Archívum

Hetven felé…

Szigethy Gáborral beszélget Thimár Attila
Szigethy Gábor, Thimár Attila
2012. szeptember

Szigethy Gábor, a Kortársalgó rovat oszlopos szerzője rengeteg mindent csinál egyszerre. Könyvet ír, szerkeszt, rendez, darabokat válogat a POSZT-ra, s ezek mind adnának aktuális apropót a beszélgetésre, de a legfontosabb alkalom mégis az, hogy e hónap 29-én lesz hetvenéves. Szeretettel köszöntjük mi is!

Thimár Attila: Március óta te válogatsz a 2013-as Pécsi Országos Színházi Találkozóra. Mikor, hogyan kerültél a színház közelébe? Miért volt fontos fiatal korodban számodra a színház?

Szigethy Gábor: Édesapám, édesanyám tanárok voltak, sokfajta ember volt felmenőim között, tudomásom szerint művész egy sem. Kilencéves koromban voltam először az Operaházban édesanyám operabérletével. Ő úgy tudta, a Háry Jánost játsszák aznap este, ezért mehettem én „nekem valót” nézni. Az utolsó pillanatban érkeztem az Operába, leültem a helyemre, és nagyon hamar érzékeltem, hogy én nem azt a történetet hallom, látom, amiről otthon édesanyám mesélt. Amikor tíz órakor értem jött, a jegyszedőktől tudta meg, hogy csak 11-kor lesz vége az előadásnak, mert a Háry János helyett a Hovanscsinát játszották aznap. Kicsit aggódott, hogy vajon nem alszom-e a nézőtéren, de hazafelé menet én nagyon lelkesen magyaráztam, milyen izgalmas volt, amikor az egyik énekes bácsi a hosszú lépcsőn legurult. Szerintem aznap este dőlt el minden. Attól kezdve minden héten megvásároltam a Színház és Mozi című újságot, kivágtam a szereposztásokat, beragasztottam azokat egy füzetbe, és tizenkét éves koromtól kezdve egyre többet jártam színházba. Középiskolás koromban már természetes volt, hogy minden héten három-négy alkalommal vagy színházban, vagy az Operaház kakasülőjén ücsörgök. Érettségi előtt meg is lepődött osztályfőnököm, amikor megtudta, hogy nem felvételizem egyetemre, hanem díszletmunkásnak állok a Vígszínházba. Akkor már rendezőnek készültem, és úgy gondoltam, meg kell tanulnom a színházcsinálás minden csínját-bínját. Igazi buzgómócsing voltam: amikor végeztem díszletmunkásként, mentem segíteni a bútorosoknak, aztán kellékeztem, előadás alatt az ügyelő mellett szorgoskodtam, statisztáltam. Egyetemista koromban dolgozni kényszerültem, esténként színpadmester voltam az Irodalmi Színpadon, aztán segédszínész a Nemzeti Színházban, s már egy évvel diplomaosztás előtt olasz lektor és tudományos segédkutató a Színháztudományi Intézetben.

A színházrendezői felvételin 1961-ben elbuktam az utolsó rostavizsgán, és bár akkor nagyon haragudtam Major Tamásra (aki később megkedvelt), utóbb igazat kellett neki adnom. Valami nagyon lényeges hiányzott belőlem, ami nélkülözhetetlen a rendezői pályához: határozottság a tehetségtelenekkel szemben. (Később megtanultam, a színházban hiba megsajnálni a tehetségtelen színészt.)

Miután elvégeztem a bölcsészkart, színháztörténettel kezdtem foglalkozni, színikritikákat írtam, mígnem írásaimmal sikerült magam ellen hergelni a politikát, s miután 1976-tól két évig egyetlen sor írásom sem jelenhetett meg, ki kellett találnom, hogyan tovább. Egyetemi adjunktus voltam, tudomásul vettem, hogy egyetlen lehetőségem, ha a múlt felé fordulok. Régi magyar irodalmat tanítottam, s elkezdtem szerkeszteni, írni a Gondolkodó magyarok könyvsorozatot.

