Nemes Nagy Ágnes egy rövid írásában azt meséli el, hogy Ottlik Géza nem értett a versekhez. Az anekdota nem jelent meg, a hagyatékból került elő, ezért nehéz eldönteni, hogy mennyire gondolta komolyan értékítéletét a költő, de valószínű, hogy véleménye eléggé határozott volt, különben nem írja le. „Mérhetetlenül hosszú időbe került, míg rájöttem, mennyire nem ért Cipi a vershez. Remekül leplezi ugyanis süketségét lángelméjével, szellemességével, s nem utolsósorban azzal a tökéletesen téves, ámde heves meggyőződésével, hogy ért hozzá. Mindenki tudja: Cipi nem olvas. Soha semmit. Verset pláne nem. Nem olvas és nem ír (a kettő összefügg).”1
Ámbár amikor e kis történetet továbbolvassuk, azt érezzük, nem az a fontos, hogy Ottlik, azaz Cipi értett-e a versekhez, hanem hogy a vers olvasásának különféle változatai lehetségesek, s ezek között Ottliké különbözik a költőétől, s nem is kis mértékben. Az eltérés oka: másképp látták azt, hogy az irodalmi műben megelevenedő valóság milyen szálakkal, milyen furfangos gépezettel köthető ahhoz a világhoz, amely körülvesz minket, amelynek fényeit, ízeit, hőmérsékletét és érdességét nap mint nap begyűjtjük, hogy elraktározzuk emlékezetünkben.
Számon kérhető-e a valóság a vers olvasásakor? A válasz: igen, csak az nem mindegy, hogy a valóság kibomlását melyik szinten érzékeljük a műben, s ez a kibomlás, szétáramlás milyen szabályok szerint írható le. Feltehető, hogy a két szerző abban is egyetértett, hogy e szabályrendszer különböző elemeinek egyensúlyban kell lennie. Nem véletlen, hogy a költő esszégyűjteményének ezt a címet adta: A valóság mértana. Ez a mértan nem a matematika mértana, nem a geometria rendíthetetlen szabályosságot követő fegyvertára, hanem egy külön rendszer, amelyben a valóságban tapasztalható összefüggések, tükröződések, oldalarányok és párhuzamosságok leírhatók. Az emlékek finom fátylai, egy délután lassú pulzálása, amely felerősödik, ahogy mélykék lesz az égbolt, egy kora reggel a tányéron hagyott vajas kenyér.
E rendszernek a szabályai olyan szigorúak, mint a mértané. Ez a rendszer nem matematikai egységekkel fejezhető ki, de ugyanúgy leírható képletekkel, amelyekben ugyan sok az ismeretlen tényező, de mégis szépen végigírhatók, s végül mindig van egy eredményük. Szerencsénkre a legtöbb esetben a bonyolult egyenleteket le tudjuk egyszerűsíteni, s ezzel kapunk egy-két jól megválasztott metaforát, amely sokkal rövidebb úton vezet el bennünket az eredményhez. Lehet-e ezt az eredményt igazolni? Nem. Az egyenletek végeredményét nem tudjuk igazolni, csak elfogadni, egy belső, megnyugtató érzést tapasztalva: igen, ez így rendben van. Igen, így minden megvan.
