„Réges-régi história ez, s félő, hogy a tanulsága is édeskevés…”
•
A minap akadt kezembe – épp kedvenc könyvtáramban rostokoltam – az Ókelta regék németből fordított, kétezer oldalra rúgó kötete. Csupa fantasztikus történet lovagokról, varázslókról és tűzokádó sárkányokról. Jó részüket már feldolgozták a minnesängerek, fordulataik ismerősnek tűntek a Wagner-operákból is. A bökkenő csak a könyv végén, a tartalomjegyzék tőszomszédságában megbúvó, részekre ollózott sagával volt, mely valóságos ízeivel elütött az Arthur-mondakör többi – habár költői – képtelenségétől.
(A második bekezdés első három sora megsemmisült):
„…fölkapaszkodott paripája nyergébe, majd nekivágott a hegyeknek, hogy királya nevében fölkoncolja a sárkányt. Ám előtte megmosta hamuszínű arcát, hisz sohasem lehet tudni, nem fog-e találkozni egy tündérforma vászoncseléddel a legmogorvább, isten háta mögötti rengetegben is. (Márpedig a lovag örömest vett védelmébe minden oltalomkeresőt.)
[…] Sir Lancelot süvölvénykorától rabja volt a szebbik nemnek. Tudvalévően éppúgy kedvét lelte a pórnőkben, mint a nemes hölgyekben – ámde szívét legfőképp Guinevra királyné dobogtatta meg.
A vasakaratú és szókimondó királynét persze korántsem lehetett egy napon említeni holmi sárkánnyal!…”
•
Olyannyira zavarba ejtő volt a keresett irodalmiasságnak, földhözragadt realizmusnak és cáfolhatatlan iróniának ez a keveréke, hogy gyanakodni kezdtem. Ám a könyvtárban a Regéknek csak egyetlen példánya volt meg, úgyhogy nyomozásomat el kellett napolnom. A délután hátralévő részét a legutolsó monda kimásolásával töltöttem. Mindeközben a híres világirodalmi hamisítókon járt az eszem, bár elképzelhetetlennek tűnt, hogy Macpherson ilyesfajta haszontalanságra fecsérelte volna az idejét. Chettertont eleve kizártam. Egy francia tollforgatóról már sokkalta inkább feltételezhető e csúfondáros hang: Mérimée azonban a délvidék, s nem a ködös ossziáni világ szerelmese volt.
•
„…Ám Lancelot hiúság dolgában messze fölülmúlta a többi lovagot. A pokolra küldésnek is meg kell adni a módját, hangoztatta úton-útfélen. Fontos, hogy a sárkány szemrevalónak találja kihívóját, amitől ráébredjen tulajdon rútságára, következésképp büszkesége porba hulljon – majd egy kardvillanás után a feje is.
[…] A derék lovag talpig páncélban zörgött paripája hátán a szóban forgó hegyek felé. Azon túl már nem is éltek emberek – még pásztorok vagy erdei zsiványok sem. Veszedelmes, farkas járta, rossz hírű vidék kezdődött ott.
[…] Az egyik szurdok mélyén – mely kietlenségét tekintve a sivatagokhoz volt hasonlatos – tágas barlangban tanyázott a fenevad. Akkora volt, hogy ha három ember csepűrágók módjára egymás vállára kapaszkodik, sem ért volna föl a perzselő leheletű, rettenetes szájig…”
•
Amúgy (megítélésem szerint) a mondabeli sárkány a légynek se vétett soha. Békés növényevő lehetett, a kelták lakta földek egyetlen mutatóba maradt, eleven óriásgyíkja. Utolsó leszármazottja annak a hüllőnemzetségnek, amelyet manapság az ásatag csontok búvárai indián néven ismernek, s amely az őslénytani műveket körmölő tudósok szerint Arthur király korára rég kihalt Európában.* Mi több, egy egész idegen világ zűrzavarán túl kiveszett a Sárga-folyó vidékéről is, noha ott senki emberfiának nem jutott volna eszébe, hogy ártalmukra legyen, így gyűjtve parazsat a fejére.
