csak, s hebeg, mint kit félálma zökkent,
S álom és való partján habozik, melyik a föld
És melyik a folyó. Gügyögök, csacsiskodom,
Volt idő, egykettő játszó kölyökké rázta
A koncot. Négy lábra állt, nyerített és cipelt,
S hancúroztunk, mint ebek a tavaszi udvaron.
Most mogorva. S konokul egy témába fúl: a könyv.
Könyvet ír, s nyugtalan. Nem megy, s én örülök.
Sülne föl. Ismerem: egyszer pirítanak rá,
S ő bezárul, mint tulipán, ha rásuhint az éj.
A családjába zárul.

APA:     Nem lesz rendes ember.
Mondtam én: menj oly férfihez, aki eltart és becéz.
Ott a cukorkagyáros; autója van, és szelíd.

JUDIT: Cukros és műveletlen.

APA:     S a vendéglős; szakbelim.

JUDIT: Daliás negyvenöt s paraszt.

APA:     Fitymálsz minket?
Jó? Kereskedőnép vagyunk, de éhen nem veszünk.
Együtt a házbéretek?

JUDIT: legyint. Gondoltuk, kisegítsz.

APA:     Egy petákot se látsz.

JUDIT: Úgy, kocsmárosokkal bőkezűbb vagy, mint velünk.

APA:     Azok kocsmárosok.

JUDIT: Nem tudom, hová jutunk.
A nyárra nincs krémruhám, s a kalapom is avítt.

APA:     Hagyd ott, s én megveszem.

JUDIT: Egy ruháért egy férjet?
Szerezz állást neki, s én rákényszerítem.

APA:     Számról vetted a szót. Régi tervem egy kisebb,
Második boltot nyitni. Titeket teszlek belé.

Eltart […].

JUDIT: Köszönöm, apukám.
Ajánld föl neki, ő kapálódzni fog, de gyönge ő, szívemen,
De majd csak megtör.

APA:     Látod, jó apád vagyok.

JUDIT: Egész nap látni fog, nem ér rá álmodozni;
Hozzám fanyalodik, mint rácsokban a madár.

Péter, Tibor, Magda teniszverőkkel, fehér ruhában.

JUDIT: A teniszbajnokok. Tiborhoz. Ügyes húgom van, ugye?

TIBOR: Jánosra és Magdára mutat. Ők ketten párba illnek. Két eleven csikó.
Mintha lassított film pergetné játékukat.
A pacsirta labdáik a nappal komáznak.
Megebédelek köztetek, míg ütés ér.

MAGDA Mi szívesen szinglizünk.

JÁNOS:                 Igaz.

TIBOR: Elhiszem. Kipöckölne.
A szerelem bicikli, s a harmadik kerék fölös.

JUDIT: Így lemaradt, Tibor; egy telivér donzsuán?

TIBOR: Csigát a csigának. Róka a kert garadján.^[1]

JÁNOS:                 Tibor, a szöllőt. Ez a fitymáló modor farkas a kert garadján.

TIBOR: János és az aforizma,
Mily épkézláb érzelem ficomít hasonlatot.
Kápolnát Vénusznak. Mi mindent megírok
Vénusz tiszteletére. Omnia vincit amor.
Még a parlag elmék bővér restségit is.

magda Bolond. Jöjjön, János. Látta az albumom? El.

TIBOR: Ha az agár udvarol: ideges izgalom.
Szeretkezzen a lompos bernáthegyi: komikum.

JUDIT: Nem minden agármellhez tartozik ám agár.

APA:     János úr komoly férfi. S a borokhoz is ért.
Van tíz hold homokija. Hopp, beszédem van.
Az óráját […]. Hét. A konyhára nézek.
Játssz a doktor úrnak, új zongora; a hangja
Egy Mozartot megríkatna. El.

TIBOR: Mozart és ő.

JUDIT: Sértegetni akar?

TIBOR: Nem, csodálni, Judit.
Szikföldből olajfa, hogy nőtt ki itt egy, Judit.
Micsoda tévedése földnek és klímának?

JUDIT: Bókol? Pálinkás kenyér csak kotlóst részegít.
Sólyom […] megvetést rak reája,
Hogy lefelé szálljak, ha céljánál leveszi.

TIBOR: Nem, nem fondorkodom, nem vagyok ragadozó,
Mint hiszi, csak tudós. Íme, egy új tünemény
Növény, húslevelű, buja, dús, megesküdnék,
Titokzatos nedveken táplálkozik.
S egygyűszűnyi vízen él, és körötte sivatag.
Nem értem.

