Nem szül gyáva nyulat Danúbia büszke párduca

Az ember, akinek emlékére itt ily szépen – huszárostul – összejöttünk ma, irodalmunk egyik legnagyobb költője volt. És nyilván marad is, amíg el nem jő a végítélet napja. Amikor is majd vér festi a Cordillerákat, s recsegve a tengerbe dőlnek Ádria szirénes sziklái. Miként, elképzelhetetlenül eladdig: Prusszia trónusa is öszvérogy, s a Haemusokat zivatar borítja. De még valószínűbb, hogy a végítélet után is egyik legnagyobb költőnk marad. Mindenek végezetéig. Amikor majd az egész univerzum fertelmes kavargással és gluguttyolással isteni átokként el nem tűnik a Nagy Fekete Lyukban. Magyarjaival és nem magyarjaival együtt. Hegyi hencekkel és síkföldi horvátokkal, bugris tótokkal, húsárus zsidókkal, hegedáló cigányokkal meg az örökké henyén ünneplő rácokkal és oláhokkal. Céltalan földosztállyal és szegény műveletlen néppel. Hamis gazdasági szellemmel meg a meddő szőlőszaporítással. Egész hiányos gyümölcs- és népszerkö­zetével. Nem utolsósorban túl közel épült házaival, melyek mindegyike valóságos kihívás a mindent felperzselő, kénköves pokoltűznek.

A rikoltó lángkakasnak.

Csúszik veszettül lefele, nem tud már megkapaszkodni, mert romlásnak indult: hajdan derék magyar. Nem látjuk, Árpád vére miként fajul? Nem látjuk a bosszús egeknek ostorait nyomorult hazánkon? Nem látjuk erkölcsünket!? Azt, hogy most undok vipera-fajzatok dúlják fel várunkat, mely oly sok ádáz ostromokat mosolyogva nézett. Most lassú méreg, lassú halál emészt. Mi most a magyar? Mintha veszett darázs szívta volna ki: zörgő, rút szibarita váz. Egy gyenge széltől földre teríttetik, és ott is marad. Maradik. Róma ledűl, s rabigába görbed.

Minden út Rómába vezet?

A rúgkapáló gyermek, aki itt, a hátam mögött, pont 236 éve látta meg e sivárszép világot, mindjárt akkorát rítt, hogy az oda messze, egészen a sarok mögé is elhallott. Oda, ahol manapság egy másik író lakik Hetyén a maga fehér falú kúriájában, Eldorádójában, Kánaánjában. Az ő ugyancsak messze földön hírös neve szerint: Ambrus Lajos. A kisdedet emitt meg, ennyi sok évvel ezelőtt Dánielre keresztelték innominepátri + spiritusz szánkti. Vagy nomen est omen. Istent bírájának tekintve később, mint a bibliai Dániel, Berzsenyi több ízben – ha áttételesen is, de – megmutatta az Úr rettenetös erejét. Képzeletben járt a babiloni udvarban is biztosan, látott virágzást, s látott pusztulást a valóságban. Költői vízióiban, melyekben – egyebek mellett – az istenítélet országokat megsemmisítő erejét zengte, valahol a Mindenható országának eljövetelét is szóban megfestette. Urunk Krisztusét, ahol elsősorban imádott magyarjai boldogulnak majd. Víg, de nem alélt boldogságban. Miként az leginkább előfordul a rosszaság szemléletes példájául örökké vásáros, vigadalmas, fenékvakarászó, lusta, széttartó Szlavóniában.

Hol leginkább „szeszereg a gőbölös”. (Mi is ez?)

Mondá Berzsenyi: Attila reáparancsolt a behódolt görögökre, hogy a magyarok kedvéért anno vásárokat tartsanak. De hogy a magyarokra parancsolt volna vásárokat tartani az egyébként is befuccsoló görögök kedvéért Attila, arra nem gondolná, hogy adataink volnának. – Így vélte bölcsességéről és igazságosságáról híres-nemes, fennkölt poétánk, aki a pipafüstös Va(z)s megyébe meg a légyrajos Somogy megyébe álmodta az ógörög kultúrát. S ugyanott képzelgő szemével megpillantotta – felettébb romantikus mód – Núbia morgolódva kaparászó, forgolódva lefekvő párducát. Ezért jött az – kis élccel – részünkről a siketecske címben, hogy Nem szül gyáva nyulat Danúbia büszke párduca. Azért, hogy egyetlen huszárvágással éreztessük az éreztethetőt. Közelebb hozva szeretett Dunánkhoz a tárgyat. Szólva egyben Berzsenyi egyik kedvenc történelmi-földrajzi példálódzó helyéről, Attikáról is. Mert miként azt A magyarországi mezei szorgalom – vagy csak a szorgalom – némely akadályairul szóló, hosszú és őszinte dolgozatában megvesszőzte: rendkívül bosszantó a táj, hol egy-két dugadűlt falu annyi élőföldet bitangol, mennyi a perzsagyőző Attikának is alig volt.

