Babits írta; Szemem legpillangóbb lánya; Négy költő, egy káprázat

Babits írta

Két élősdit etetek naponta gondolatokkal,
az egyik a létezés-avató szörny,
a másik a pusztulás-muszáj.
Az egyik a virágvasárnapi sátor,
a mirha-illatu megmaradás-óhaj,
a másik a megszűnés, a késsel
fölhasitott sebü száj.

Lehet, hogy nem is mások, és
testvér ez a kettő:
nem tudom, ha az égbe merítem a szemem
és látom, amint váltja-köti egymást
a neander kori Nap meg a felhő,
hátha e háboru csak ősokok közti küzdelem?

Törődjek-e folyton is azzal,
nyílok-e vagy hirtelen dülök le?
A törvény szebb és hatalmasabb ivü, mint én.
Ha megmaradna az ember, mondjuk, örökre,
tízezer év, és csak nagy kő-szerve libegne
a szive bilingjén.

Nem érdemes a váltó-démonokon,
kofaasszonyokon számon kérni,
miért nem tőlük függ az alakfordulás?
Méhből szökünk, bucsuzunk, és ami
e tompa révületet kiséri,
csak valami véletlen-pazarolta varázs.

Létezés-muszáj, pusztulás-muszáj,
már legalább összes kozmoszi
fűszeretek ízlelem.
Babits írta: „Nem is olyan
nagy dolog a halál.”
És a gégerákra találsz-e paráznább
szűz-mocsokító példát, szerelem?

Szemem legpillangóbb lánya

Milyen szép volt Bősze Irén!
Akár villa forgott kezén,
akár fönn ült, mint az égen,
szénával rakott szekéren
Marcal-partról haza lassan
hajtotta a Riskát, Csálét,
vállával közben hozzám ért,

azt akarta, csókoljam meg,
akármit is megtehetek
vele, szorosan bújt hozzám
a zötyögő szekér tornyán,
körül égetett a mező,
de szégyellős fiú voltam
s éppen csak átszorítottam

harmat-hátát, nagylány-bőrén
átsütött a vágy-verőfény,
én meg nevettem-nevettem
zabosbükköny-föllegekben
röpülve fönt gondtalanul,
s akkor gúnyosan uszitott:
persze, pesti gyerek vagyok,

azért nem merem a percet
kihasználni, pedig nem vet
pillantást ránk a határban
senki. Nem tudom, hogy forrtam
legbelül, de zavarosan
gyűltek vad alakok körém,
tartotta a gyeplőt Irén,

így érkeztünk a tanyára.
Szemem legpillangóbb lánya
ő volt. Akárkit is láttam
azóta is. A halálban
majd fölsugárzik a képe:
Bősze Irén, Bősze Irén,
villám koporsóm födelén.

Négy költő, egy káprázat

Nagy László, Babits, Szabó Lőrinc, Baudelaire,
néztek rám tisztató, fénykép-szemetekkel.
Hogy lehetnék porfir-arcotok közt más is,
mint naponta borrá születő forrásviz?

Most szent nyávogások évadjába értünk
Magyarhonban, hol sok az isten-vitató.
Oda sorolom én magamat is közéjük,
bár nem vagyok még hajnali kakasszó.

Itt mindenki szelíd, okos, illedelmes:
ilyen földön dagad büszkeségtől a mell.
De hova fussunk, ha a béketűrés nem lesz
elég ahhoz, hogy jámborság közhelyeivel

szembeszállva gondolkodjunk, ne csak
azt mérjük, melyik az egyszájú, igaz út
és a kimondókra átkot vetve, vad
ordítással kezdjünk guillotine-háborút?

Négy zománctálon éledő pont remeg,
nem vakulok meg, míg segítitek harcom.
Legbiztosabb helyeim a betű-reggelek,
mikor átjuttattok minden köd-gubancon,

Szabó Lőrinc, Babits, Baudelaire és Nagy László,
megy lefelé Napom, új igékkel párzó,
de ti kápráztok majd nekem olyan zenét,
hol a kezdet az ős-fénylő sötét.