•
„…A dolgok lényegéről természetesen sejtelme se lehetett a keménykötésű, villámgyors kezű, ám fölöttébb csiszolatlan elmével megvert vagy megáldott Lancelotnak. Az ő szemében a sárkány nem volt egyéb, mint az ördög megtestesülése. Maga a látható, hallható és szagolható gonoszság. Ennélfogva elpusztítása is bízvást irigy hódolatot kelt majd a férfi- és enyelgő rokonszenvet az asszonynép körében.
[…] A nap már magasan járt, mikor nekieresztette döngő lépteit a hegynek. A sűrűn nőtt, vendégmarasztaló páfrányok miatt lovát kötőféken kellett vezetnie.
A zordon erdőséget különös alakú sziklák népesítették be, s hébe-hóba olyanfajta hangok szálltak a lombokon keresztül, mintha e sziklák beszélgettek, feleseltek, pörlekedtek volna egymással.
[…] Lancelot gondolataiba merült. Hovatovább az együgyűségig bátor volt – legalábbis ezt híresztelték felőle –, így rá sem hederített a furcsa hangokra, baljós fákra, hátborzongató sziklákra. Lelki szemeivel Merlint látta maga előtt, aki önhittségében folyvást a világ urának agyonnyűtt szerepében tetszelgett. Látta Sir Galahadet is, a legderekabb cimborát, majd Sir Gaveint, a nyájas szavút, és sorban a többi lovagot.
[…] Lancelot izmaiban egyszerre motozott erő és gyöngeség. Zsigereiben gőg és alázat fonódott össze, mint a bogozhatatlan erdei folyondárok – amiként szíve mélyén is, mióta az eszét tudta, jól megfért egymás mellett a magakellető felfuvalkodottság a szégyenvalló ügyefogyottsággal.
Így ért föl a gerincre…”
•
Másnap végigjártam a környék valamennyi könyvtárát és antikváriumát, s gyanúm beigazolódott: a Regék többi példányából hiányzott a kíváncsiságomat fölkeltő történet. Tetejébe sikerült rábukkannom az eredeti német könyvre is, mely 1933-ban jelent meg Berlinben, egy jóformán kiejthetetlenül (és leírhatatlanul) hosszú nevű kiadónál. A szerző a korszak vaskalaposságáról hírhedt, konzervatív irodalomtörténésze volt. Abból a fajtából való, amelyik tudományos kérdésekben nem ismer tréfát. Nevét emiatt mellőzöm is, hisz az égvilágon semmi köze sem lehetett a betoldáshoz, mely – ismétlem – az Altkeltische Sagenból ugyanúgy hiányzott, mint a magyar fordításokból (kivéve az említett egyetlen példányt).
•
„…Körbetekintve két újabb hegylánc tárult elébe, de ő nem habozott, s jószerivel ki sem fújta magát, máris nekilendült a völgynek.
Istenverte barma, gondolta epésen.
[…] A második hegy lábánál napszítta, fehér csontokra bukkant. Bár szemlátomást nem embercsontok voltak, önámító buzgalommal – minden keményfejűségét latba vetve tétovasága ellen – erősítgette magában, hogy azok. Haragra akart lobbanni, hogy legyőzze a torokszorító félelmet.
[…] Páfrányok, tölgyek, fenyők, körbekémlelés a tetőn, s egykettőre a harmadik hegy tövében állott. Csodálkozva vette tudomásul, hogy a fűnek rikító vörös a színe, akár a kibuggyanó véré, ha a penge egyenest a szívbe fúródik. Itt már a fák is merőben idegenek voltak.
[…] Mindeddig csak megvetette és rettegte, mostantól fogva gyűlölte is a sárkányt, amiért nem átall ennyi akadályt gördíteni az elpusztíttatása elé. Fogcsikorgatva gyürkőzött neki a meredélynek. Ám paripája az ismeretlen fák láttán öszvérmód megmakacsolta magát, s úgy kellett vonszolni, mint egy degeszre tömött zsákot. (Keservesen nyihogott, és a kötőféket rángatta egészen addig, míg a lovag páncélkesztyűs öklével véresre nem zúzta a szügyét…)
Végre-valahára fönn voltak a csúcson.
