Mikor az olvasó még csak belelapoz a Verhovina madaraiba, minden a Bodor-életmű iránt érzett tisztelete dacára elhúzza a száját: hány bőrt lehet még lehúzni erről az isten háta mögötti világról? Jönnek majd a néhány valós helynévvel (itt rögtön ilyen a Verhovina) és sok kigondolttal félig azonosítható, a pontos leírásokkal együtt is álombeli tájak, a titokzatosan maguktól értetődő és így mitikusan mítosztalan események, amikor a teljes determináció és a démoni esetlegesség mintha egyszerre érvényesülne, a kíméletlen struktúra elvébe betagozódott vagy épp azt működtető (ál?)pópák és apácák, a kegyetlen halál és az értelmetlen létezés borotvaélén egyensúlyozó gyökértelen szereplők. A telep, a részleg világa.
És valóban jönnek, sőt olvastatják magukat. A beszámolót többnyire Adam, egy, a javítóból kihozott és a telepvezető Anatol Korkodus jobbkezévé váló fiú, néha pedig egy harmadik személyű ismeretlen beszélő előadásában halljuk. Minden fejezet címe egy (vagy két) szereplő neve. Az egyes fejezetek közt kihagyott időben is fontos, sokszor alapvető dolgok játszódnak le, ezekről aztán utólag értesülünk, sokszor csak utalásokból. De van olyan szál is (a könyv elején a helyszínre érkező újabb intézetis gyereknek vagy a gátőr feleségének a sorsa), amely az ismeretlenségbe merül (fölvetve a kérdést, miként aránylanak egymáshoz a bemutatott és a lényeges életszeletek).
A színhely Jablonska Poljana, ahol még a középkor mélyén valamikor hőforrások fakadtak. Telep, részleg, tatár és zsidó boltosokkal, szlávos és romános nevekkel, melyet az évszázadokig birtokos, majd elmenekülő Czervenskyek udvarházába egy szép napon váratlanul betelepülő Korkodus irányít, némi kapcsolatban távolabbi homályos kilétű központokkal, de főleg a házban talált titokzatos könyv útmutatásait követve (Eronim Mox könyve egyszerre szakácskönyv és mesekönyv). Van közmosoda, ahová a hőforrások vize folyik, van fogadó, ahol néha ínyencekhez méltó ételek is készülnek Pochoriles fogadós szakértelmével. Rendszeresen érkeznek Korkodus védencei a közeli javítóból. Feltűnő, hogy nincs otthonosság: sem igazi család (csak nevelőapa, álunokatestvér stb.), sem bensőséges tér (csak közmosoda, utca, vonat – amíg van, mert épp megszüntetik –, étterem, mind igen rideg színekkel festve), sem meghitt, természetes kapcsolatok (Korkodusnak két „cefre” a szeretője, az apró Roswitha a „játékszere”, nem lehet tudni, ki kinek a besúgója, a gátőrt saját felesége akasztja föl – ismeretlen okból –, a nők gyakran leszbikussá válnak – például a két „cefre” – stb., stb.). Ez sem épp vonzó, de még hátravan a fekete leves: gyanús idegenek tűnnek föl, gyanús és félelmetes dolgok történnek. A legfélelmesebb, hogy elűzik a környék madarait, némává válik az erdő. A hőforrások kénszaga és az erdő némasága teszi még baljósabbá a vidéket. Miért? Talán valaki meg akarja szerezni a területet (alighanem a jelenben, a privatizációk korában vagyunk, derül ki több utalásból). Korkodust letartóztatják, hulláját hamarosan visszaszállítják, amelyet Adam az elhunyt végakaratának megfelelően a belekerülő testeket kék kristályba vonó, csak lakantuszbogarak által lakott mérgező forrásba süllyeszt. A regény végén ugyanide csalja, fullasztja a környéket fölmérő, épülettervekről beszélő ismeretlent. Ezután lakantuszbogarak tűnnek fel a közmosoda vizében is: valami megváltozott, úgy látszik.