JUDIT: S a férjem? A próféta? Arthur király.
Ő gyűszű víz? Sivatag?

TIBOR: Péter, ő hős szegény.
A hős szikkasztja el legelőbb az asszonyt.
Másutt önt ki a hős, szerelme gát közt folyik.
A szerelem hősinek egy kiöntése van: a csók.

JUDIT: Iszapos csók lehet.

TIBOR: De virágot csendít.
Szétkalandozó lélek vágyódása az énnek csókba nem fúl.
Csók és aki csókol, verssorokat morog.

JUDIT: S hiszi, hogy nálunk is így van.

TIBOR: Tudom, hogy boldogtalan vagy. Hosszú csönd.
Nem mutatod be?

JUDIT: Mit?

TIBOR: A zongorát.

JUDIT: Szívesen. Keresgél a csomagok közt.
Mondschein szonáta. Jó?

TIBOR: Énnekem nem árt.

JUDIT: Nem?

TIBOR: Már nem. Beigazítja a kottát a zongorába, félhomály, a zongora megszólal, Tibor vár egy ideig, tompán, a zenével melodramatikusan színezve suttog.
Kevés nő ismeri a nőimádás tüzét,
És kevés férfi dobja tűzbe egész magát.
Ritka áldozati tűz, csintalan gerinceinket
Füstölögtetjük el színtelen tömjén gyanánt.
S szállnak bolond illatok, lélek szeméremkérge,
Mint ókori pincetető, mely ledér Vénuszt takar,
Beszakad, s szertelen tündököl a márvány meztelenség.
Ó, szabad mozdulatok. Korlátlan összeomlás.
Túl a farizeusság piruló színein,
Nem a papucsban járó hitveshűség unalma,
De szerelem, pogány.

JUDIT: Keríteni, azt tudsz.

TIBOR: Nem én. A vér kerít. Ó, Judit, ha szeretnél…
Halálugrás, de csoda. Örvény, de meleg vizű.
Vannak fülzúgások, csodálatosabbak,
Mint minden muzsika.

JUDIT: Elállítom a zenét.

TIBOR: Hallgasd a szívemet.

Csönd, Péter kinyitja az ajtót, várja, amíg eláll a zongoraszó.

PÉTER: komolyan. Homály és bűvzongora, mely gazdátlan is zenél,
Mintha egy szellem-kéz folytatná a játékot,
Egy halk, kísértő indulat,
A perc indulata. Vakmerőség a homályt
Zenével itatni át.

TIBOR: Két szelíd hatalom.

PÉTER: Csak a szelíd: hatalom. Vesd össze Desdemona
És Macbethné elhullt férfiáldozatjait.
A szelídség győzni fog.

TIBOR: Vesszen tehát a homály. Fölgyújt.
Judit is Beethovenért rajong.

PÉTER: Megeshetik.

TIBOR: Kitűnő zeneérző, mondhatom.

PÉTER: Lehetséges.

TIBOR: Élvezet hallgatni vele.

PÉTER: Úgy gondolom.

TIBOR: Kissé sztereotip vagy. Verset írsz? Papíron nyújtsd be.
A lírában rejtelem, ami a beszédben humor, betűnek: sejtelem. Judithoz. Jó mulatást! El.

Pillanatnyi csönd.

PÉTER: csöndesen. A nyíltszívűség bokra: ősi kígyótanya.
Mily balga a szerelem, elhányt páncéljaid
[…] kínálják, és leesik a szád,
Ha kopja fut beléd.

JUDIT: Felelősségre vonsz? A kerítéstelen kert:
Préda. Csodálkozol, ha dézsmák kerülgetik.

PÉTER: A hűség a kerítés.

JUDIT: Érdeklődés a kerítés.
Mi vagyok én neked? Bútorod, írószered,
Ha fáradt vagy, rám dőlsz, ha szomjas vagy, kihörpintsz.
Használsz, és nem hordozol, mint szíved vagy májadat.

PÉTER: Te hányod föl, és ezt? Hát nem akartalak
Vérem körébe vonni? Szívem átvette volna
A te szíved terhét is, légy ikerpárom, mondtam.
Hozzám nőlt, egylényű pár, vágyban is sziámi iker.

JUDIT: Torz tehát. Függeléked, kit magad is megunsz.
Ki lesorvad rólad, élettelen toldás.
Én egyenrangú vagyok, egész, és egészt kívánok.

PÉTER: Munka és szerelem osztozkodik a férfin.

JUDIT: De csak percek és erő szakad a robot markába,
A tűzmag az asszonyé.