Egy ilyen egyenletet látunk, amikor fellapozzuk Ottlik Csillagszórók az éjszakák című esszéjét, amelyben a csillagok, illetve jelentésük alaptermészetét a költészet és a próza különbségén keresztül próbálja megérteni. „A csillagok varázsa költőiességükben rejlik vajon? Azt hiszem, inkább ellenkezőleg, prózaiságukban! Közönyös és hűséges egyszerűségükben. Szilárdak, megbízhatók, örökkévalóak, mint a próza. Nem idegesek és szenvedélyesek, mint a vers vagy a szép szeretőnk, hanem unalmasak és prózaiak, mint anyánk, feleségünk: igazán létezők.”2 Sok meghatározást olvastam eddig életemben a műfajelmélet területéről, de kétségtelen, hogy a próza és a vers – amely ugyan műforma-kategória, de érzésem szerint ő inkább a líra, illetve a narratív szerkezetű műfajok megkülönböztetésére használja – ilyen célszerű, jól belátható és plasztikus szétválasztására, mint anyánk és feleségünk, illetve szeretőnk, még nem akadtam. Merthogy ebben a „definícióban” egymás szükségszerű kölcsönös kiegészítői. Nem alá-fölé rendeltségi viszonyban, nem pusztán egymás mellé rendelve, hanem egymást kölcsönösen feltételezve léteznek. Mindezek alapját egy olyan megfigyelés adja, hogy vers (líra) nem létezhet próza (narratív műfajok) nélkül. Egyszerűbben, ha nincsen vers, nincsen elbeszélés és regény, és megfordítva. Egy ilyen tétel igazságérvényén sokat lehet gondolkodni, annak ellenére, hogy a hagyományos műfajtörténet eleve adottnak veszi a három műnemet, holott ezek csupán egymás fényében tudnak elkülönült rajzolatot adni. S miként ezek a minőségek (líra–epika) nem léteznek egymás nélkül, ugyanúgy sosem léteznek tisztán, önmagukban. Nincsen olyan lírai alkotás, amelyben ne történne meg egy elbeszélhető változás, egy érzelmi-hangulati mozdulat, és nincsen olyan próza, amelyben ne lennének kisebb vagy nagyobb számban lírai megoldások.
A fenti idézetben például ezt olvassuk: „Közönyös és hűséges egyszerűség” – ez erős oximoron, önálló metaforaként értelmezhetjük. Majdnem topikus erővel lép fel. Sőt, a próza szilárd? Megbízható és örökkévaló? És éppen a verssel szemben? Ez is olyan erős, mondhatjuk, érzelmileg túlfűtött kijelentés, amelyet versekben inkább olvashatunk – itt magyarázó érvénnyel áll. Más szövegekben is, nemcsak a híres Iskola a határon-ban vagy a Budában, számtalanszor találkozhatunk erősen lírai szöveghelyekkel, vagy korábbi példánknál maradva: egyenletekkel.
•
Nemrégiben egy csöndes éjszaka az interneten keresgettem ezt-azt, s véletlenül rátaláltam két olyan hangfelvételre, amelyen Ottlik Géza olvassa fel írásait. Az egyik a Csillagszórók az éjszakák című rádióműsorának bevezető szövege. A felolvasás nem szónoki, és nem túlságosan szép, döcögős, nehézkes, néhol nehezen érthető, egyszer-egyszer a hangfelvétel is elakad menet közben. Aztán az olvasás tempója gyorsabb lesz, sürgeti a szerzőt a gondolatok fontossága, fűti a mondandó energiája. „[A csillagok] közönyös józanságukkal észre térítettek, mint gyerekkoromban anyám, ha kétségbeesve valami szörnyű nagynak vélt baj miatt futottam haza, s ő unottan és részvétlenül vette tudomásul: »Jó, kérsz paradicsomlevest?«, s máris semmivé vált a nagy baj, máris tudtam, hogy nem kell törődnöm vele többé.”3
Egyszerű és mégis lenyűgöző. Éppen banalitása miatt lesz kiemelkedően jelentős, mert nem csúszik át a giccses, szirupos ömlengések területére. Mert a megnyugtatásnak odavetett paradicsomleves mégis különlegessé válik a maga hétköznapi mivoltában. Szimbolikussá, egy egyenlet végeredményévé. Ez volt az a forma, amellyel a legmélyebbre lehatoló gyökeret kifejezte. Ez, az ő valóságának képe, amely más ember számára önmagában nem ismerős, talán nem is jelentős, de maga az egyenlet, amely a paradicsomlevest hozza eredményül: az igen.
•
Mindezek után a Csillagszórók az éjszakák bevezetőjének végén Ottlik egy szorongatóan csodálatos élményt mesél el prózában, olyat, amely párdarabja Kosztolányi híres versének. Éjjel van, háború, s az emberi sors kilátástalansága közepette az író felnéz a csillagokra, és földöntúli vigasztalást kap tőlük. A rádióban 1946-ban hangzott el ez a műsor, kicsivel több mint tíz évvel később, hogy Kosztolányi híres verse, a Hajnali részegség megszületett. Mi késztette Ottlikot, hogy prózába fordítsa át azt, amit ez a versélmény adhat? Pontosabban: azt az élményt, amely a verset is kiválthatta? Az élmény itt nem konkrétságában, hanem szimbolikus jelentőségében, mint egy egyenlet eredménye áll előttünk, mint ahogy Ottlik számára az egész valóság e sok-sok egyenletnek szimbolikus eredményeként létezett. Volt-e benne szándék, hogy versenyre keljen? Nem hiszem. Tiszteletadás a nagy elődnek, akinek híres versével zárta le ezt a műsort? Ahhoz meg talán túl kevéssé ünnepélyes. Túl kevéssé ideges, nem úgy, mint a szép szeretőnk. Annak bizonyítása, hogy a próza szilárdabb, maradandóbb, egyszerűbb és pontosabb, mint a vers?
