Termann boldogult legénykorában a Kopter izmait bámulta. Edzője volt ez a fiú, és mestere is. Legfogékonyabb éveiben volt a Kopter tanítványa, tökéletes kópiájává azonban nem válhatott, természetesen.
A főiskola visszhangos, huzatos, páratlanul sivár előcsarnokában figyelt föl erre a daliás alakra. Első pillantásra nem tetszett neki. Termann sovány, magányos sétáló volt akkoriban, a fiú pedig éppen az ő szöges ellentéte: az események epicentrumában foglalt helyet. Termann nem volt kiközösített, csak bátortalan és magának való. Az óraközi szünetek alatt védekező testtartásban üldögélt a vesztibül valamelyik félreeső zugában, s egymás után szívta el a cigarettákat, állandó izgatott készenlétben.
Azonos csoportba osztották be őket ezzel a bizonyos Kopterrel. Napok kérdése volt, hogy kivívja magának a sztárstátust körükben, a szedett-vedett társaság egyöntetű csodálatát. Sudár termet, egycentisre nyírt sörtehaj. A testépítőtrikó alatt kimunkált izomkötegek, duzzadó ágyék a feszes farmer szorításában. Akár egy párzani kész bölény. Borostával befutott arcán gyilkos félmosoly játszott, ahogyan körbehordozta tekintetét a csarnokon, amely retinasajdító neonvilágításban fürdött fényes nappal is. Tessék, egy önmagával brutálisan azonos élet. Termann tudta, ő nem lehet ilyen, és nem is szabad ilyenné válnia, mert akkor legfontosabb perspektíváját veszítené el, az élet oldalnézetét. De volt a fickóban valami nyersen vonzó.
Szeptember derekán már lánykoszorú övezte a Koptert. Kurta és találó megjegyzéseit áhítattal hallgatták a csúf, javarészt érintetlen tanárjelöltlánykák, amikor az áttüzesedő Kopter kedvenc akciófilmjeiről és zenekarairól nyilatkozott.
„A sötét zenékre vagyok beindulva”, jelentette ki a góliát. Kidülledő mellkasán megfeszült az Éjféli Olaj nevű csapatot ábrázoló póló. Az Éjféli Olaj énekese tudvalevőleg kopasz volt, „csontkopasz” az ő szavajárása szerint. Kisült, hogy hajhagymáinak dús termésétől is a zenekar iránti rajongásából kifolyólag szabadította meg magát a vasgyúró.
„Mégis az én emberem”, gondolta Termann. Íme, a közös nevező, amelynek segítségével a bizalmába férkőzhet. Az első adandó alkalom csoportjuk ismerkedő házibulija volt Óbudán, ahogy ő mesélte, egy „ordas, nimfomán bestia” lakásán. Rumosüveggel és Mission-cédékkel fölpakolva sikerült becserkésznie a szemmelláthatóan unatkozó Koptert. Bólintott, kizavarta a kvaterkázó csoporttársakat az utcai szobából, Termannt pedig berántotta oda. Meghúzta a flaskát, Dezsőbe diktálta a maradékot, majd biztos ízléssel kiválasztotta a legbecsesebb albumot. Kialudt a villany, és fölcsendült az Amelia. Termann látta, ahogy a góliát letépi magáról a pólót, és zabolátlan pogózásba kezd. Termannt, mint mondja, lenyűgözte a „félmeztelen vadállat” vitustánca. A förgeteges zene végül elsodorta, ő sem maradt mozdulatlan.
Visszaszivárogtak a többiek. Nehezményezték a zenei terrort, a hangerőt és a szobakisajátítás tényét. Ők ketten leballagtak az éjjel-nappaliba egy újabb üvegért. A kapu előtt botlottak a házigazda lányba, aki épp rakoncátlankodó vizsláját vonszolta vissza az egészségügyi sétáról, hullarészegen. Termann még valamelyest ember volt, a javarészt müzlivel és tejtermékekkel táplálkozó Kopter alig állt a lábán (különben sem bírta az italt, lám, neki is voltak gyönge pontjai). A „bestia” hirtelen Termannra vetette magát a kapualjban, s foggal-körömmel marcangolni kezdte a fiút. Időközben kiürült a hatalmas lakás, feljövet csak a konyhában találkoztak néhány nehezen oldódó tanárjelölttel.