A Bodor számára végleges áttörést hozó Sinistra körzet világában vagyunk. Már az első mondat erre utal: „Két héttel azelőtt, hogy nevelőapámat, Anatol Korkodus brigadérost letartóztatták, megajándékozott egy vadonatúj Stihl motoros láncfűrésszel.” Hogy is kezdődött a Sinistra? „Két héttel azelőtt, hogy meghalt, Borcan ezredes magával vitt terepszemlére a dobrini erdőkerület egyik kopár magaslatára.” (Az érsek látogatása pedig: „Medárd előtt egy héttel a fodrászat első vendégei hozták hírül, hogy kora hajnalban elfogták a Senkowitz nővéreket.”) Ez már provokáció: valóban ilyen szolgai utánlövés lenne csak a könyv? Nem hagyhatjuk ennyiben.
Tény, hogy a regény izgalmas. Márpedig az utánérzések inkább bágyatagok. Persze az érdekesség itt is a régi módszereken alapul, mindenekelőtt a késleltetésen. Tudjuk, letartóztatják a brigadérost, de nem tudjuk, hogyan, miért. Tudjuk, meghalt a gátőr, de az egyik védenc épp elindult felkeresni. Ismerjük már a bűnjeleket, később derül ki, hogy az elpusztult pópához tartoznak stb. Máskor mintha a szereplők tudnának valamit, amit mi olvasók nem, olyan határozottan cselekszenek homályos helyzetekben. A váratlan és erőteljes fordulatok, gesztusok szinte megszokottá válnak, annyira gyakoriak. A komolyságról is rendre kiderül, hogy valamiféle megfagyott humor.
A szenvtelen előadásmód egyneműnek adja el a közeget, pedig elég visszatérni az első mondathoz, és rögtön látjuk, milyen sok irányba futnak a vektorok. A „brigadéros” a kuruc idők felé kacsint (bár később racionalizálódik mint brigádvezető, de furcsa ez a brigád is: egy tagból áll), a láncfűrész a horrorfilmek irányába. Képtelen képzettársítások, de a végén mégiscsak beigazolódnak. A láncfűrésszel alighanem feldarabolja a kiugrott lutheránus lelkész az egyik, semmittevésében fenyegetővé váló védencet, és a magyarság – meg a szabadságküzdelem – is félig nyílt témává hangsúlyozódik (az utóbbiak minden bizonnyal újdonságnak tekinthetők a korábbi kötetekhez képest).
A mindent részletezve leíró stílus egy szinten ragad meg ruhát és jóslatot, vonzalmat és kegyetlenséget, egyházat és világot, tárgyat és embert. Nincs kiút, nincs kívülállás, nincs csodálkozás. Másrészt csak kívülállás van, hiszen az esetlegességnek ezzel a rémuralmával nem lehet azonosulni. Mintha hiányozna a személyiséghez szükséges belső mag. És mivel eredetileg szinte mindenki idegenként érkezett, nincs gyökér, hagyomány sem, amely szilárd pontot jelentene. Az eseményeknek így többnyire egy-egy idegen érkezése ad lökést, de ezek az idegenek egyre fenyegetőbbek.
Látszólag ilyen a Bodor Ádám-i világ. A vegetálva pusztulás képe. Nem véletlen, hogy sokszor adja meg az elbeszélő az időpontot baljóslatúan talányos (másrészt a jézusi passió ismeretében pontosítható) meghatározással: „a halál órája”, „a halottak órája”: „Egy forró délután, a halottak óráján, miközben kábultan szundikáltam”; „Ilyenkor itt mindenki elájul, ez itt a rémület, a halál órája a Paltin lejtői alatt”; „délután, fényes nappal, a halál órájában jártak itt” stb. A télen-nyáron jégbe fagyott egykori malomhoz hasonlóan van megdermedve az élet: „a vízfogók hirtelen befagytak, mögöttük a jeges ár föltorlódott, majd lassan átbukva a torlaszokon elborította a malmot, hogy az mindenestől belefagyott. Ott áll kristályba dermedve azóta is. A rövid nyár langyos szellői évről évre kikezdik ugyan, hogy néha remegő, bársonyos fényekben csillogni kezd, ám mire igazán fölengedne és olvadásnak indulna, oda a rövid derűs évad, máris megérkeznek az első fagyok. Csak a nyár fényei költöznek bele, hogy aztán lassan adja ki magából őket: ködös őszi éjszakák mélyén, mint Eronim Mox óriás varázslámpása dereng a település peremén.” Az egész létezés vagy Kelet-Európa, vagy Magyarország képe ez? Ha különböző hangsúlyokkal is, de leginkább mindegyiké. Egy olyan lété, ahol az enyhébb korok sem teszik kétségessé: alapvetően a halál az úr. (És ezt csak színezik a Kalevalától Vörösmartyig és tovább nyúló malom-jelképek vagy a kristályba dermedés E. T. A. Hoffmannt, Az arany virágcserepet idéző mozzanata.) A „halál órájában”, a távlattalanságban nincs kiteljesedés, még tragédia sem. A létezés „kábulat” és „ájulás”. Olyan gyakran kerül valami valami más helyébe, hogy az már a világ lényegéről mond lényegeset (a lényegtelenségét): már a regény legelején Adam a mindenes Balwinder helyett megy ki az állomásra az új jövevény elé, ahogy később – a sapka helyett nejlonzsákot a fejébe húzó („Mi a fenét hordasz a fejeden?”) – Radoj megy Ambrozi pópa helyett a szomszéd helységbe pisztrángokért, az ostáblát, ki tudja, miért, Ses-Bes játéknak hívják stb., stb.