„…s ezen az éjszakán az idegességem már olyan fokú volt, hogy fejfájásomat sem éreztem tőle. Hogy ne lássák nyomorult állapotomat, átmentem az üres szobába, kinyitottam az ablakot. Kibámultam a téli éjszakába. Egy csomó csillag látszott az égen.
Meglepődve elhűltem, bámultam, aztán majdnem nevetni kezdtem rettenetes örömömben. A csillagok közönyösen, unalmasan, prózaian pislogtak a János-hegy fölött. […] Az akarat és a félelem kettős rabságát oldották le rólam ezek a tétova fénypontocskák az égen. Amit akar az ember, és amitől fél, az a változás. A csillagok végtelen állandóságukkal arra figyelmeztetnek, hogy lényegében úgysem változik semmi. A lényegtelen dolgok miatt pedig minek idegeskedni? Aztán meg, amitől igazán rettegünk, ami ellen az irtózat görcsével tiltakozik a lélek, sőt a test is, fájdalmas idegességével, az az, hogy talán mimagunkban változik meg, romlik el valami – valami képesség vagy boldogság vagy tisztaság, ami gyermekkorunkban a miénk volt –, talán az a tisztaság, boldogság vagy képesség, ahogyan látni tudtuk a világot; s hogy ez nem veszett el, hogy ma is önmagunk vagyunk, ezt mondják a csillagok, ha felnézünk rájuk rossz éjszakákon, s úgy tudjuk őket látni éppen, mint valaha. Visszanéznek hű-közönyös fénnyel, s azt mondják: Az vagy, aki voltál, ne idegeskedj.”
Ezt mondja Kosztolányi a Hajnali részegségben? Igen. Nem. Mást mond, de ugyanerről az érzésről és ugyanezzel a végkövetkeztetéssel. Vajon azért lehetséges ez, mert a vers felfokozott, ideges, a próza pedig közönyösen hű és szilárd? Egy biztos, Kosztolányi látomása bizonyosságot, biztonságot ad a megszólaló alanynak, és hasonlóan a biztonság örömét éli át az Ottlik-anekdota főhőse is.
A biztonság élménye közös tehát, de az, amit a biztonságon értenek, s az, amire a biztonságot használják saját életük működése közepette, más. Az élmény közös, a jelentése más és más, és ehhez kapcsoltan más a megformálása is. Létezhet ez így? Valószínűleg csak így létezhet. A nyelvnél ősibb, eredendőbb, mélyebb gyökerű élményanyag mindenkivel közös, de annak felszínre bukkanása már nem lehet azonos senkiével. Ezért nem lehet azt pontosan leírni, mondatba foglalni, ahogy ezt Ottlik olyan sokszor megfogalmazta műveiben. Élményeink megfogalmazhatatlan gyökere közös. De tudjuk, hogy e gyökerek léteznek, s azt is tudjuk, hogy e gyökereket kifejezni még akkor is szükséges, ha szóba átfordításuk után már mást jelentenek az olvasó számára.
Csillagszórók az éjszakák – írta Ady az Intés az őrzőkhöz című versében. Nem csupán arról van szó, hogy Ottlik, mikor átveszi ezt a sort írásának címébe, eltávolítja versbéli jelentésköréből, hanem arról, hogy van egy élmény: az éjszakák csillagszórók is tudnak lenni. Ez az élmény mindenkiben él, és rá lehet találni, s azután odakötni egy emlékhez, s ezért lesz értelme mindannak, amit irodalomnak hívunk.
Ezzel készítettünk egy egyenletet, amellyel leírható, hogyan készül a mű. Most szükséges lenne egy másik is, arról, ahogy a művet olvassuk. S ehhez lehet jó alap a Nemes Nagy-anekdota.
