Képzeljük el, hogy napjainkban a Magyar Országgyűlés egyik, a mandátumától megváló képviselője azt mondaná a búcsúbeszédében, hogy örül a személyes szabadsága visszanyerésének, majd így folytatná: „Mi most otthon, vagy ahová sorsunk vezérlend, ismét vívhatunk elveinkért, törekedhetünk azoknak, törvény s társasági rend és önérzés által nem tilalmazott útakon, győzedelmet szerezni; igyekezhetünk azokat rokonérzelmű kebelekbe általplántálni: – mert ha jók azok, s a haza virágzására megkívántatók, bizony rokon keblek nélkül szűkölködni nem fognak.
Távol vagyunk a büszkeségtől, magunkat csalhatatlanoknak gondolni. A velünk ellenkező véleményűektől sohasem kivántuk, hogy elveinknek hódoljanak: tőlük azt kérjük, bennünk csak a meggyőződés tisztaságát tekintsék. S ha szív és ajak egybe hangzik, egyenességünket bűnnek ne tartsák; s engedjék nékünk a vigasztalást: lelkünk üdvességét saját hitünk szerint kereshetni.”
Vajon nekünk megadatik-e az a luxus, hogy lelkünk üdvösségét saját hitünk szerint keressük? Vajon egy parlamenti búcsúbeszéd képes lenne-e ma olyan érzelmi viharokat gerjeszteni, amelyek miatt az országgyűlés felfüggeszti aznapi ülését, és a Kossuth nyomdokain járó újságírók gyászkeretben kürtölik világgá országgyűlési tudósításaikat? Minden bizonnyal nem, hiszen a ma már tudományos alapokra helyezett politikai kommunikáció által kijelölt térben a politikai pragmatizmus, a kívülről szimpla pártfegyelemnek tűnő parlamenti szavazási metódus, a valódi értékrendre épülő meggyőződést nélkülöző, a közvélemény-kutatók által pontosan mért vagy a politikai vezetők által feltételezett választói igényeket kiszolgálni igyekvő szimbolikus politizálás szinte teljesen lehetetlenné teszi, hogy lelkünk üdvösségét saját hitünk szerint keressük. Ugyanakkor vannak dolgok, amelyekről még ebben a nehéz helyzetben sem mondhatnak le az ország problémáit a vállukra vevő vezetők, s még pátosztól megfosztott korunk sem nélkülözheti az 1835-ben az országos rendektől búcsúzó Kölcsey gondolatait: „Jelszavaink viszont nekünk sem lehetnek mások, mint haza és haladás. Azok, kik a haladás helyett maradást akarnak, gondolják meg: miképpen a maradás szónak több jelentése van. Korszerinti haladás épen maradást hoz magával; veszteg maradás következése pedig senyvedés.”
Haza és haladás. Két gyakran hallott fogalom, így együtt egy oly szívesen kisajátítandó fogalompár. Az életünket meghatározó nyelvi háború szimbólumértékű kijegecesedése.
A haza fogalmán akár a nemzetet, akár a mai Magyarországot, akár a magyarságnak otthont adó Kárpát-medencét értjük, minden bizonnyal mást jelent, mint Kölcsey korában. Ezt viszont nehezen vesszük tudomásul, mert mint Ady írja 1902-ben, „romantikára hajló nép vagyunk. Frázis-imádásunknak is ez az oka. S ez az oka annak is, hogy keleti módon szeretjük a tömjént. Faji büszkeségünk, patrióta képzelgéseink üstökénél lehet bennünket legjobban megfogni. Ez a bűnünk burjánoztatta föl a csaholó hazafiságot. Ezért utazik reánk minden csalás ámítás, hazugság és cselvetés a hazafiság nevében. Ez a húr mindig meghat és mindig megfog bennünket. A lényeget és valóságot nem keressük, mihelyst hazafisággal csaholják hazug módon tele a fülünket.”