PÉTER: Nem szeretlek olyan tűzzel,
Hogy sokallod.

JUDIT: Baktűz, férfidicsőség. Piha.

PÉTER: A tűz-lélek untat, a baktűztől undorodsz,
S mégis tűz után esengsz.

JUDIT: Ez az odaadás tüze,
Férfilét asszonygóca: sors legyek, ezt akarom.

PÉTER: Öleld át az erdőt, és a tied, de kivágni,
Mert öleléseden túlér, ez gyűlölet.
A kevés sok gyűlölete.

JUDIT: Kevés vagyok neked. Sírva fakad.
Jobb lesz, ha szétmegyünk: APA: is mondja: kár
Erőlködnöm veled. Sosem fogsz megbecsülni.
Én bolond…

Az APA: visszajön.

APA:     Könnyek, veszekedés… Szép kis újházasok.
Nézzetek engemet. Húsz éven át feküdtünk
Boldogult anyáddal, együtt egy paplan alatt,
S egyszer sem fordítottunk hátat elalvás előtt.
Még halála előtt is, mint madarak, gügyögtünk.
Ő simogatott, én becéztem, kezemben múlt ki,
Mint elgázolt fióka, kibe lélegzetet lehel
A részvéttevő suhanc.

PÉTER: S a sok vemhes cselédlány;
Van vagy húsz lelenc sógorom.

APA:     Persze, én rendes férj is, nem garabonciás voltam,
Kezdtük kicsin, összerótt munkaéveinkből
Bőség és név származott.

PÉTER: Híg volt a virsli zaftja.

APA:     Kimártották, s mi híztunk. Jó szakma ez: enni kell,
S amit felől egy szakács, ha ügyes, homályban hagyja
Klienseit.

PÉTER: Betegeit.

APA:     Ipar ez; tánc és biztos.
Nem mint az irkafirka; jaj, leközlik, jaj, kihagyják.
Van garas, jaj, nincs garas. Örök bizonytalanság.
Ez szed szét titeket.

PÉTER: A bizonytalanság.

APA:     Péter idegeskedik. Judit elhanyagolt.
Két fekete felhő, összevillámlanak.
Lenne megélhetéstek, s egyenes út a holnap,
A belső gondtalanság külső derűbe nyílna.

JUDIT: Ezt nem látja be ő; mindent a gond okoz.

PÉTER: Mit tegyek? Leljek aranyat, kocsmát nyissak talán?

APA:     Mért ne?

JUDIT: Azt röstelled, de nyomorogni: nem.

PÉTER: Ne bolondozzatok.

APA:     Ez bolondság, ugye.
De asszonyt venni, vakon; nősülni állástalan,
Bölcsesség volt. Nem tűröm, hogy a leányom kínozd.
Berendezek egy üzletet, amit hoz, a tied.
Facér vőt nem tűrök.

PÉTER: Kocsmáros, én, após,
A káposztába tejszín; új szakmám virágnyelve
Sem fejezheti ki, mily képtelen e kép.

APA:     Van foglalkozásod? Senki sincs dologtalan.
Ötvenesztendős vagyok, s álló nap loholok.

PÉTER: Én talán henyélek?

JUDIT: Ha írsz, szórakozol.

PÉTER: Tán az undor pecsétli munkává a munkát.
Az alkotás öröm, nem erőfeszítés.
A gyönyör nem merít ki.

JUDIT: A gyönyörből nem harapsz.

PÉTER: Száj az ember, vagy lélek?

APA:     Nagy száj s egy picurka lélek.

PÉTER: S mely szatócs axióma,
Hogy ha jóllakott a lélek, éhkoppot szenved a száj.
Az alkotás […] lelket és szájat jóllakat,
Csak az első böjtéveken ússzunk át vakmerőn.

APA:     Böjtös évek, böjtös élet.

JUDIT: S minden böjt hiába.

PÉTER: Ki meri azt mondani? Én iszapig merítem
Az alkotás vödrét, nyakamon ér dagad,
Húzom a sudárfát, s már leejteti velem
A kétely és kín, éveim terhe már-már
Visszazuhan a kútba, vele a fáradt kúthúzó.
De új erő áll belém, új lökés, egy arasszal
Megint fölebb reszket a vödör, s mekkora út,
A nehézség mekkora kolonca ránt újra-újra,
Míg kávát érhetek. Véres rabszolgaharc
A rám szakadt szikla ellen; remény és csüggedés
Tétul^[2] száguldása. S lám, a kis kanáricsőr
Füttyen és jósolni mer, minden böjt hiába.
Ő tudja, ő érezi. Ó, milyen egyszerű
Egy titán problémája a sárga kanáriban.