Mit lehet tenni? Várakozni. „Hátha jön valaki.” Vagy legalább az idő megy: „Hátha jön valaki, és megmondja, mi végre vagyunk itt. Vagy nem jön ide többet senki. Igazából csak az idő múlását várjuk.”
De látjuk, akik hívatlanul érkeznek – és ez egyre sűrűbben történik –, csak rosszat hoznak. Vagy Klara Burszen kisasszonynak, a legidősebb helybelinek az esete, akinek a varrónő megjósolta, hogy egy magyar katonatiszt jön majd érte, a hegyeken keresztül vágva át magát. A tiszt tényleg megérkezik – „a másvilágról”, mondják akkor a jégbe fagyott alakra –, de a kisasszony addigra már halott, és a gyámoltalan katonát magával viszi a fogadós, hogy együtt legyenek öngyilkosok, levonva a végső következtetést.
És mégis van remény. És mégsem olyan egyértelmű a pusztulás, mint ahogy a fönti összefoglalás vagy Bodor korábbi művei – illetve azok értelmezései? – sejtetik. Van ugyanis távlat, és a távlatban lehetséges a változás.
Először is, valószínűleg nem mindig volt ez így, vagyis nem szükségszerű a jelenként megmutatott létállapot. Nemhogy madárdallal volt tele a némává tett erdő, de valaha kimondottan „kies csücske” volt ez a Verhovinának. Igaz, a legendákba vesző régmúltban. De: van régmúlt, van íve az időnek! Valószínűleg ennek az ívnek a tudását őrzik Klara Burszen történetmondásai – a neki magyarul fölolvasó fiúknak, elsősorban Adamnak szokott a múltról beszélni – és Eronim Mox könyvének „meséi”. (De ezt a tudást őrizhetik a könyv receptjei is, hiszen feltűnő, hogy milyen ínyenc fogások készülnek a különben örömtelen közegben.) Az alapító legendát érdemes fölidézni, mivel központi jelentőségű: „valamikor régen, még a ködös középkorban, egy fagyos őszi éjszakán, pont egy szerdai piacnapra virradóan a szállás határában, egyszerre kilenc helyen hévizek fakadtak, gőzoszlopok törtek a magasba, amelyek a telihold fényében gyémánt lobogásukkal a legmélyebb alvókat is fölriasztották. Reggelre […] a Néma erdőből Militzenta, Verhovina védőszentje, akinek három lába volt, hogy csak úgy suhant a rétek fölött, jött és a piaci népek szeme láttára megáldotta a halmokat, amelyek között a hévizek buzogtak, ezzel az egész területet […] pont amennyit a Paltin lejtőiről a tekintet befogni képes, ezer évre a Czervenskyek gondjára bízta.”