Miután megpróbálta Vas István egy költeményét felolvasni, megmagyarázni Ottliknak, felpillantott: „Édes istenem, miért nem tudtam lefényképezni Cipi arcát, ahogy rám bámult. A feneketlen gyanakvás, a düh, az őrjöngő felháborodás, hogy neki ezzel foglalkoznia kell, a fenyegetés arra az esetre, ha ugratom, belógatom. A félelem árnya ezektől az állatoktól, akik írják és állítólag értik ezeket a hülyeségeket.”4
A vers megértése nem könnyű, mert a költők maguk és verseik is ideges, pattanásig feszült szívvel szólalnak meg, s ez kihozhatja sodrából a prózai egyszerűséghez és biztonsághoz szokott olvasót. Sőt különösen Ottlikot, aki még a Hajnali részegség értelmezésekor is utal Kosztolányi prózaírói hajlamára és tehetségére: „…egy másik versében, amit talán csak egy kora hajnali óra levegőjének szinte prózaírói pontosságra, hitelességre törő spontán megragadásának szánt, talán csak az éjszakai munka utáni kimerültségének, idegrendszere túlfeszítettségének váratlanul eufóriába fordulását próbálta lekottázni benne, szóval a nagy versei közt is egyik legnagyobbá nőtt Hajnali részegségben…”5 S itt is, a vers lelkünkig érő hatásában a próza és líra együttműködését fedezi fel, s egyetérthetünk vele.
A csillagos ég metaforája végigkísérte egész életén, mint ahogy ez lett a híres díszlete az Iskola zárásának és egyben szentenciózus befejezésének is. A csillagos augusztusi ég alatt pöfögő hajón, a növendékek utolsó közös kirándulásán, a telepötyögtetett fekete vászon alatt emlékszik vissza Bébé Júlia arcára, s arra, hogy „fájt a szeretete, fájt a reménytelenség, fájt, hogy túléltünk mind a ketten valami jóvátehetetlent; mégis, alig fájt. Vagyis inkább egészen csendesen fájt, egészen messze, de olyan erővel és olyan mélyen, ahol azt az egy-két biztos dolgot tudtam: s ahogy szelíd galvánáramával átjárta a nehezen szerzett, titkos, elvehetetlen nyugalmamat, egy pillanatra világossá vált a talaj alaprétegződése, amin éltem: a kimondhatatlan érzés, hogy mégis minden csodálatosan jól van, ahogy van.”6 S Kosztolányi-portéjában ugyanígy rajzolja meg Esti Kornél legfőbb tulajdonságát: „De tény, és marad a tény, hogy ismerte valaha az életnek olyan áradó kedvét, tágasságát, áhítatát, várakozását – a puszta létezésnek tiszta, teljes intenzitását –, noha csupán egy kisgyerek hétköznapi, akármilyen negyedórájának nem is okvetlenül derűs, akár kesernyés vagy fanyar, akár félig kíváncsi, félig közönyös, de valamilyen hangulatába beágyazva – amit boldogságnak lehet nevezni. Most mire megy vele, hogy ismerte valaha? Sokra. Tanúságot, bizonyítékot kapott, hogy múló földi életünk mégis nagyszabású dolog. Amit ismert valaha, megvan sértetlenül. S nem ábránd, illúzió, képzelgés, hanem az élet kiindulópontja, mintegy tárgyalási alapja.”7
Ottlik Géza idén lenne százéves. Ezt a kort az írók ritkán érik meg, de az ő minden körülmények között érezhető, biztonságot adó nyugalmát, az alapzat mélyeibe fúró gyökerek mentén felfakadó erőt érezhetjük, szerencsénkre, még több száz évig.
Jegyzetek
1 Nemes Nagy Ágnes, Cipi és a vers = Uő., Az élők mértana, szerk. Honti Mária, Osiris, Budapest, 2004, I, 696.
2 Ottlik Géza, Csillagszórók az éjszakák = Uő., Rádió, vál., tan. Salamon István, szerk. Hafner Zoltán – Salamon István, Magvető, Budapest, 2009, 227.
3 Ottlik Géza, i. m., 228.
4 Nemes Nagy, i. m., 697.
5 Ottlik, i. m., 285.
6 Ottlik Géza, Iskola a határon, Magvető, Budapest, 2005, 496.
7 Ottlik Géza, Kosztolányi = Uő., Próza, Magvető, Budapest, 1980, 287–288.
2013. július–augusztus