Mi viszont nem mondhatunk le a haza fogalmának újraértelmezéséről, s az erre irányuló politikai kísérletek közül igazán előremutató lépést egyedül a nemzeti összetartozás melletti tanúságtételről szóló törvény megalkotásával tette meg a magyar politikai elit, mert a beterjesztők e jogszabállyal is hozzá kívánnak járulni „a Kárpát-medencében együtt élő népek és nemzetek kölcsönös megértésen és együttműködésen alapuló békés jövőjéhez, s egyúttal a 20. század tragédiái által szétdarabolt Európa újraegyesítéséhez”. Hiszen Bibó István szerint Közép-Európában „a legnagyobb baj nem az volt, hogy a nyelvi határok nagyon kacskaringósak voltak, és nem igazodtak földrajzi, gazdasági előírásokhoz; hanem az, hogy e nemzetek történelmi érzelmei – minthogy túlnyomó részüknek volt történelmi emlékezete – más és rendesen nagyobb területhez fűződtek, mint amely területen a megfelelő nyelvű lakosság élt. A nemzeti érzés itt is, mint mindenütt a világon, nemcsak az embereknek egy bizonyos csoportját fűzi egymáshoz, hanem az embereknek egy bizonyos csoportját a lokalitásoknak, […] történeti emlékeknek egy bizonyos területi egységéhez is. Különösen erősek voltak ezek az érzelmek, ha a szóban lévő lokalitásokat egy kisebbségben levő, kisebbségbe került vagy területileg körülzárt, de a nemzeti nyelvet beszélő lakosság lakta.”
A nemzeti összetartozás melletti tanúságtételről szóló törvény a haza fogalmát kiterjesztő értelemben használja, hiszen „kinyilvánítja, hogy a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme. Ebből kiindulva az Országgyűlés megerősíti Magyarország elkötelezettségét a magyar nemzet tagjainak és közösségeinek egymással való kapcsolatuk fenntartására és ápolására és az Európában elfogadott gyakorlatot alapul vevő közösségi autonómia különböző formáira irányuló természetes igényének támogatására.” Mindezt úgy teszi, hogy nem kérdőjelezi meg egyetlen európai nép ugyanezen jogait, és egyik szomszédos országunk szuverenitását, területi integritását sem, azaz arra figyelmezteti saját nemzetünk tagjait, hogy a haza fogalmának kritika nélküli, patetikus megközelítése tarthatatlan. Éppen ezért volt olyan szembetűnő az, ahogy a szimbolikus politizálás e gesztusa éppen a szimbolikus politizálás áldozatává vált: a közép-európai nemzetek, nemzetállamok helyzetének az abszurditását mutatja, ahogy a magyar politika ezen gesztusértékű jogszabályát, benne a haza fogalmának újraértelmezésére tett kísérlettel, az új magyar állampolgársági törvénnyel és az alaptörvénnyel együtt utasították el a valójában velünk közös csapdában vergődő szomszédos nemzetek politikai vezetői.
A haladás fogalmával sincs könnyebb dolgunk. Miközben oly természetesnek tűnik, hogy Kölcsey korának reformeri hevülete a mai jogalkotók és politikai vezetők számára is központi értékként jelöli ki a haladás szolgálatát, aközben ne felejtsük el azt, amire Molnár Tamás filozófus figyelmeztet: bonyolult világunk leglényegesebb törekvése nem más, „mint az ipari civil társadalom mind elszántabb és bőszebb kiépítése. […] Az ipari társadalom [és ebbe már Kölcsey Magyarországa is beletartozik] végső soron nem tesz mást, mint fenntartás nélkül a mechanikus munkának szenteli magát, amely kielégíti az »isteneket«, azaz a pillanatnak élő társadalom értékeit. Így tehát ipari munkások vagyunk, ellentétben őseinkkel, akik – mondjuk, a középkorban – még hűek voltak vallásukhoz. […] Márpedig az ipari munka, amely racionalitásból, a pontosság eszményéből s emellett utópisztikus hajlamokból tevődik össze, túlságosan embertelen és brutális ahhoz, hogy az ember ne próbálná valamiképpen körülbástyázni és domesztikálni, ahogyan tette azt más kultúrák esetében is. A hit korszakát az eretnek tanok szelídítették meg, az észét (reneszánsz) az okkult dolgok felfedezése, míg az ipari világét elsősorban a módszeres és szervezett szórakozás, a sport, a látványosságok, a turizmus teszik kényelmessé és könnyebben elérhetővé.”