JUDIT: A szitok nem segít.

APA:     Ki bántott, hogy dühöngsz?

PÉTER: Ki bánt? Elveszitek a tüdő lélegzetét,
Pestises gázaival üldöz a rosszakarat,
S a magány maszkja fojt. Aknák, botok és gáncsok!
Vonós szekerek közt csíptetik összeszelve.
Az asszony, az élettárs szúul ejti belém
A megvetett gondokat, és kirágja
Fő-főpilléreit. Szatócskézre adsz, Judit.
S rongyok siklusaiért.^[3] Ó, Judit, ó, Júdás.
A békés baráti kört, kik kart-karba mentünk
Tiszta csodák elé, gonoszul szétuzáltad,
S Brutust támasztottál a segítők közül,
Asszonyodhoz búvik a megszédült barát,
S a barátság tántorog: Férfisors.

JUDIT: Féltékenykedsz?
A húgomnak udvarol. Ne merj gyanúsítni.

PÉTER: Gyanúsítani? Minek. A hű test a hűség?
S a hűtlenség a szétvetett combok közt ered?
Harcaimban elhagysz, kezére játszol a sorsnak.
Mit őrizek rajtad, ha öledre csőszködöm?

APA:     Ez kettőtök ügye. Civódjátok el.
Halljam a válaszod, kell az üzlet, vagy maradsz
Koldus és csökönyös.

PÉTER: Koldus és csökönyös.

Függöny

Harmadik felvonás

Péterék lakása; egy szoba: ebédlő és háló; este van. Péter az asztalnál ül, előtte félretolt étel, papírokra korjad, majd bágyadtan hátradűl, a plafont nézi; Judit az ágy szélén ül pongyolában, papucsban.

JUDIT: Nem eszik?

PÉTER: Nem.

JUDIT: Beteg?

PÉTER: A fejem.

JUDIT: Mi baja?

PÉTER: Zakatol üresen, mint a cséplő dobja,
Ha szalmája kifut, s őt szíjam, az ostoba, bamba gőz
Még forogni ösztökéli. Nem etetik, de jár,
S zajosabban csépel, zajosabban, mint magot,
S meddő darálásában az üresség zuhog.
Elfutottak előlem színek, árnyak és zene,
Mint robbanás füstjében a szétvetett tagok,
Vízióm összezilált, s én hiába kapkodok,
Nem ragaszthatom egybe; a tűz-enyv, az idillit.
Megszökött. Retteg. Visszatér-e? Művész-rettegés ez,
Elszáll az életed, mint harangok hangja,
Nagypénteken; megtér-e, vagy harangláb maradsz,
Kit ürességre kárhoz a szótlanság-halál.

JUDIT: Nem megy az írás? Hagyja. Alszik rá; menni fog.

PÉTER: Mintha egy álom hídja áthidalhatná az éjt,
Rejtett, fekete kelés gennyed énbennem, Judit,
Új és új mérget ereszt; az agy sötét lesz tőle.
A szem álmosan nehéz, s a tikkadt nyelv fölragad.
Derű, béke és fölény: a hellén nap nyitja csak
Igaz dalra a szívet. Ez az űzött árvaság
Halál.

JUDIT: Önkéntes árvaság. Rokon part voltam, az élet,
Te tépted el magad. S még szigetedre is
Gátat vertél, nehogy habok nyúljanak beléd.

PÉTER: Kényszerült árvaság. Nappá indult árva,
Fagyott éteren át löktem a fényt, hogy elérjek
Egy-egy mogorva bolygót, s köztük téged, én Földem.
De nem kellett a nap: vak napok köré vonzott
A zengő fény undora; a fiastyúk alól
Szétfutottak a fiak.

JUDIT: Én szeretlek ma is.

PÉTER: Szeretsz és nem boldogítsz. Röstellném bevallani. Koldus bizonyítvány.

JUDIT: Hogy kényszerítsem rád az utált boldogságot?
Az én megoldásom tégedet összekötöz.

PÉTER: S mért akarsz megoldani?
Támasz a nő, s nem út. Mankó, nem ösztöke.
Mért is hagy kráter fekélyt a férfi oldalán
A kihasadt némbere. A lelkem pártalan.
Mért kíván párt a test? Mi ez a nő-morfium,
Melyet ha visszatiltsz, az ép szervezet kívánja,
Sötét delíriumba bénító gyilkosát:
Ha van: tespedésbe húz; ha nincs: tespedésbe lök.
Ő a nehézkedés, mely az angyalszárnyakat
A pokolba rántja. Aszkétaláz vagy szolgagond.
Válassz: járom vagy szomjúság,
Selyemfiú vagy férj-kuli. Szolgák választéka.

