Az álmok gyötrelem-kútja

Dögkút. Akár a dögkút. Mint a dögkút! Minden
éjszakám az álmok gyötrelem-kútja! Ó, rettenetes
alvás-éjszakáim bomló és büdös, zagyva álmaim gyötrelem-
kútja! Minden egymásból kinőve villámfény-gyökérbozonttá
és minden összekeverve lápvastag puha, lila sivataggá, alak-
jajgatások, fényköd-férgek, füstölgő asszonyi nemiszerv-vágatok,
gyilkos bokorbozontok a combtövi medúza-lüktetés fehér hasbőrén
a hús-húsba befelé süllyedő bőr-csigaház köldökig, s közöttük piheláz
finom fekete szőrvonal, s az egész álom-dögletesség mintha egy
púpos öregasszony meztelenül pipázna a Vénusz-csillagon ülve,
és minden egymásba habarva fehéren, lázasan, feketén, akár
a világüstben a hangtalanul dübörgő mindenség-darabok,
szenvedés-gyász lét-cafatok. És ha fölébredek éjjel, s éjszakai
ablakomon kinézek, félek visszaaludni, mert az álomkútba
visszazuhanni nagyon nehéz, mint létdermedt deres asszonynak a
megfoganás, pedig férfi-szívem fénylik, mint Alighieri Dante
éposz-látomásának Mennyországa, az árnytalan könnypuha
tündérkóborlás angyalvilága, mert öreg szívembe zúdul az Isten
spermája, a Tejút! Nálunk a falu szélén volt a dögkút a kőbánya
alatti selyemláz-hullámosan zöld lobogás-legyezője végén az országút
szélén, egy vén gémeskút, száraz növényrongy oldalú óriás kőkocka-
vödör, titáni bajszos kőgyűszű, fingerhút, ujjkalap, ahogy a svábok
mondják, gyötrelemkút-álom, ahogy én mondom könnyezve
szinte, mint egy rokoni karcsú temetésen. S a kút mély büdös
gégéje alján lódög, borjúdög, birkadög, szakállas, szájból lila
timsórépaként kinövő nyelvű kecskedög, szempillás nyitott halálüveg:
szemekkel, szőrgyűrű-szemüveges dögcsikó egymásba cafatosan
és gyötrelmesen rohadva, meg villanykörte-égés szemű borostyán-
rücsökrög kövér varangyok, pislogva, mint a villámszempillás ég,
és kötőtűvel elhajtott meztelen magzat, mirigypókháló vöröslila placenta.
Egyszer meg egy szőke copfos levágott kislány fejét is láttam abban a kútban,
amely olyan volt, mint egy óriás száraz fa-imádkozó-sáska, kiszáradt
Ájtatos Manó fából, mintha egy földig érő pipájú, csontfésű-sovány öreg
cigány-isten pipázna, oly árva és oly magányos, mint Petőfi Sándor halála
után Arany János, a pipás ősz öregember, a zseniális gyász és megszégyenülés.
S a kútban legyek, legyek, legyek milliói zizegtek, sírtak, sziszegtek és szitásan
rezegtek, zöldalma-szemű, parafa-boxkesztyű-szemű, pudvás fagomba-
szemű, villanyégő-szemű, két tojáshéj-arcba ültetett rózsaszín ikragombóc-
szemű, parázsszivattyú-szemű, kristálykazetta gömbdoboz-szemű legyek
szitásan, pirosan, zölden, kéken, aranyfeketén rezegve egymás fölött, mintha
egymásra rakott eleven sziták, emelet-dobok reszketve, szinte zokogva,
rázkódva, jajgatva nyögve, mintha egy légyszita-emelet-felhőkarcolót pofozna,
verne dobolva a kútban sikítva hömpölygő gigászi gyíksárkány-állatördög,
a kút csöndje száraz dühöngés, s lobogtak vörösen, zölden, aranyzebrává
csíkozott, sakktábla-oldalú drótháló lapokként és dobokként, mintha őrölt piros
paprikát szitálna az udvarsárra őrült asszony, fehér rizsszem-dombot rostálna
a tél, a barna nádashajú boldogtalan elmebeteg nő a megfagyott szerelemre.