Termann emlékei hézagosak. Annyi biztos, hogy a Frankel Leó utcában ébredt egy levegőtlen cselédszobában. A lány még aludt. Szólt egy régi Európa Kiadó-lemez, amelyet a lány bátyja rakott föl, s rajta éppen ez a szám: Szabadíts meg a gonosztól. A Kopter nem volt sehol.
Az újdonsült barát féltékenyen tekintett Termann hódítására. S mivel nem szerette sebezhetőnek mutatni magát, szilenciumot rendelt el. Hónapokig csak a szemináriumokon látták egymást. A neveléstörténet-vizsga után azonban félrevonta Termannt, hogy vakációs terveiről meséljen neki.
„Téged, fiacskám, edzőtáborba viszlek. Hasznodra fog válni.”
Nem tűrt ellenvetést. Termann hiába hivatkozott az állítólagos szívgyöngeségével kiharcolt fölmentésre, amely megszabadította a tornaórákra járástól. A Kopter az edzőtábor helyszíneként balatoni családi kúriájukat jelölte meg.
A kitűzött napon esett az eső. Termann lucskos augusztusi délben érkezett az arácsi vasútállomásra. A restiben régi iskolatársába botlott, a lesunyt fejével a zsebtévés Takács Bálintra emlékeztető, vörös haja miatt „hagymafejűnek” mondott Brémaiba, aki – mint közölte – szintén a Kopter meghívására utazott az északi partra. Elszántan keresték a kúriát, szakadó esőben. Dörömböltek a veranda ajtaján. Testes asszonyság nyitotta ki neglizsében; nem tudott magyarul. Mindenesetre hüvelykujjával az alagsor felé bökött. A buzgó testépítőt, aki élelmesen egy német családnak adta ki a házat egész nyárra, a garázsban találták. Éppen a fekvenyomó erőgépen gyakorlatozott, s udvariatlanul visszaparancsolta őket az esőre.
Az ereszalján rostokoltak sötétedésig. Mindketten tízórai nélkül érkeztek, úgyhogy szívták a fogukat rendesen.
Ötórás erősítés – ez volt a Kopter napi fejadagja, ebből jottányit sem engedett. Közös félelmük Brémaival alaptalannak bizonyult: őket nem kötözte rá az erőgépekre a hosszú víkend ideje alatt, sőt egyenesen fölszisszent, ha egyikük hozzáért valamelyikhez.
„Hát ti?”, bújt elő a garázsból a Kopter.
Este hármasban sétáltak át Füredre. A gyógyforrás pavilonja alatt kivárták, míg eláll az eső. A lacikonyha bádogpultján Brémai a filléreseit számolgatta. Jobb híján a Muskátli nevű, lerobbant vendéglőben fröccsöztek, aztán belevetették magukat a fölpezsdülő szombat estébe. A parti sétányon flangáltak. A góliát szótlan volt és közönyös. Termann és Brémai valamiért kedvet kaptak a rosszalkodáshoz. Nemcsak a tétlenség, nemcsak a mindent átitató nedvesség, hanem ismeretségük – kis túlzással, barátságuk – tisztázatlansága is vadította őket.
„Nézzétek csak”, torpant meg Brémai Huszka Jenő operettszerző mellszobra előtt. Fölemelte a mutatóujját:
„Mintha gúnyosan figyelne minket.”
„Képzelődsz. Bár, ha jobban megnézem…”
Kubai diszkózenekar játszott a mulatóvá alakított átkelőhajón. Műsoruk hátborzongató volt. Hamisan játszott a gitáros, énekesük belesült az egyik refrénbe. Brémai gyors elhatározással besurrant öltözőjük őrizetlenül hagyott ajtaján. Amikor visszatért, látták, hogy valamit szorongat a kezében. Futásra biztatta őket, s közben elárulta, az egyik zenész bőrkabátja van nála. A Kopter szánakozó mosolyától kísérve a sétányon belebújt, és zsebre dugott kézzel, peckesen lépdelt tovább a kikötő irányába.