JUDIT: Túlzol, mint mindenütt. Férfi, nő: két világ,
De pallót vet közéjük az ősi ráutaltság: gyönyör és áldozat.
Csók a deszka, könny a szó: aki ráhagy egyszer,
Több jogon ölel másszor; sok picuri lökés
Tolja egy világgá a távoli kontinenseket.
Mennyiről mondtam le én. Léha, bálozó leány
Voltam, élet és vér, s hosszú farsangba indították vér s kedély.
Jómód és gond bagyulált. Jöttél te, s itt vagyok.
Egy szoba, kis falat. Én lemondtam. De te nem.

PÉTER: Én is. Zerge voltam, nem teve. A szabadság. A poggyásztalan út heve.

JUDIT: Szabadság? Börtönöd volt. Gondolj ifjúságodra.
A tövisből szedtelek ki; görbedt vállaidon
Hólyagfűzért hagyott a magány rossz csalánostora,
Mint […], ha új talajt talál, most, hogy áldozni kell,
Önző szív, megriadozol.

PÉTER: Mit áldozzak? Magam? Megváltottál? Mit ér,
Ha megint elveszít? Fehér zászló voltál,
S én golyóra ítélt; azért lobogtattad
A tegnapi kegyelmet, hogy a bitó alatt
Kötözd meg szerveim. Ó, ha láthatnál engemet, Judit.
Mily kápolnaáhítat lengte be jóságodat,
Öngyilkos szirteken kószáltam, sápadt gyerek,
Vérem és önbizalmam mélabúba apadt.
Akkor jöttél el értem, s én, mint jámbor parasztok,
Kik Máriát láttak, kegyhelyet emelek,
Ahol megjelentél. Viaszszív és viaszagy,
Hegedt szív viasz mása illeti templomod.
Élni cseperedtem. Mint eredő zápor
Egyre sűrűbb csöppekben, indult meg vágyam és dalom,
S jött a nász; jött a siker. Mint ígéretet néztek,
S mint ígéretet néztem én is az életet.
Mi borzongatott meg? Miféle szél csapott rád,
Hogy hideg lett a kert, mely engem lázzal kavart.
A bénát elindítottad, s a szaladó alól
A lábat kigáncsoltad. Kicsinyes szórakozás.
Az asszonyi talány remény s kétségbeesés közt lebegtet,
Óva, nehogy egyik is elragadjon. Kókadok,
Bízni piszkálsz. Lelkesedem, kételkedni húzol.
S ez a terv is. A kocsma, melybe művészmámorom fojtanád,
Egy sziget. Ördögötlet. A megváltás Juditja
S a kocsma-terv Juditja: melyik szál itt az ellen.

JUDIT: A szerelem szála. A részemet akarom… Átöleli.
Nem olyan ördögötlet az, Péter, józan ötlet.
Fenn jár a léghajó, de lenn van a hangár,
Égtörő életekhez is tartozik földi bázis,
Csak a gyermek léggömbje száll s pusztul horgonytalan.
Pénz és nyugodt másnapok: ezt jelenti a kocsma;
Időt vesztesz, s nyersz nyugalmat. Nem imént mondtad-e,
Csak a nyugalom napja szíjja fényre a tiszta dalt.
Légy nagy: fölös erőd szebbet tajtékozik,
Mint mai megfeszült agyad. Simogatja. Peti, én jót akarok.

PÉTER: Hallgass, és ölelj át. Untat a szó, ejti reá
A csók súlyos függönyét. Oly rég nem öleltelek.
Egy hete, egy éve?

JUDIT: Három napja csak.

PÉTER: Rég.
Mit koplaltatsz? Van szíved kijátszani
E szomorú karokat, a víz alól jövő
Két segélykönyörgést. Ha ölelsz, jobban vagyok.

JUDIT: Ismersz, az én szerelmem egy szálkán is fuldokol.
Egy fanyar íz, s az ételt kényesen eltolom.
Töröld el ezt az ízt.

PÉTER: Alkuszol, értéknek árt,
Vágynak föltételt szegzel, adj egy önzetlen estét,
S a volt odaadást.

JUDIT: Adnám, de nem bírom.
Homlokodon a kezem. Régi kéz s régi homlok,
S a kettő mégsem a volt meghitt kéz-a-homlokon.
A homlok mögött a dac, kézben a kérelem,
Ellökött lélek-kéz zsibbad s riadoz;
Cirógatni parancsolok, de ellenséges delej
Üti el ujjamat.