Ott gyakran elfárad a böhöm ökör és a pöszmögő béres, és az egész szorgalom csak a kertek aljáig szól.

Hol a birtokosok örökös viszálykodása és a sok gyülevész, cserfes korhely cseléd miatt az egész nép úgy megromlik, hogy az ily hely csupa zsiványbarlanggá válik. Hol – természete szerint – a legiparkodóbb gazda is felejt az ángol és német szorgalom elveirűl aggódni. S elég jó gazdának nézheti magát, ha több száz holdja mellett nem koplal – írta kritikusan, amúgy maga is érzékeny-sértődékeny, derék drága Dánielünk, aki – minden vállassága-nyakassága ellenére – szívesebben visszavonult nagy sértődötten a birtokára, mintsem folytatta volna a maga becsületéért, lírájáért és lantjáért zajló csaknem ökölharcot. Midőn arra a remek alkalom szinte vágytól reszketve, nyüszögve kénálkozott. Igaz, a bédobott törülköző előtt még visszavágott a poétai becsület sértéséért, ami mintha a férfiasság meggyalázásával lett volna akkoriban egyenlő. Visszaperdülvén rúgott egyet a hátbaszúrásra, de nem talált rendesen. Utóbb maga is rájött.

– Egy mondolat bánt engemet…

Hogy miért és hogyan sértődött meg Berzsenyi Dániel Kazinczyra, Kölcseyre, mindenkire, a világra, a szomszéd háromlábú kutyájára, s mi következett belőle, arra itt nincs mód bővebben ránézni. Elég az hozzá, tiszta szívből aggódott az egykor dicső nemzetért, tudjuk, közben saját magát is a hajánál fogva igyekezett kihúzni a cuppogó, latyakos, vidéki kátyúból. Legnagyobb rosszkedvében is olyat tudott mondani, hogy mégse őrlődjük magunkat fekélyesre. Ne csüggedjünk el márpedig azon sem, hogy mindenben elmaradtunk. Lementünk sekélyesbe. Mert ha köztünk megjelenik egy valódi géniusz, nyomban követni fogjuk. Egy igen szép jövendő felé. A lángoszloppá gyúló géniusz pedig csakugyan megjelent egy ugyancsak rúgkapáló kis kakis konkurencia formájában arrébb, Kiskőrösön, 1823 első zimankós napján.

Illyés Gyula úgy képzelte ama szilveszter éjszakáját a Petőfiről meg a magyar sorsról írt könyvében, hogy az ország akkor legnagyobb költője békétlenül járt-kélt niklai kúriájában. Negyvenkét éves Berzsenyi Dániel, jó gazda, bizonyára megcsinálta már az óév számadásait. A birtokkal nincs baj, viszont annál reménytelenebb a másik ügy, az igazi, amelyre életét feltette. Mégpedig a magyarság sorsa. Ha megkérdeznék, Berzsenyi Dániel keserű választ adna. A nemesség, amelyet ő oly sokáig a magyarsággal azonosított, puhány, megromlott, méltatlan elődeihez. S a nép, amelytől a nyugati nemzetek legjobbjai (kis vicces csúsztatással: beleértve a nemzetközi valutaalapot is) annyi mindent vártak. Mi a magyar nép, jobbágyság? Tudatlan, hanyag, elmaradott, koszmorc, a földmíveléshez sem ért. Ő ismeri ezt a népet, közelről figyelheti. Az mentené meg a süllyedő hazát? Berzsenyi elhízott testéből hatalmas sóhajt bocsátva szomorúan legyint.

Vége?

Oh, dehogy! Még csak most jő a talpra magyar! (De az már végképp nem fért ide.)

Elhangzott 2012. május 12-én Egyházashetyén, Berzsenyi Dániel emlékünnepén.