Vagyis létezett, vagy legalábbis elgondolható olyan helyzet, amikor ember, szentség és természet valóssá és egységessé válik. Az ilyen pillanat évezredes időt képes megalapozni. (Maga a Militzenta név is ezt a számot nyomatékosítja.) Az ilyen pillanat felébreszti az alvókat. Talán a halál órájában kábultan alvó jelenkor is felébreszthető? Talán a regényben gyakran megidézett világvége-jóslatok sem csak a világ végét, de egy új világ eljöttét is jelentik?
Mert néminemű változást érzékel több szereplő (a megérzések alapján történő tájékozódás szintén sokértelmű jelenség a könyvben). Az állatorvos mondja ki: „Fura időket élünk. Valami megmozdult itt körülöttünk.” Sokáig úgy tűnik, hogy a rossz beteljesedése felé haladnak az események. Végül mégis inkább biztató a vég: megjelenik egy rozsdafarkú, visszatérnek a madarak.
Mi fordítja meg az események irányát? Sok minden történik, aminek jelentősége lehet. Számos ünnepnapot emlegetnek (például a télbúcsúztatót). Nikitát, a furcsa, évekig szopó (Fehérlófia?) csecsemőt, aki állítólag csodagyerek, és három lába van, nevelőapja kiviszi az erdőbe. Neve a Mox-könyv szerint halált jelent (miért van benne a „nik”-szótag több szereplő nevében?). Eltávolítják a halált az emberek közül, egyben újra lesz a népnek háromlábú Militzentája? (Halál és szentség együtt áll?) Adam átéli a boldogságot (vagy a boldogság mulandóságát?) a vágyott nő távozásakor: „Nika Karanika áll, csukott ablaka mögött […] egyszer csak félig nyitott szájjal, nyelve csillogó hegyével az üvegre tapad […] A boldogság nyála pedig szivárog, áramlik langyosan, át az üvegen, elárad a tagjaimban, a gerincem tövében lüktet delejesen, mígnem hirtelen forrón elönti a combom, lecsorog hűvösen a lábszáramon, be a talpam alá, jéghidegen.” Ugyancsak Adam – félig könyörületből – némileg közel engedi magához az egyik kiöregedett „cefrét”. A megkésett magyar tisztet elviszi a fogadós közös öngyilkosságra, a „rózsaszín angyalarcú” Steliant, Nikita mostohaapját pedig Adam biztatására valószínűleg fölaprítja a kiugrott lelkész (az egyetlen nem ortodox egyházfi, az egyetlen magyarul tudó helybeli). Maga Adam a legújabb idegennel bánik el (a mérgező forrásba fullasztja).
Az eddig tétlenül, kiszolgáltatottan várakozó helybeliek Adam vezetésével átveszik az irányítást. Az utolsó idegenhez intézett szavaiban már nem a tehetetlenül vágyakozó, hanem az öntudatos ember (és közösség?) nyilatkozik meg: „Tudni akarja az igazat? Ha nem jönne ide senki, annak örülnének.” Erre nem számítottak az idegenek. Nemcsak az ő meglepetésüket, de az emberi tartalmak visszanyerését is érzékelteti a csodálkozás visszatérése az addigi közöny ellenében. Először még csak tettetés („Csodálkozik? Nem áll jól magának.”), de másodszor már valós: „Nem kérlel, csak néz rám csodálkozva, tágra meresztett szemmel”.
Miért kell meghalnia a nyilván sokat szenvedett, gyámoltalan katonatisztnek és a tétlenségével bosszantó, Nikita anyjával összeköltöző „rózsaszín angyalarcú” Steliannak? (Igaz, az utóbbi rosszul bánik a gyerekkel, talán el is akarja veszejteni.) Hiszen mindketten még a hagyományhoz is köthetőek. A katona a történelmihez (a múlt magyar volt, legalábbis magyarok is éltek Jablonska Poljanán), Stelian „angyaliságával” a transzcendenshez. És valószínűleg a múlt, a hagyomány ad erőt a kitörés megkísérlésére már Korkodusnak is (aki esetleg még egy álnéven visszatérő Czervensky is lehet, mindenesetre kis rendet teremt, és a tradicionális ünnep megtartására is súlyt fektet), és nyomában az általa – és Burszen kisasszony által – nevelt Adamnak. Ám a két fentebbi alak a hagyomány félresiklását fejezi ki. A katonatiszt a nosztalgikus-szentimentális múltidézés „túlvilágát” testesíti meg, Stelian pedig a giccses („rózsaszín”) transzcendencia-elképzeléseket (a belebódult Danczura is ennek megfelelően számos kis „STLN 2011” feliratú kereszttel gyászolja, az évszámmal üzenve az olvasónak: a legaktuálisabb jelenben vagyunk).