PÉTER: Legyen hát, új Ézsau.
A perc tállencséjéért eladom sorsomat,
Rokolyás Jákobom; használd ki gyengeségem.
Elpilledtem a mezőn, állati éhség
Tépdesi gyomromat.

JUDIT: Megteszed? Esküszöl rá?

PÉTER: Esküszöm. Mit akarsz? Csak most zsibbadjak el. Lágyan csókolja, az ágyra húzza.

JUDIT: Péterem, kis fiam. Higgy nekem, így van ez jól.
Anyuka jót akar. Széttépsz, drága kis vadam.
Ide az ágyra.

PÉTER: leteperi, csókolja, a ruháját szaggatja. Jákob.

Függöny

Negyedik felvonás

Halászbástya. Két torony közt húzódó felső terasz. A két torony a szín sarkain van. A háttér a Duna felé szögellő korlát; a korlát fölött csillagos nyári éjszaka, alulról a város fényeinek villódzása. Iván és Eszter a panorámát nézik.

IVÁN:    Halk, romantikus sziget a város tengerében. Budapest Helgolandja.^[4]
Művész gondolat volt e tornyos fölösleget
Ég és csillagok elé sóhajul emelni.
Kibú az odúember, mászik néhány száz lépcsőt,
És kikönyököl a néma végtelenbe.
Ín és agy […], a gondolat alól,
Mely elült, indulnak rádiószavak,
S halvány csillag-szó felel: zsámoly ez a bástya,
A világ imazsámolya
A kozmosz templomában.

ESZTER:               Minden egy, mondta Péter. Mi volt a mechanika,
S ő a Laokoón-élet rendjévé lehelte.
Ami van, gépezet; a formák szeszélyiben,
S a gondolatformákban is egy vegyi gép a rend,
Mint csigák s emelők bonyolult gépbe forrnak,
Komplikált fia az ősi, primitív gépnek,
Melyen a csillagok bús fénye forog.
Mily jogos egységgé fejtette ő a Mindent,
Szegény, álmodó fiú.

IVÁN:    Újra és újra rátérsz.
Mi mindent nyújt az éj, s te a csillagokból is Pétert olvasod ki.
Mintha ő volna az est egyetlen sugallata.

ESZTER:               Nyugtalankodom érte.

IVÁN:    Bizony, elforgott vele rútul a körhintasors,
Július; egy évszaka, hogy a rügybe borult budai hegyekben
Megünnepeltük. Hol az ünnepségire
A nagy vállalkozás romló halbűzt ereszt;
S mi ketten vagyunk csak hű barátai.

ESZTER:               És János?

IVÁN:    Lóra ült, mióta a siker szegült mögé.
Ő befutott, könyvire, mely Péter unokája,
Fél világ fölfülelt, most akadémikus
Magasságokból rímeken fitymálkodik.

ESZTER:               A becsület szobra volt.

IVÁN:    Amíg más nem lehetett.
Ez a parasztlélek: míg alul nyög: csökönyös,
S bizalmatlanul hunyorog a szent csodákra is,
Jusson felül: felpuffad, mint gomba eső után.

ESZTER:               Semlyék^[5] a barátság, földnek látszik, és mocsár.
Méltatlanok nyája a méltó pásztor sora.
S mi méltók vagyunk-e? Rózsakaró a nő,
S nem mentőrúd, jó támasz a virágozó alatt,
Nádszál-szabadító a fuldokló fölött.
Mily örömest segítnék. Mit ér a jóakarat?

IVÁN:    Környezete fojtja meg,
Innét kell kitépni. Míg e kör bűvnyűge fogja,
Csak hanyatlik.

ESZTER:               Kocsmáros ő! Eszelős eszesség
A söntésrácsot mögéavatni gondolatbörtönül.
Múltkor láttam: iszonyú, mivé tört e gyermek,
Mert gyermek ő, s az marad, csak a gyermek szeme
Néz ily dermedetten a világon túlra.
Ha térdeit babra kényszerítik,
Tehetetlen és hős, megfacsarja a szívet
Egy eltévedt holdsugár, melyet a kapzsi föld befogott,
S bűvös olajmécsben világítani használ.

IVÁN:    lenéz. Nézd, na nézd.

ESZTER:               fölsikolt. Péter!

IVÁN:    Felnéz. Integet.

ESZTER:               Otthagyja őket. Szalad. Hozzánk. Judit az. Ki a férfi?

