Megrendülés.
Az első szó, amit le kell írnom Losonczi Béla műveinek láttán, az az, hogy megrendülés.
A hihetetlennek tetsző tények ismeretében rendülök meg. Minden porcikámban, minden részemben, egész lényemben. Hiszen itt egy majdnem halott, egy alvilágba alászálló, pokoljárta ember életbe visszakapaszkodó, visszaköltöző fizikai jelenlétéről, jelenlétének kézzelfogható csodájáról, cselekvő, gondolkodó lényének, személyiségének kreatív alkotásokba, tárgyakba költöző meghosszabbításáról, megtapintható, megérinthető testi, anyagi bizonyítékáról, a szellemi és lelkierő mirákulumáról van szó.
„…akik valamilyen megfoghatatlan megrázkódtatáson túlról beszélnek, akiket az elmúlt idő valahol megroppantott, s újra kellett kezdeniök, és újra is kezdték – ezek a »kétszer születettek« – »akik megjárták a poklot« – »a beavatottak« – tenné hozzá Hamvas Béla.”2
„…a pokolba való alászállás célja mindig egy lélek megmentése; […] Egy ember »meghal« és »újjászületik« – de nem azért, hogy pontot tegyen egy beavatási szertartás végére, hanem hogy megmentsen egy lelket” – magyarázná Mircea Eliade.3
De ha nem önként megy valaki, ha nem kéretik, hanem egyenesen taszíttatik, s ezáltal inkább elszenvedi, semmint vállalja ezt a pokoljárást, akkor kiért, miért kell „lemennie”? Miféle titoknak kell lappangania ebben a történetben? S egyáltalán, evilági oldalról fel lehet-e tenni ezt a kérdést? S vajon fel lehet-e fogni a választ? És fizikai, lelki értelemben életében hányszor születhet újjá az ember? Egyszer, kétszer, többször, sokszor?
Katartikus.
A második szó, amit papírra kell vetnem a látottakkal kapcsolatban, az az, hogy katartikus.
Maga a szemnek feltárulkozó összkép mint tény a katartikus. A nyers deszkákon megtapadó kormos, kátrányos és algásodó uszadék-színek, az öreg politúrokon, kopottas gyalulatokon, esendő fahús-szeleteken formálódó geometrikus pigment-üledékek, feltárulkozó és bezárkózó alkímiai épület-lelkek, titokzatos alaprajz-lények… Mert az ijesztő, földhöz vágó, gödörbe rántó megrendülés után – mert ha mint szőnyeget rántották volna ki az ember lába alól a föld rengette talajt! – jön a megtisztító felismerés, hogy valaki túl van valamin, túl az életveszélyen (amibe én is, te is, ő is, mi is könnyen csúszhattunk volna), vagyis túl van a halálon, hiszen másodszor is felállt, feltápászkodott, és újraszületett az életnek. Sorsának fonala újraköttetett a halottnak hitt Párkák kezében… Vagy tekintsük még komolyabban a dolgot, hiszen Jézus is mondá: „Ugye két fillérért öt verebet is adnak. Mégis, az Isten nem feledkezik meg egyetlen egyről sem. Sőt még a fejeteken a hajszálakat is mind számon tartja. Ne féljetek hát! Sokkal többet értek ti, mint a verebek.”4
De már önmagában az is katartikus, hogy se a halállal való tusakodásában, se a felépülésében nem maradt magára, nem hagyták egyedül: sokan fogták érte egymás kezét a Feljebbvalóhoz könyörögve.
Élet.
A harmadik szó, amit ki kell mondanom a művekbe porciózott bizakodó személyiség láttán, az az, hogy élet.
Mert az élet elementáris, feltartóztathatatlan ereje uralkodik ezeken a reliefszerűen összeeszkábált, festett deszkatárgyakon. Vagy akár metaforává is fordíthatnám a képet. Mintha az élet belső taván lubickolnának, úszkálnának ezek a személyes vízözön utáni, a múlt majdnem semmijéből teremtett fantáziadús tutajdarabok, ezek az alig mintázatos szigetlények. S rájuk, mint absztrakt titkosírása a jövőnek, a művész, az alkotó játékosan leleményes, ámde mélységesen mély geometria-ábécéjének készlete szellemi mentőövként, gondolati evezőként, hajózási segédábraként, térképészeti Nazca-vonalakként festve-lehelve.
Lélek.
A negyedik szó, amit kőbe kellene vésnem az átköltött, átfogalmazott talált fatárgyak, deszkadarabok, ágy-, szekrény-, fiók- és ajtóvégtöredékek láttán, az az, hogy lélek.
Mert a magasba emelkedett lélek madártekintete, távlatos nézőpontja és mindenen áthatoló röntgenszeme hasonlóan határozza meg a mintázatát ezeknek a tárgyaknak, mint a légi felvételeket használó archeológus a régészeti leleteket, és felidézi, feltárja rajtuk a múltat, és rájuk rajzolja, festi, szövi a jelen belső képzeteinek absztrakcióját alanyi vizuális jelnek, „küszöb alatti” és „küszöb feletti” létnek, üzenetnek.
Közlés.
Az ötödik szó, amire rá kellene mutatnom a festett geometrikus jelkészlet láttán, az az, hogy közlés.