Végigsétáltak a mólón, majd ugyanúgy, vaskövetkezetességgel vissza, keresni valami elrontanivalót. Kis latolgatás után hármasban hatoltak a Gagarin asztronauta nevét viselő utasszállító hajó fedélzetére. Brémai – aki már ugyancsak kaján kedvében volt – haldögöt emelt föl a padozatról, és megbotránkozó társai orra alá dugta. A szerény zsákmánnyal kilopóztak a móló előtti köröndre. A Yacht étterem konyhaablaka alatt tanácskoztak Brémai trófeájának sorsáról. Brémai nem szólt semmit, csak cselekedett. Jobb karja hirtelen merész ívben meglendült, és a dögtest átbukott a nyitott ablakon. Nyilván egy fortyogó üstben landolhatott, mert üvöltöző, szakácssapkás alakok rajzottak ki hamarosan a promenádra. Ők pedig elégedetten szemlélték őket az utca túloldaláról, a kertmozi mellvédje mögül.
Prohorov Lenin-díjas akadémikus emlékkövét a tóparti ligetben fedezték föl.
„Kommunista.”
„Dehogyis, fürdővendég.”
„Elég prominens fickó lehetett, ha itt saját köve van.”
„Apám, Lenin-díjas! Azt nem adták akármiért.”
„Bűnhődjön.”
„Bűnhődnie kell.”
A Kopter itt szánta el magát a cselekvésre. Két kézzel megragadta, kidöntötte helyéről a relikviát, s a murvával fölszórt út közepéig vonszolta.
Pompás, lidérces éjjel volt.
Behúzódtak a Muskátliba megpihenni. Brémai kabátjáról ott, villanyfénynél derült ki: nem elég, hogy ócska műbőr, de kiállhatatlanul penetráns szaga is van.
„Isteni ötletem támadt”, közölte Brémai. Szemében eszelős szikrák gyúltak.
Mikor távoztak, papundeklidobozt emelt föl az aszfaltról a Muskátli előtt, majd Huszka Jenő mészkő mellszobrához terelte a többieket. A dobozt ráborította a szoborfőre. Legombolta magáról a szerencsétlenül járt kubai zenész zekéjét, és a papundeklire helyezte. Végül öngyújtót halászott elő a zsebéből.
Kisvártatva mint irdatlan fáklya világította meg a sétányt a lángokba borult mészkőalak. Brémai részegítőnek találta a látványt, kicsit Termann is beleborzongott.
„Bob herceg? Vagy kiről is írt operettet…”
Bolgár népművészeti tárgyakat árusító bódé mögé lapulva gyönyörködtek az akció eredményében. A járókelők fölkapták a fejüket, de egyikőjük sem avatkozott közbe.
„Nem akarnak ünneprontók lenni.”
„Csúnyán belerondítanának a heccbe, érzik.”
Rutinmegmozdulások következtek. Yachtokat oldoztak el a kikötőbaktól, targoncákat, napozószékeket, hajóhidakat hajigáltak a tóba a néptelen mólóról, „D” felségjelükkel hivalkodó Trabantokat fosztottak meg dühösködve „extráiktól”. A sétány szemeteskosarai zsinórban gyulladtak ki a Parti Őrség székházának környékén. Brémai, az agyafúrt piromániás megpörkölt pingponglabdák segítségével érte el a kívánt hatást.
„Ez jó mulatság, férfimunka volt”, dörzsölgette a tenyerét hazamenet.
De még az út fordulója előtt két német, erős szász akcentusuk alapján biztosan keleti lányra lettek figyelmesek, akik a vállukon törölközővel igyekeztek a szabad strandra.
„Hát, nem fázósak, annyi szent.”
A távolban a két lány most vetkőzött anyaszült meztelenre.
„Figyelj, én…”
„Megőrültetek? Ezek kiskorúak.”
Brémai meg a Kopter egymást hergelve vetették magukat utánuk. Termann elhűlve állt, látva, hogy a két kislány nyomában a két dúvad is ruhátlanul csobban a habokba. Brémai ajzottan fogdosta az egyik sikítozó kislányt, pár éktelen pofon tudta csak kijózanítani. A pőre góliát nem erejét, hanem nyelvtudását vetette be, és meghallgatásra talált a másik megszeppent lánynál.