Feleségem édesanyja, Ruttkai Éva ugyan állandóan noszogatott, hogy írjak drámát, kerüljek közelebb újra a színházhoz, de ma is úgy gondolom, semmiféle tehetségem sincs a drámaíráshoz. 1991-ben, egy baráti összejövetel során Bánffy György színész, országgyűlési képviselő bizalmasan közölte velem, hogy Antall József írásaim, színházpolitikai nézeteim és személyes ismeretségünk alapján alkalmasnak tart, s ezért felkér, legyek a Nemzeti Színház igazgatója. Vasárnap este volt, mondta, másnap keresnek a miniszterelnökségről. Másnap nem kerestek. Hétfő este felhívott apósom, Gábor Miklós, és kérdezte, tudom-e, vajon miért hívták össze a Nemzeti Színház minden tagját rendkívüli társulati ülésre másnap reggel kilenc órára. Mondtam, nem tudom. Miután engem nem kerestek, tényleg nem tudtam. Aztán másnap délután Miklós elmondta, hogy Ablonczy Lászlót kinevezték a Nemzeti Színház igazgatójának. Sajnáltam.

Viszont nem sokkal később volt tanítványom, Vándorfi László, a Veszprémi Petőfi Színház igazgatója, aki olvasta Petőfiről szóló könyvemet, megkeresett, hogy állítsam színpadra Veszprémben Petőfi Sándor Tigris és hiéna című tragédiáját. Nagy volt a kísértés, nem tudtam ellenállni. A létrejött előadást a Magyar Televízió is közvetítette, és mert amúgy is menekülni akartam már az egyetemi kötöttségből, 1992-ben boldogan leszerződtem főállású színházi rendezőnek Veszprémbe. Hat évig voltam rendező, aztán szokásom szerint menekültem a kötelmekből, s azóta is boldogan írom szabadúszó értelmiségiként otthonomban a könyveimet, rendezek televíziós műsorokat, színháztörténeti kiállításokat…

1990-ben alapítottuk Bécsy Tamás professzorral együtt a Veszprémi Egyetem Színháztudományi Tanszékét, ott tanítottam tíz évig, majd a budapesti Színház- és Filmtudományi Egyetemen még egy darabig. Az utóbbi években élveztem, hogy színházba csak akkor járok, ha kedvem tartja – gondoltam, de idén márciusban elvállaltam a POSZT-ra a válogatást. Nagy volt a kísértés, nem tudtam ellenállni. Ez azt jelenti, hogy ősztől még körülbelül százötven estét fogok színházban tölteni jövő márciusig.

Körülnézek itt a szobádban, és rengeteg könyv sorakozik a polcokon. Hány éves korodban dőlt el, hogy könyvek között fogod leélni az életedet? Gyerekkorból van ez a késztetés, vagy később, kamaszkorodban alakult úgy, hogy végleg eljegyezted magad az irodalommal és a könyvekkel?

Édesapám könyvtárának jelentős része a háborúban megsemmisült, s amikor 1945 telén nem volt tüzelőnk, örök idealista apám – mert úgy gondolta, nemsokára jobb idők jönnek, s majd boldogan vásárolunk újra olvasnivalót – könyvekkel fűtött a kályhában, hogy én meg ne fázzam. 1947-ben meghalt, és ha lett volna pénzünk, sem tudtam volna a tűz martalékává lett Babits- vagy Kosztolányi-köteteket az ötvenes években pótolni. Emlékszem, hogy még tízéves sem voltam, amikor anyám rendszeresen hordta haza az üzemi könyvtárból a könyveket, s én egyre többet olvastam. A kályha és a szekrény között volt egy meleg zug, órákra elbújtam oda, és faltam a könyveket. Kiskamasz koromban már rendszeresen összegyűjtöttem azokat az egy forintokat, amelyeket fagylaltra kaptam, és azokból vásároltam az Olcsó Könyvtár köteteit. Gimnazistaként nyári kereseteim legnagyobb részét könyvekre költöttem. Ma is pontosan emlékszem, melyik könyvesboltban vásároltam meg 1958-ban a Pilinszky János által szerkesztett Mai francia költők antológiát, s hogy 1959 nyarán, amikor hat hétig cséplési ellenőrként dolgoztam Kecskeméten, milyen boldogan szurkoltam le a több mint száz forintot (ami akkor rengeteg sok pénz volt) Szabó Lőrinc kétkötetes versfordítás-gyűjteményéért. Örök barátaim azóta is az Örök barátaink. Egész életemben gyűltek körém a könyvek. Eleinte persze még számon tartottam, hogy hány darab könyvem van, negyvenöt évvel ezelőtt számoltam meg utoljára, akkor 3212 volt. Ma legalább négyszer annyi van. És bár többször elhatároztam, hogy nem veszek több könyvet, valahogy mégis úgy adódik, hogy időnként táskámban néhány újabbal térek haza.