Ó, a legyek, a legyek, a legyek! Az álom gyötrelem-
kútjában nincsenek legyek, se aranyrózsa-farúak, se
forró vércsöppalakúak, se áttetszőek, mint a kristály, hogy
gyászpont-szívüket is látni lehet a drótrosta-labdás szem-arc
mögött, a páncélkék nyaktő mögött, a hártyarongy-bárka szőrös
hát körteszagú kocsonyahúsába ültetve, belenyomva, mint
húsvéti fonott kalácsba a mazsolák, a barna aszalék-könnyek,
sem az idegrendszer rostfonadék testhálózsákját, az érzékelés-
áramszobrot, sejtfonadék-szobor finom és szagolni tudó sárga
lánckutyát. Ott nincsenek egymás fölött és egymás alatt laposan
rezgő, sisteregve és szinte füstölögve bozsgó, vonagló, jajongó
légy-szitarácsfödők, szitadoboz-vinnyogás-korongok, szitarács-jajdobozok,
emeletes sírás-toronnyá dagadt, függőlegesen és vízszintesen lüktetve
égő légyszita-szakállak, könyörtelen keringés-bajszok, lesüllyedő és
fölemelkedő színes állati hullám parókák, fehérhegyű, nyálzásba
csomagolt, kútszáj-rózsaszínből kiálló friss csontok, mint a csecsemők
rózsa-ínyéből kinövő első fogak, a tejfogak lassan fogsorrá ébredő
növekedés-jövője, ott csak újszülött sírás van és nyálas bömbölés,
mert fájdalom és kezdet, ott nincsenek zebralegyek, légyzebrák,
pepita-ingű, csíkos-ezüstgatyás szitarezgés korongzászlók, vasrózsa-
farú rezgéspontok, grafitpont-legyező szita-szétnyílások és
üveg-mákszita-szemű, rothadás-mélyig süllyedő zokogás-lepények,
kék, sárga, fekete, zöld, hullaviasz-színű szitahalmaz-rácsok,
ott nincsenek piros legyek, mint a havazás-kertben őrölt piros
paprikát szitáló meztelen örült asszony, akinek arca, emlője,
hasa, barna bokorinda szeméremszőre, keze, combja, hóból kiálló
térdig-hócsizmás lába piros, mintha forró friss marhavérrel
lenne leöntve, mint a mészáros arca, fehér ingköténye, ha a
hentes-udvaron álló gyámoltalan tehén szőr-májfoltos homlokába
háromszögletű vasfejszét vág, s a tehén fölugrik és négylábú
lekváros-palacsintaként a földre zuhan, s a verejték-álarcú
mészáros a tőgyes vastag tarka állat ütőerét átvágja késsel,
s a gejzírként kilövellő vért egy óriás virágos zománcbögrébe feji,
aztán az új halálvért megissza, mint egy habzó krigli málnaszörpöt!
Ott nincsen a konyhaasztalra tett gyúródeszkára kukacos lisztet szitáló
háziasszony, az alkoholista férj rettegő, zokogó felesége. Ott csak
rothadás van, bűz, hullaszag-émelygés-mámor, mint halott ember
boncolásakor a proszektúrán. Ott csak bomlás van és lét-hervadás.
S ebből a gyötrelem-álomkútból száll föl anyám, Mama, a Drága,
mint aki sírkövét félrelökve, mint Jézusét az angyalok, lesöpri testéről
a szemfödő-foszladékhabot, a koporsó farost-szitáját, s úgy nyilall
föl az égbe, az égő kék hihetetlen-egészbe, mint Matthias Grünewald
Jézusa, krisztusi sebbel jobb emlőcskéje alatt Szent Szivárványhártya-Golyóban!
Mert sírjáról, a sziklabarlang szájáról kitört a Jézus-szívű buborék, Isten-belsejű szivárvány-tojás!