S akkor Lancelot rézsút átellenben megpillantotta a sárkánylyuk koromszínű, iromba száját.
[…] A sárkány déltájt friss harasztot legelt – egy hályogtükrű tó partján –, majd oszloplábain a barlangba dübörgött. Odakinn megnövekedett a meleg (a környező fák kókadtan lógatták ágaikat), s a már-már trópusi hőségben jólesett elterülnie a hűs kőpadlón.
Épp szendergett, mikor becsattogott hozzá a halál…”
•
Hogy az ősregény, vagyis a földkerekség összes mágikus történetének valóságmagját magában foglaló Első Könyv nemcsak jelkép, hanem kézzelfogható, jobban mondva szemmel olvasható realitás is: egyetlen lángelme pergamentekercsekre rótt műve vagy egy luxori, jerikói és babiloni írástudók alkotta titkos társaság szerkesztménye, afféle kulturális összeesküvőké, akikhez a századok alatt előbb az Indus partján, később a Jangcétól a Temzéig (mindkét irányban) természetes hajlékonysággal kapcsolódtak a rokon lelkek – nos, erről egyelőre nem rendelkezem perdöntő bizonyítékkal. Ám amennyiben szimatom nem csal, Lancelot alaphistóriája is fejezete a szóban forgó Emberiség-könyvnek, melyből minden utána következő származott, származik és származni fog.
•
„…Az egész Guinevra királyné ötlete volt. Ő adott hitelt egy pásztor nyakatekert, félnótás dadogásának, aki a Három Hegyeken túl belebotlott valami elmondhatatlanba. (Mindazonáltal szegény ördög a látványtól hajszál híján szörnyethalt.)
[…] A hír hallatán Guinevra tapsolt örömében, és két keble nyugtalanítóan kezdett hullámzani. Habozás nélkül felszólította a Kerekasztal lovagjait, hogy lépjenek Szent György örökébe. (Arthur kezdetben mondvacsinált kifogásokkal hozakodott elő, de látva a királyné elszánt tekintetét, csakhamar ő is várakozón pillantott szét a Kerekasztal fölött.)
Habár Guinevra vonaglása korántsem maradt hatástalan, a lovagok kevésbé lelkesültek. Rövidesen valamennyi tekintet egyetlen emberre szegeződött.
A következő szempillantásban Lancelot – vasaiban csörömpölve – föltápászkodott, hogy illő köszönetet mondjon a megtisztelő kegyért.
[…] Egyszóval magasabb utasításra járt el. Utóvégre a királyné szeszélye – amelyet a király hallgatólagos beleegyezése szentesít – parancs egy valamirevaló lovag számára. Lancelotot pedig szemernyit sem zavarta, hogy a lovagok közül egyes-egyedül ő formálhat majd igényt rá, hogy az unokák krónikáiban új Sárkányölőként magasztalja az íródeák (tetteit éppúgy fölékesítve, akárcsak sosem látott ábrázatát).
[…] A barlangban félhomály terpeszkedett. A lovagi agyvelőben teljes volt a homály.
Ostoba fajankó, mondotta volna ajakbiggyesztve Merlin, ámde a vén varázsló e pillanatban mással bíbelődött…”
•
Mikor harmadnap visszamentem kedvenc könyvtáramba, tüstént előkerestem a Regék egyetlen „bővített” példányát. (A kötetet balszerencsémre csak helyben lehetett forgatni, kikölcsönözni – ördög tudja, miért – nem.) Mikor fölütöttem, s szélsebesen a végére lapoztam, legnagyobb elképedésemre (és csalódásomra) azt kellett látnom, hogy utolsó ottlétem óta ismeretlen kezek durván kivágták az idézett betoldást. Az életlen olló vagy kés több helyütt fölsértette a könyv gerincét is.