IVÁN:    Tibor. Tibor és Judit.

ESZTER:               Még ez a tőr hiányzott Krisztus hét sebéhez.
Igaz volna a pletyka?

IVÁN:    Igaz, hát számít az?
A hűtlenség igaz, a pletyka hazug.

Péter jön az alsó lépcsőkről.

PÉTER: Jó estét, barátaim. Csakhogy embert találok.
Annyira undorodtam, mondtam, szívjuk teli
Porhadó tüdeinket, s porhadt szívünket is,
Ó, éj, Halászbástya s ti két igaz emberek.
Hányszor kornyadoztam itt, árva, nyolcadikos diák,
Az évszakok jártát a bástya alatti fák
Krisztusi színváltozása s a halkan elforduló
Bástyai ég mutatta. Első mandulavirág,
Utolsó ősz végi fák, kendőzött pírral és
Aszott faágkezekkel, itt gyűjtöttem én a színek
Városi hulladékát, s a tér itt nyilallt belém.
Gyermekség fakad, kamaszhályog, mely sejtelemként engedett
A zárt férfivilágba; első csók, első dalok.
Mit is tesz egy kamasz. Túlsága gőziben
Cselleng és botorkál, s már lehető tett tüze
Csap ki félig elkészült homlokából; száz lidérc
S erjedő tőzeg-agy új s új lidérccel villan
A rekkenő éjszakába. Isten, kit bősége
Szomorít, s oly szabad, hogy leláncolt világok
Béklyóit öltözi, csak hogy légyen mit szétfeszítni.
Hol az én kamasz szívem? Mily árboctalan roncsát
Vetem e régi szirtre? Ez volt a tat s ez a kormány,
De az egész s a gőz, mely vitte: paródia.
Iszalagos^[6] bordáimon kagylók. Nem is rossz hasonlat:
Kocsma és tengerfenék.

IVÁN:    Szabadítsd meg magad.

PÉTER: Igen, szabadulás. Forrás vagy, rád ült a kő,
Vemhes vagy, s visszanyomják vajúdó magzatod.
Lökj el követ és kezet. Pipogya Etna vagy,
Füstölsz csak, s kitörni félsz.

ESZTER:               Nem megy az egyhamar. Értem én, millió
Visszhang […] falai közt a rabot.
Kiejtett szavai, kiejtett vágyai.

PÉTER: Úgy-úgy, logikátlan törvény a vonzalom,
Ha a logika: borszagú lyukba csuktak,
Beszopott káromkodókat békítek nyájasan,
S szavam pénzüket szíjja, mint erejük hébére,^[7]
S engem is hébérez a nő, bordámból fiadzottan,
Állkapocs, mellyel sorsom új filiszteust leüt,
Egy kitépő mozdulat, s neki a szabad hegyeknek,
S én habozok, mi marad kitépve markaikban.
Van logika, Iván, túl gondolaton-odrokon
Akar velünk a világ, s nem kérdi, mit akarunk.
Amit ő akar: vonzalom, amit te akarsz: értelem.
Vonzalom és értelem egymásnak koppanása.
Mi ehhez minden más tragédia?

IVÁN:    Vak erők:
Ez a sárkány, ösztönök labirintusa rejti,
Szentgyörgység kezdete; öld meg sárkányodat.

PÉTER: Aszkéta beszéd, de több-e a megbillent mérleg,
Mint az egyensúlyozott? Könnyen fölüt az én?
A másik tányér volt üres. Mi a gazdagság,
Az ösztön vagy az én?

IVÁN:    Nehéz volt Buddha búcsúja. Gazdag volt Gautama, s nehéz volt a búcsú.
De el kellett búcsúznia, hogy Buddha lehessen.
Olvastam valahol:
Ott állt az elhívott nőszoba küszöbjén,
S asszonyára esett a hold. Lótuszok közt feküdt,
Karja közt is virág, a rég várt, esengett újszülött.
Már-már odaroskadt, már-már fölveré,
De átnyilallt rajta a mennyei […].
S ment a parancs nyomán, és elnyelte az éj.
Így megy el, aki elhívott.

PÉTER: Ki könyörül elébb, a düh vagy a rajongás?
Nézzük inkább az estét. Mily szelíddé csitul
Az emberkaptár, ha távlat kell neki.
A visegrádi hajó – pajzán kirándulók,
S egymás közt: hiéna csürhe. Egy hajónyi hiéna.

Sétál a párkány mellett, a toronyból beszél ki, Eszter és Iván utána.

Csak a Gellért-hegy áll tisztán s rendületlen,

Lerázta ember-tetveit. Irigyelt dolomit.