A többnyire kiábrándító látványok és kellemetlen szagok alapján tájékozódó világba korábban is beszűrődött egy-egy illat, bereppent egy-egy színes pillangó, egy női ruhán feltűntek a valóságban elvesztett madarak. És rendre megszólalt valami titokzatos, vonzóan zengő hang. Az első fejezetnek már ez adja meg a „végkicsengését”: „Az a karcsú kis kristálykehely, amellyel a cinege démon, Nika Karanika aznap megajándékozott […] mintha egész nap csak erre a kristály hangra vártam volna, magától megszólalt és búgni kezdett.” Sokáig illuzórikusnak tűnik a beszüremlő szépség, végül mintha mégis felülkerekedne.
Új időszámítás kezdődhet a regény végén. Már a fejezetek száma is jelképesnek vehető: az utolsó a tizenharmadik. Vagyis a tizenkettővel betelő (napi, évi) ciklus után a tizenharmadikkal valójában egy új ciklus kezdődik? És esetleg az Adam név sem véletlen? Az első ember neve is a kezdetre utal. Persze a bűnbeesésre is, fölerősítve a helység nevében szereplő Jablonska szóval, amely a szláv nyelvekben az almához vezet. Betelt a bűnbeesés utáni büntetés ideje? Vagy az újrakezdés szükségszerűen bűnbeesés is (hiszen, ha tevékenyen nem is, de felbujtóként és csapdába csalóként Adam két ember halálában is főszerepet játszik)?
És milyen lesz ez az új kor? Egy ilyen magyar hagyományú vidéken, ahol az aranykor, úgy tűnik, a magyarokhoz köthető. A magát túlélő tiszttel lezárult a szerepünk? Vagy az újjászületés is magyar lehet? Hisz Adam is beszél kicsit magyarul.
A regényben ugyan fölmerül a magyar nyelvtudás és egy egykorvolt magyar közösség témája, de csak ennyi. Mégis erősen gyanítható, hogy a középkor mélyén kezdődő ezeréves korszak a magyarságra utal. Tudjuk, az ezer év. Ennek fényében már Militzenta három lába: a hármashalom? (A halom szó is előkerül a fentebbi idézetben!) Czervenskyek (szláv nyelvekben: vörös): a címer vörös sávjai? Már csak az ezüst sávok kellenének, hogy ne csak elszabaduló fantáziálásra gyanakodjunk. És föl is tűnik, együtt az egész címer egy mondatban (a lobogó szó sem véletlen talán): „Jablonska Poljana a közeli Néma erdővel, az érclelő vágatokkal, meleg forrásaival és a Medwaya jeges ormaival sok emberöltőn át a Czervenskyek birtoka volt, akik egy tornácos udvarházban laktak, a Talpasok utcájában, a Háromlábú Asszony szobra mögött, szemben a Paltin hőforrásai fölött lobogó ezüst drapériákkal.” A címer mellett itt van az egykori gazdag ország, a jellemzően urakra és parasztokra („talpas”?) oszló társadalom. És a következő mondatban a váratlan (indokolatlan?) vég: „Egészen addig, amíg egy éjszaka váratlanul, mindenüket otthagyva, el nem tűntek a településről.” Esetleg kisebbségbe szorultan őrzik a tudást. A titokzatos könyv szerzőjének keresztneve visszafelé olvasva: minore. A vezetéknévben (Mox) Magyarország neve lenne rövidítve?
A magyar tapasztalat mint a térség sorsának a modellje? Az emberiségé? Vagy fordítva? Mindegy: magyar és egyetemes.
Ha rejtjelezve, ha meg-megkérdőjelezve, de fontos újdonságokig juttatja életművét az író: lehetséges az újjászületés, tehát lehetséges a személyiség, a magyarság és az egyetemesség. Milyen időtlen, és ha akarjuk, ma is milyen könnyen aktualizálható tudás. (Magvető, 2011)