Látom, tapasztalom, hogy már a negyven körüli értelmiségi generáció mindennapi életéhez sem tartozik úgy a könyv, mint valaha az enyémhez. Egyre inkább a számítógép helyettesíti a könyvtárat. A számítógép, az internet nagyszerű találmány, de számomra ma is az jelenti a munka örömét, hogyha éjjel kettőkor odalépek valamelyik könyvespolchoz, és saját könyveim között matatva találom meg a keresett adatot vagy idézetet. És olvasni könyvet szeretek: kézbe fogni, lapozgatni, ceruzával aláhúzni egy fontos sort, az utolsó oldalra oldalszámokat följegyezni, hogy bármikor visszataláljak a fontos helyekhez. Emlékszem, sok-sok évvel ezelőtt egyszer váratlanul megkért az egyetemen professzorom, hogy tartsak előadást Széchenyi István Hitel című munkájáról. Fél órám sem volt a felkészülésre. Levettem a polcról a kritikai kiadást, amelynek margóján véges-végig ott húzódtak ceruzás jegyzeteim. Látszólag rögtönöztem az előadást, valójában a könyvben lévő feljegyzéseim mint hívószavak működtek, s csak egy-egy pillantást kellett vetnem az előttem fekvő könyvre, hogy másfél órán keresztül tudjam ismertetni, elemezni, értékelni Széchenyi István gondolatait.

Azt persze még nem tudom, hogy mi lesz a hatalmas könyvtárammal, de hinni akarok abban, hogy a könyv mint műtárgy és mint az emberiség emlékezetének gyűjteménye mindig érték marad, s ennek a körülbelül tizenötezer kötetnek is jó helye lesz majd valahol, ahol gondolkodni akaró emberek hasznát veszik.

És mi lesz a kéziratokkal? Rengeteg van a gyűjteményedben, köztük nem is akármilyen kincsek.

Tisztázzunk valamit: nem vagyok gyűjtő. A hetvenes–nyolcvanas években igen gyakran megfordultam a Balzac utcai Borda Antikváriumban. A két tulajdonos, Glória és Lajos kiváló és szenvedélyes antikváriusok, hozzám hasonlóan könyvimádó emberek. Glória egyszer félretett nekem egy régi velencei képeslapot, s mondta, ajándék a gyűjteményembe. Akkor fogalmaztam meg: nem vagyok gyűjtő, hanem író és olvasó ember. Számomra a könyv, a kézirat, minden papír, amelyen betű van, élmény és forrásanyag.

Húsz évig készültem megírni Utazás Velencében című könyvemet, amely 1993-ban jelent meg. Húsz év alatt rengeteg Velencével kapcsolatos könyvet, cédulát, képeslapot, dokumentumot összeszedtem. Velencéből hazahoztam a prospektusokat, de a Florian kávéház arany nyomású szalvétáját is. És van vagy öt tucat különböző belépőjegyem a velencei múzeumokba. Egy régi könyvben találtam például arra, amely a Dózse-palotába szólt, az ára egy líra, 1905-ben nyomtatták. Amikor húsz éve utoljára Velencében jártam, ötezer líra volt ugyanez a belépő. Most ősszel, októberben már euróért fogom vásárolni a belépőjegyet. Mindez a sok papír egy nagy dobozban, a könyvek egy mennyezetig érő könyvespolcon pihennek. Nem gyűjtemény: olvasnivaló.

Régi magyar mondás: pénz pénzt fial. Nekem sok pénzem soha nem volt, csak sok könyvem. Az én életemben könyv fialt könyvet, kézirat kéziratot. 1989-ben alapítottuk feleségemmel édesanyja hagyatékából a Ruttkai Éva Emlékszobát. Kis múzeumunkat meglátogatta Mezei Mária férje, atyai jó barátom, Lelbach János, megcsodálta a két nagy szekrényt, amelyekben szépen rendszerezve sorakoztak Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán kéziratai, szerepkönyvei, fotói, szerepkatalógusai. Néhány hét múlva János újra megkeresett, és közölte, úgy döntött, nálunk lesz a legjobb helyen Mezei Mária kéziratos hagyatéka. És hónapokon keresztül kis szatyorban, nagy szatyorban hordtuk haza a papírokat. Érdekest, érdektelent, értékest, értéktelent vegyesen.