Ó, Szent Mennybe-Nyilallás, te Asszony-Jézus, Megváltó
Anyám! Az egyetlen te voltál, aki az Álmok gyötrelem-
kútjából, mint forró aranytrombita forgószél, karcsú végtelen
aranyhegedű-hang az űr csillagkosár-gömbjébe fölmagasodtál
végtelen aranytű, Szentséges hosszú lángcsokor hit-oszlop.
Kiszálltál az álom-mocsár büdös és borzalmas éj-vödréből,
és áldott kis tested körül nem voltak sült fonottkalács-szájú
legyek, fehér cipószájfejű legyek, eltűnt a légy-rezgés korong szita-
födője, a ziháló, sikító légy-harang, aminek könnyes asszonyszíve
te voltál! Dögkút-álom?, vagy végtelen zöld tenger, nem is
tudom. Mert fodros, kagylós, elefántfüles, örvényrugó-pikkelyes,
zölden beborított fülű eres, fehér érhálós, fehér liszt-tejes csönd-
háborgás volt a víz tengere, mint az ecetes salátaleves, s a feszes
hullámok, mint zöld üvegkoporsók, zöldüveg szarvasbogarak, és
mindegyik üvegkoporsóban, mindegyik óriás üvegpotrohban részeg
apám feküdt és szájából lövellt a sűrű, lila tüdővér a kék
égbolt-mennyezetig, és az álomkút dögtengerből sírás, üvöltés,
sikongás, bömbölés, hörgés, csipogás rettenetes szutyka, makogás-
kavaréka szállt föl álom-szívemig, mintha egy létgyűlölő
gazember egy titáni állatkert valamennyi létezőjének szemét
forrasztó-pákával, lángpisztoly sziszegő tűzkésével kiszúrja,
fekete üstgödörré, üszök-kráterré lukasztja, és jajgat a majom,
sír a strucc, hab-szív pecsétvégű cementkő-ormányát kő füstvégű
szuszogás-világgá tekerve lóbálja a levegőben és ordít és trombitál
vakon és hörög és üvölt a tigris, a zebra, a teve, a négylábú mozaik-
pettyemelet zsiráf, és jajong a fóka, a pingvin a pelikán, a
bagoly, a rózsamadár, az oroszlán, a csimpánz, a gorilla, a színes
bohócmajom, az emu, a kenguru, a sas és a csönd-kápolnagólya!
És sírnak a dzsungel-madárházban a trópusi madarak, és sírnak
a lepkeház lobogó vak, cifra színpuderhártya lepkéi vakon keringve.
És sír az égő üveggombostűfej-szemű, és jajong az emberszemű, madárszemű!
Ó, rettenetes vakság-pokol álom-éjszakáim! Ó, Dögkút-éjszakáim,
büdös és rohadt álmaim dögkút-borzadály-magánya, amelyből ribizli
piros szemű hártyás sárkány-denevérek jajongás-oszlopa nő nyitott fekete
esernyőkkel alvó szemgolyómig. Jaj, mikor lesz végső ébredésem
fekete halál-kotyvalék, fekete rothadás-dögkút iszonyomból?
Mikor hagytok el, halottaim, akiket eltemettem, oszlás-büdösség deszka-
ládátok fejénél állva, hisz úgy sorakoztok szívem bizalmán állva, mint
a katonák, feszes halál-vigyázban: Tamási Áron, Marx György, Déry Tibor,
Illés Endre, Bodnár György, Kass János, Rátkai Ferenc, Csernus Tibor, Petrovics
Emil, öcsém: Juhász Gyula, Szűzanya Gondmosolyú anyám, koporsóban
könnyező apám: Juhász Ferenc, ti írók, atomfizikusok, költők, grafikusok,
kőművesek, politikusok?! Mikor lesz vége már? Mikor lesz vége már?
Talán még akkor se, ha önmagamtól végleg megtisztít a halál!
Ha öreg testem sírba eresztve végül hazaér, végleg hazatalál.