Ezer szerencse, hogy három nappal korábban lemásoltam az egészet.
•
„…A harc még a sokat próbált Lancelot számára is zavarba ejtően kurta volt.
Miután aláereszkedett a harmadik, legnyaktörőbb lejtőn – paripája száját véresre cibálva a zablával –, majd körüljáratta szemét a szurdokon, megnyugodott. Tisztán hallotta a sárkány zihálásszerű, emberi fül számára másvilági szuszogását. A ló összevizelte magát rémületében. Lancelot nesztelen mozdulatokkal pányvázta ki, aztán a barlangtorokhoz lopakodott, elővonta hüvelyéből széles kardját, s berontott a sötétbe.
[…] Magamagának sem vallotta volna be: azért keresi folyvást az életveszedelmet, hogy a kaszást egyszer s mindenkorra jóllakassa a mások vesztével, s így szolgálja meg bérét, az öröklétet. Valójában a világ leggyávább szerzete volt, mióta csak megemberesedett.
[…] A sárkányt álmában érte az első döfés. Valami éles járta át a szívét. Ráncos szemhéja fölpattant, s egy idomtalan, négylábú, fekete élőlényt látott, amelyik hátulsó végtagjaira támaszkodva harciasan lóbálta előtte egyetlen karmát. Olyan volt, akár holmi nagyra nőtt, zörgő páncélú bogár – vagy épp ellenkezőleg, összetöpörödött unikornis.
Hasztalan vetett felé könyörgő pillantást, az egyszarvú újra döfött, egyenest puha torkába, aztán megint…
LANCELOT TELITALÁLATÚ SZÚRÁSAIVAL IRGALMATLANUL LEMÉSZÁROLTA A BÁVATAGON ESDEKLŐ FENEVADAT…”
•
Talán szó sincs semmiféle ősregényről, s egy agyafúrt tréfamester műve az egész? (Az egyik könyvtáros tette volna lóvá okító buzgalmában a jámbor olvasókat? Netán egy régieket utánzó filosz járatta velem [is] a bolondját?)
Vagy csakugyan létezik az Első Könyv, melynek hipotetikus vázlatát hosszú éjszakai virrasztás eredményeként – végrendeletemmel együtt – hajnaltájt sikerült papírra vetnem?
Isten tudja.
A befejezés mindenesetre a következőképp hangzik:
„…Másnap a jól végzett munka örömével tért haza királyához. Hőstette bizonyságául magával cipelte a legcsekélyebb ellenállást sem tanúsító, lenyakazott szörnyeteg fejét.
[…] Nem csodálhatni, hogy az udvarban fényes ünnepséget rendeztek tiszteletére. Arthur atyai mozdulattal a mellére ölelte, ahogy fogadott fiakkal szokás. Guinevra élveteg pillantással hozta tudomására, hogy napszállta után mindent megkaphat tőle, amit emberemlékezet óta asszony férfinak adhat. Sir Galahadet büszkeséggel töltötte el kebelbarátja diadala. Sir Gavein sárga képpel pukkadozott az irigységtől. A viharvert paripa ezüstveretes lószerszámot kapott, a sárkányfejet pedig kitömték, és a lovagterem falára akasztották.
Lancelot elégedett lehetett sorsával. Talpát nyalták az udvaroncok, s még a szemérmességükről nevezetes udvarhölgyek sem restellték dicsérni, feledve az illemet. Ő lett a hős, a gáncsnélküli, akinek kardja nyomán – mellyel világéletében csak a gyöngéket oltalmazta – írmagja sem maradt Európa földjén a sárkányfajnak.”
•
(Végre-valahára befejeztem a csomagolást, testamentumomat közjegyzőnél helyeztem el, hamarosan indulok a lőporfüstös Keletre. Vagy nyugat felé? Grönland hómezőire? A Szahara homokdombjaihoz? Egyvalami bizonyos: életem hátralévő részét a történelemben elkallódott Emberiség-könyv felkutatásának fogom szentelni…)
2013. július–augusztus