Archívum

Titkok léte…; Lámpaláz; Ennyi tévhit; Dadogva vallom

Oláh János
2012. július

Titkok léte…

Titkok léte, te lassú, puha óra,
átölelsz, mint öröklét-Istenem.
Ha véget érek, megállsz-e egy szóra,
s megkérdezed-e, mi történt velem?

Rám szólsz szemrehányón: senki se voltál.
Legyintek csak, s mondom: tudom, tudom.
Gúnyos kacaj: mindenért meglakoltál,
elbuktattalak már a féluton.

A lét iránt lobbant mohó szerelmem,
mint étkét vesztett tűzvész, véget ért.
Magtalan magként csírázik szívemben
a meddő kérdés, hogy miért, miért?

Lehet, hogy ez most már a búcsú perce?
Meg kéne végre mindent értenem.
Nagyúr voltam vagy csak világ lelence?
Föladtam mindent: nem ér a nevem.

Ki kergetett, ki elől menekültem?
Álmot ringat a délibábos ég.
Hűtlen lett hozzám minden sejtem, hűtlen.
Ők ismerik Isten ítéletét.

Lámpaláz

E lámpalázas, furcsa pondró-csöndből
az ég hirtelen lángolása ébreszt
– másnak látszik az egész odaföntről –,
meghalsz, és végül majd az is elég lesz.

Most már tudod, vagy csupán tudni véled,
a lét, mit Isten közönyödre bízott,
nem jelöli a kezdetet s a véget,
mohó kétely: egyetlen, tiszta kínod.

Csöndes csodákra révedő tekintet
vallatja sóvár létvalód hiányát,
bár hihetetlen, mégis kéne hinned,
fejtve a titkot, mint bányász a bányát.

Belebutultál, beleöregedtél,
és nem akarsz már tudni jobban semmit
a sírban fekvő néma öregeknél.
Fájdalmadon ez fikarcnyit se enyhít.

Hova tévedtél? Szirti fenyves erdő
suttogja, amit te sohase tudtál,
lelked kifordult, villámterhes felhő,
szédült bolondot gyilkos viadukt vár.

Ennyi tévhit

Felvijjog a vágy, mint a vészfék,
halott madár, eldördült, süket érzék.
Lehullani vagy mégis fennmaradni,
magunkat soha, soha meg nem adni?

Esőérzet gyötörte buta hangyák,
túlélő módba szédülnénk, ha hagynák:
mindent reméltünk, de már nem remélünk,
hisztériába hökkent furcsa létünk.

Ennyi tévhit egyetlen pillanatban,
titok-levest fortyogó ősi katlan:
százszor reménytelen is azt reméltem,
nem kell azért a semmivel beérnem.

Aki vesztes voltam, vesztes maradtam,
mégsem nyílt meg a föld alattam.
Magához vonzott durván, mint a mágnes.
Találgattam: élet ez vagy halál ez?

Csukott szemmel a pirkadat jön,
s vele kiégve minden ösztön,
létlen lét öle, öntudatlan
boldogság-téboly, mit föladtam.

Dadogva vallom

A gyökereknél hallgatózom,
álmom a csönd, álmom az ózon:

űrbe tapogatózó lélek,
de test-kerékbe törve élek.

Dadogva, öntudatlan hajtom
a meggyalázott földre arcom.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.