Tibor és Judit a másik torony felől jönnek.

JUDIT: Itt sincs.

TIBOR: Nem vesznek el. Így csak hajszoljuk egymást,
Ülj le; megéri az éj.

JUDIT: Az úton mukkot se szólt.
Az a lány lekiabált, s ő otthagy csapot-papot.

TIBOR: Összevalók.

JUDIT: Drága, plátói doktorkisasszony.
Mily undorító a nő, ha lélekkel kendőzé el
Förtelmes vágyait.

TIBOR: Mért förtelmes?

JUDIT: Szamár. Hosszú csönd.
Nem szeret, nem szeret.

TIBOR: Bizony, az nyilvánvaló.

JUDIT: Nap fut napra, s ő sürög-forog, lárva-arccal, mint gólemszobor,
Többet is, mint muszáj. Erőlteti a munkát,
Csak hogy világosabban kínozza mártíruma.
Oly kitűnő kocsmáros, híre van. Gyűlöl,
Nemhogy egy bece-szót, egy pillantást nem kapok,
Melyet szeretetre lehetne elérteni.
Máskor két nap se állta, hogy ágyam elkerülje,
Ma heteket forgolódom, várom, és haszontalan.

TIBOR: Ily tikkadó nyárban: szomorú.

JUDIT: Megcsal, ugye?

TIBOR: Nem lát és nem szeret. Sorsa szűk körébe vakult.
A megtört művészerő vádol, acsarkodik benne.

JUDIT: Most nem ír, s mégis beteg. Mi baja? Mért gyűlöl?

TIBOR: Eh, ne gyötörd magad. Más planéta ő, más anyag.
Egy holdkórost szeretsz, agya szörnyül vetett
Fantomjaira vész ő, s a világ apróságait,
Bájos csecsebecséink, megveti. Mit ruha,
Mit modor, mit lakás. Szórakozni nem tud,
Ételnek nem örül. Dohos szív, színtelen
Hodályeszme, gondolathombár, kincset gyűjt, s ha kiszórják
Magvait, mi marad, négy fal s málló vakolat.
Szánandó ez,
Sajnállak, Judit.

JUDIT: Ugyan.

TIBOR: Asszony vagy, s nem vagy asszony.
Mi a nő eleme? A sziporkázó anyag,
Mely minden játékos lépteit színnel ez villóddza körül,
S te egy lélekszörnyen csüggsz. […], barna bálványra,
Ki dohszagot áraszt, s mezőink tilalmaként
Gondba burkolózik. Pán az én istenem.

JUDIT: Pánsíp a bokorban. De igazi Pán vagy-e, asszonyt csalogató?
Tied-e a mező, hogy kisajátítod. Tisztás: a nő hű, rekettyés az […]
Pán vagy-e […]?

TIBOR: Enyém. Ha övé az értelem,
Enyém az idegen átbizsergő öröm.
Az ujj, mely selymet tapint, a nyelv, mely gyümölcsöt ízlel,
A riviéra-illat; s kerítő, forró tánczene.
Ismerj fel, Pán vagyok.
Asszony, nem ismersz reám. Én a kivétel vagyok:
A századik férfi, ki veled tud borzongani
Női borzongásaidban. Ha bőrödön átszáll egy lehelet-öröm.
A felület kultusza: színezd ki a perceid,
A sima test kultusza: fényesítsd körmöcskédet,
Az ingerek kultusza: csábíts és bukjak, s elölről
Megint, míg derekad a téboly le nem töri.

JUDIT: Mefisztó! Kibontakozik.
Eressz el. Le, le hamar. Meg kell keresnem az uram. Lerohan a lépcsőn.

TIBOR: Judit. El.

Péter és társai a torony felől jönnek, látják a jelenetet, de az árnyékban maradnak.

PÉTER: Tegnap tán ölök, s ma? Nézem, mint tüneményt.
Ezek vagyunk. Érdemes egy gerendát gyalázni,
Mikor az egész ház rád szakad? Még örülök,
Mint demagóg a zsarnok fölösen ostoba rémtetteinek.
Eggyel több érv sejtjeim lázadásba verni.
Még nagyobb cudarságot, hogy ne maradjon út,
Csak elszökni. Jónás és ti, kényszerült próféták,
Cettel és bottal kényszerít Ninive alá az Úr.

ESZTER:               Láz diderget.

PÉTER: Gyerünk, barátaim. A jajok királyfija
A küszöbre lépett. Süt a hold. Buddha búcsúzik.

Függöny

Folytatás itt