„Véletlen-e ez?”, kérdezte a fölsült Brémai Termanntól, megint a mulatónegyed főutcáján sétálva. Aztán kettesben rúgtak be.
Hajnaltájt, már világosban találták meg a Kopter házát. Mohó szeretkezés neszei ütötték meg a fülüket. Cókmókjaik az ereszaljára kiszórva hevertek szanaszét. A Kopter egy pillanatra dugta ki a fejét.
„Lapáton vagytok. Sipirc. Soványmalac-vágta.”
A Kopter, későbbi elmondása szerint, két drezdai középiskolást fosztott meg szüzességétől akkor éjjel. Termann és Brémai a sétány két szomszédos padján éjszakáztak, és káprázatos napsütésben ébredtek föl másnap. Napfürdőt vettek éhgyomorra, migrén kínozta őket, és borzalmas macskajaj. Huszka Jenő mészkő feje fenyegetően feketéllett feléjük a víz mellől. A kubai bárzenész zekéjének elhamvadt maradványai cafatokban csüngtek le róla.
E kártékony víkendet követően Termann még egyszer volt a Kopter vendége, ezúttal kisalföldi szülővárosában. Megbámulta a Kopter-palota testépítő traktusát, leírt egy kört a Kopter-uradalom parkjában. Tehetős orvosfamília sarja volt ez a góliát. Ettek-ittak a barokk belváros mulatóiban, s egyik éjjel a Kopter elvitte Termannt régi törzshelyére, a Paradiso bárba. Cingár táncosnő pattant föl a pódiumra, és kezdte el lassú vonaglását a fémrúd körül.
„Ja, afféle lencsibaba. Nem az esetem.”
Termann mégis meghökkent, amikor a táncosnő melltartója a Kopter ölébe hullott.
„Fölhívás keringőre.”
„Mi ráérünk.”
Nincs kizárva, hogy konflison hajtattak a Kopter házába az éjjeli pillangóval, annyira beleillett annak az estének a hangulatába. Hármasban tévéztek a szalonban, kínosan sokáig. A vasgyúró fél üveg Chivas Regalt nyomott Termann kezébe, úgy kívánt neki jó éjszakát. A lépcsőház felé mutatott, arra terült el az emeleti lakosztály.
A fiú még a reggeli expresszel távozott, angolosan.
„A Kopter be van szüntetve”, mormolta maga elé a vonaton.
S hogy merre dönget a Kopter mostanában? Termann nem sokkal később otthagyta a főiskolát, csak volt csoporttársai közléseire hagyatkozhat. A góliát állítólag diplomát szerzett, megnősült, és történelmet tanít a Havanna lakótelepen. A lánytanulók beszökdösnek az iskola edzőtermébe, hogy bicepszének látványától megszédüljenek. Egy rosszcsont nebuló hangoskodott az óráján. Ő kiparancsolta a teremből, s amikor a fiúcska vihogva nyitott be, a Kopter vállal csapta rá az ajtót. A tanítvány nyolc napon belül gyógyuló fejsérülést szenvedett; a szülők végül nem mertek panaszt emelni.
„Barátaim, mi mind a Kopter vadászösvényeit keresztezzük”, mondja Termann. „Őbenne minden nőstény megérzi a bölénybikát. Ő a farokkirály, a legdurvább döngető a vidéken. Övé a konc, övé a babér. Azonban mindhiába folynak a törekvések, hogy föltérképezzük a rettegett óriáshím birtokait, és azoktól távol keressünk magunknak vadászmezőt. Hűvös gyönyörködéssel mindenütt ő kuncog a hátunk mögött.”
Álmában augusztus volt, és uborkaszezon. Országút szélén állt, moccanatlanul a szaharai hőben, s egy Kopter-óriásplakát vetett rá árnyékot.
Álmában a Koptert látta, szőrtelen koponyáján, ezen a csupasz biliárdgolyón gyertya égett, redős homlokára csordult le a viasz.