A gond csak az, hogy nagyon lassan halad a feldolgozás. Huszonöt éve arra gondoltam, hogy majd öregkoromban (akkor azt hittem, az ember hatvanéves korában már öreg) nyugdíjba megyek, a mindenkori kulturális kormányzat felismeri, milyen fantasztikus történeti értékek, kulturális kincsek vannak a kezünkben – Ruttkai Éva, Latinovits Zoltán, Mezei Mária kéziratos hagyatékán kívül Dajka Margit-, Szendrő József-, Weöres Sándor-, Pilinszky János-, Illyés Gyula-kéziratok; a felsorolás nem teljes –, és majd valamiféle rendszeres támogatást kapunk arra, hogy rendszerezve, feldolgozva hagyjuk az utókorra a sok-sok értéket. Támogatást soha senkitől nem kaptunk, csak barátaink segítségére számíthattunk, így viszont nem lehetett fönntartani a múzeumot. Hat éve a Ruttkai Éva Emlékszobát is be kellett zárnunk. Néha-néha tudunk időt szakítani rá, hogy az anyag egy-egy részét feldolgozzuk. Az idő sürget, mert a kéziratgyűjteményünk legnagyobb részéről csak én tudom, hogy micsoda.

Dajka Margit halála után – ma már úgy gondolom, botor módon – a lakásában található hagyatékból a kéziratokat és a személyes jellegű tárgyakat vettem csak magamhoz, a szövegkönyveket az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézetbe, a fotóanyagot az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tárába helyeztem el 1986-ban. Tíz évvel később, amikor Dajka Margitról írtam könyvet, a Széchényi Könyvtárban át akartam nézni a fotóanyagot. Mondta a könyvtáros, korábban tanítványom, hogy elnézést, tanár úr, de azt nem lehet kiadni, mert zárolt. Mondom, sebaj, mentem az osztályvezetőhöz, korábban egyetemi évfolyamtársam, de ő is azt mondja, nem adhatja ki, ugyanazon okból. Kiderült, hogy tizenkét év alatt nem akadt ember a könyvtárban, akinek ideje vagy tudása lett volna, hogy feldolgozza az anyagot. Nekem nem adható ki, mert én olvasó vagyok, viszont hiába tudnám én katalogizálni az anyagot, ez meg nem lehetséges, mert részben nincs rá pénz, részben nekem nincs színháztörténészi diplomám. Na, ez a fából vaskarika. Amikor tizenöt éve feleségem megpróbálta elintézni a minisztériumban, hogy múzeumi emlékhellyé nyilvánítsák a Ruttkai Éva Emlékszobát, egy tisztviselő közölte, az csak akkor lehetséges, ha szakleltár készül a gyűjteményről. Semmi gond – mondta feleségem –, akkor azt megcsinálja a férjem. Mondták, azt nem lehet, mert nekem nincs színháztudományi diplomám. Az senkit sem zavart, hogy a Veszprémi Egyetem Színháztudományi Tanszékén én tanítottam akkor a színházi filológiát. Úgyhogy ha megfizetem a munkabérét, valamelyik tanítványom szakleltározhatja azt a gyűjteményemet, amelynek szakmai labirintusában elindulni sem tud az én segítségem nélkül. Így nem lettünk emlékhely, ma már múzeumunk sincs, a gyűjtemény félig rendszerezve, félig rendszerezetlenül szekrényekben, dobozokban pihen. Viszont számtalan igen sikeres színháztörténeti kiállítást rendeztünk feleségemmel az elmúlt években. A csatát az ostoba bürokráciával szemben elvesztettük, de rengeteg embernek szereztünk örömet a kiállításokkal. Végtére is ez a fontos. És számomra a legfontosabb az, hogy az elmúlt két évtizedben majd két tucat színháztörténeti könyvet írtam, szerkesztettem, a számtalan kiállítás mellett dokumentumfilmet készítettem Ruttkai Éváról, Mezei Máriáról, Latinovits Zoltánról. A Sírás után: Latinovits című filmet nemrég ismételte sokadszor a Duna Televízió. Ha sokáig élek, talán be tudom fejezni a gyűjtemény teljes „szakleltározását”.