Mert ha kihullanak valakiből a szavak, ha elvész a beszélt nyelv logikai és grammatikai képessége, akkor megnő benne a szimbólumfelismerő és jelképteremtő készség képzelőereje. A nyelv visszatér eredendő képi világába. A képek, a színek nem ábrázolnak, hanem közölnek valamit valakiknek: lelki- és tudatállapotokat, hangulatokat és megérzéseket, emlékjeleket és felismeréseket, gondolatokat és érzeteket. Melyeket is? A félelmekét és a felszabadultságokét? A komorságokét és a játékosságokét? A tévedésekét és a biztonságokét? A labirintusokét és az egyenesekét? A kijáratokét és a bejáratokét? Az állításokét és a tagadásokét? Az egyensúlyokét és az ellenpontokét? Az arany arányokét és az aszimmetriákét? Az utakét és a kertekét? A házakét és a szobákét? A kintekét és a bentekét? A tetőkét és a falakét? Az ágyakét és az ablakokét? Az asztalokét és a függönyökét? A ritmusokét és az ütemekét? A síkmértanokét és a nyomtatott áramkörökét? Az antropometrikus képzettársításokét és az asszociatív geometriákét? A tájakét és a városokét? A vonalakét és a síkokét? A piramisokét és a háromszögekét? Az ideál-tervekét és a költői műszaki rajzokét?
Egy stroke-ot szenvedett, jobb oldalára megbénult, halódó alkotó ember (bal koponyacsontjának helyén gyermektenyérnyi platinalemezzel) jobb agyféltekéje újraéled, és újratanuló bal kezébe helyezi a jövőjét, a sorsát…
Milyen döbbenetes, hogy Losonczi Béla újjászületése utáni első igazi közlése, hogy ceruzás rovásjelekkel noteszlapra dörzsöli a saját nevét. Mert ezek a betűk inkább képtömörületek, mint írásjelek. Majd szénnel, grafittal lerajzolja a saját koporsóját, félbemetszett koponyáját mintegy félelmes fél tudatát, „egy életem, egy halálom” elsötétülő és megmaradó fél életét, kettős látását. És mint egy gyermek, életfákkal üzen a környezetének.
Zárójelben jegyzem meg, a szakemberek azt mondják, hogy a bal agyfélteke felelős többek között a beszélt és az írott nyelvért, a logikáért, a számolási képességért. A nyugati civilizációban ma kifejezetten egy „bal agyféltekés világban” élünk: osztunk, szorzunk, számolunk, időpontokra rohanunk nap mint nap, rengeteget kommunikálunk személyesen, telefonon és az interneten, és hatalmas mennyiségű képi és verbális kommunikációt fogadunk be, és próbálunk raktározni, megítélni, feldolgozni, alá- és fölérendelni, továbbítani.
A mai felfogás szerint ezzel szemben a jobb agyfélteke felelős az „elvontabbnak” nevezhető dolgokért, a mintázatok és formák felismeréséért, az arcvonásokra való emlékezésért, a művészetek értékeléséért, a humorért, a zenéért, a táncért, a képzelőerőért és a térbeli képességekért. Más szóval a kreativitásért – Losonczi Bélának a szerencsétlenségben ez volt a szerencséje: a szókészletét majdhogynem elfelejtette, talán százra „szűkítette”, de a népdalokat és a képalkotó fantáziáját, az érzelmeit nem.
Újrateremtődés.
A hatodik szó, amit a homlokokra kellene lehelet-rónom, mint hüvelykujjal a keresztet a külsőségeiben dadaisztikus, ámde lelkületének mélységeiben szertartásosan komoly és játékosan ünnepélyes képreliefek és képtárgyak láttán, az az, hogy újrateremtődés.
Mert nemcsak a művész, az alkotó személyisége teremtődik itt újjá ezekben a festett objektekben, de valamilyen érthetetlenül érthető vagy inkább enigmatikus módon maga a geometrikus absztrakt művészet stílustörténete is. Tatlintól Malevicsig, Kassáktól Schwittersig, Moholy Nagy Lászlótól Barcsay Jenőig, Korniss Dezsőtől Vajda Júliáig, Péri Lászlótól Bálint Endréig, Konok Tamástól Bachman Gáborig, Gáyor Tibortól Kis Tóth Ferencig, Aknay Jánostól Bereznai Péterig, Szikora Tamástól Nádas Alexandráig úgy nyílnak itt egymásba az ablakok, hogy mindig s legfőképp: csak Losonczi Bélát látjuk. És ez már önmagában véve is maga a meggyőző, felfrissítő csoda!
Atavisztikus.
A hetedik szó, amit tudatalattimból ki kell keressek Losonczi Béla munkáival kapcsolatban, az az, hogy atavisztikus. Mert itt minden jel, minden geometria, minden absztrakt forma, minden esendő talált tárgy sugallatában egyszerre régi és ósdi, ősi és több ezer éves, és mégis jóízűen újszerű – címek és évszámok nélkül – az örök időben…
Jegyzetek
*Az írás a MAMŰ Galériában elhangzott megnyitószöveg szerkesztett, átdolgozott változata.
2 Hamvas Béla, Vándorkiállítás Pécsett = Szellem és egzisztencia, Baranya Megyei Könyvtár (Pannónia Könyvek), 1988, 138.
3 Eliade, Mircea, Képek és jelképek, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1997, 213.
4 Lk 12,6–7.