És a hátralévő hosszú éveidben miket szeretnél még megírni? Tervezel-e könyvet a borról, merthogy immár te is szőlőbirtokos vagy?

Márai Sándor negyvenéves korában arról ábrándozott, hogy öregkorára borospincéje lesz, a bejárat előtt öreg diófa, s az alatt fogja kortyolgatni saját szüretelésű, jófajta rizlingjét. Hatvanöt éves koromban vásároltunk feleségemmel Szekszárdon fél hektár szőlőt. Se pince, se diófa nincs rajta, de maga a szőlő különleges csoda: kilencvenéves védett kadarkaültetvény. Természetesen az öreg tőkéket megkímélem attól, hogy magam kapáljam, metsszem, s tegyem őket tönkre. A sok szekszárdi neves szőlőbirtokos által irigyelt szőlőnket Vida Péter barátom, a nagyszerű borász műveli hozzáértéssel, nagy-nagy szeretettel. És fene jó érzés, amikor vendéglőben vacsorázva azt látom, hogy a mellettünk lévő asztalnál éppen Vida Péter Öreg tőkék kadarkája nevű borát isszák – és dicsérik. A mi szőlőnk, a barátom bora, a fogyasztók boldogsága. Amúgy meg egy nagy dossziéban szépen gyűlnek borról, borászokról írott írásaim, s ha Isten engedi, majd megszületik egyszer egy boros könyv. Addig is egyetértek Hamvas Bélával: „Végül ketten maradnak, Isten és a bor.”

Az októberben induló új sorozatnak, a Nemzeti Könyvtárnak egyik szerkesztője vagy. Milyen feladatot, milyen felelősséget ró rád ez?

Még a hetvenes évek végén, gazdasági mélyrepülésem idején találtam ki a Gondolkodó magyarok sorozat tervét. Arra gondoltam, hogy régi magyar szerzők rövidebb írásait kellene füzetekben kiadni, ezeknek a szerkesztése, a jegyzetek és az előszó írása jelenthetne folyamatos jövedelmet számomra, ugyanakkor eközben módom lenne forrás- és élményanyagot gyűjteni tervezett könyvemhez. Nagyon egyszerű a képlet: ha másfél-két hónap alatt írtam, mondjuk, István király Intelmeiről egy négy-öt oldalas esszét, akkor ezért – 1981-ben – egy folyóiratban kaphattam úgy ötszáz forintot. A megíráshoz legalább egy hónapig kellett olvasnom, forrásanyagokat böngésznem – mindez egyenlő az éhen halással. De ha két hónap alatt elkészül az elolvasott szövegek alapján a megszerkesztett anyag, a jegyzetek írásakor a tudásom gyarapszik, és a kötetért kapok nyolcezer forintot, akkor az évente megjelenő hat-hét kötet honoráriumából el tudom tartani a családomat. Tíz év alatt így született meg az Ezeréves utazásom című kötetem, amely tulajdonképpen az egyes kötetek előszavaiból kovácsolódott egységes könyvvé.

Talán ez volt az oka, hogy most arra kértek fel: az induló Nemzeti Könyvtár minden egyes kötetének én írjam az előszavát. Ez másfajta és másképpen nagyon izgalmas munka. A Nemzeti Könyvtárnak hét alegysége lesz: Magyar Írók, Magyar Hősök, Magyar Tájak, Magyar Ízek, Magyar Mesék, Magyar Ritkaságok, Magyar Ünnepek. Nagyon remélem, hogy az elkövetkező években hatalmas szellemi kalandban lesz részem, hiszen jelenleg Herman Ottó madártani könyvét olvasom, aztán Gundel Károly A vendéglátás művészete című könyvéhez kell előszót írnom, már elkészült a Magyar Ünnepek első köteteként az általam szerkesztett Október 23. antológia, és olvasom Tormay Cécile Régi ház című könyvét. Gyakran idézem Pilinszky János gyönyörű gondolatát: „Egyetlen reményünk a múlt.” Hiszem, vallom, csak a megismert, megértett, átélt magyar múlt teremthet hazámban élhető jövőt. A Nemzeti Könyvtár nagyon fontos építőkocka lehet – hiszem: lesz – ebben a jövőépítésben.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.