Ma a haladás fogalmán tehát elsősorban nem a szellemi progressziót értjük, hanem a gazdasági, technológiai fejlődést, gyarapodást, amelynek szükségszerű előfeltétele a tudástőke erősítése, a K+F, az innováció. Nehéz persze egy olyan országban a progresszivitásról beszélni, mint Magyarország, amelyről már 1907-ben azt írta Ady, hogy „Franciaországban még a reakció is progresszívabb, mint például nálunk a liberalizmus”.
Egy biztos: a modern ember élete egyre szervezettebbé, racionalizáltabbá, bürokratizáltabbá válik, s ennek óriási kulturális deficit a következménye, hiszen „a mindent a termelésnek alárendelő, annak bűvöletében kialakított fantomkép felelős azért, hogy a társadalom elsorvad, szokásainak rabjává válik, és olyannyira ragaszkodik ortodoxiájához, hogy az végül a viselkedésformák és a nyelv megcsontosodásához vezet. Egy emberi közösség akkor követi el a legnagyobb hibát, ha megreked szokásaiban, és elveszíti képzelőerejét” – figyelmeztet Molmár Tamás. A haladás fogalmának mai értelmezése ezt a Molnár Tamás-i felismerést, ezt a közös tapasztalatot nem nélkülözheti, és attól félek: a mai magyar társadalom legfőbb problémája az, hogy értelmisége és politikai vezető rétege ragaszkodik a saját ortodoxiájához, azaz nem tud a maga által teremtett dichotómiából kilépni. A mai szimbolikus politikai vitákban is nyilvánvalóvá vált, hogy a szocialista diktatúra időszakának megítélése kérdésében a viták és az álláspontok semmit sem változtak, ami csak annyiban probléma, hogy nem voltunk képesek lezárni a múlt egy súlyos fejezetét, s új alapokon álló, a jelenleginél egészségesebb társadalmat szervezni. Vitáinkban, a magyar értelmiség, a kortárs magyar írók, művészek egyre felszínesebb megnyilvánulásainak a többségében is csupán ennek a dichotómiának a továbbélése fedezhető fel, s nem a mélyebb okok, összefüggések, valamint az előremutató megoldás keresése.
Ezen a helyzeten a 2010-ben parlamentbe jutott új pártok sem tudtak változtatni. Az LMP egyes politikusainak az előbbi felismerésből táplálkozó megszólalásai mögött nincs értelmiségi támogatás, sőt a párt nélkül maradt liberális értelmiség jó része egyáltalán nem tud azonosulni a doktriner elvárásrendszerétől idegen zöld logikával. Ráadásul időközben az LMP is egyre inkább belesimul a magyar pártpolitika kétosztatú logikájába, valójában beteljesítve azt a sorsot, amit a konzervatív oldal egy részének előítélete mért rá. A Jobbik megjelenése egy új dichotómia felállítására tett kísérlet, amelynek már a kiindulópontja is nélkülözi a reális társadalomképet és a valódi bajaink ismeretét. Ugyanakkor ebben halványan megvolt az az esély is, hogy a többség számos kérdésben túl tud lépni az örökölt múlt megosztottságán, ám a lezáratlan múlt, a két évtizede hiába várt gyógyulás, a sérelmekre sértésekkel válaszoló politikai mentalitás ezt a lehetőséget eltaszította magától. Ráadásul részünkről kényszer sincs rá, hiszen a kétharmad lehetőséget teremt arra, hogy alkotmányos eszközökkel úgy alakítsuk a választási törvényeket, hogy az minél kisebb lehetőséget adjon a demokratikus értékeket megkérdőjelező politikai erőknek a hatalom megszerzésére. Tehát azzal a furcsa paradoxonnal kell szembenéznünk, hogy a bennünket demokratikus alapról bírálók nem veszik észre, hogy a parlament által most tárgyalt választójogi reformnak nem pusztán az a lehetséges olvasata, hogy a jelenlegi kormányzó többség be akarja betonozni a hatalmát. Ezen az olvasaton nem is kell csodálkoznunk, hiszen a bírálóink sem tudnak kilépni abból a dichotómiából, aminek mi is a foglyai vagyunk. Bármennyire is óhajtjuk tehát Kölcsey korának haladását, az ország fejlesztését és fejlődését, tisztán látszik, hogy a ma oly fájón hiányzó műszaki, technológiai, gazdasági innováció tartósan nem lesz megteremthető az alapvető kulturális, politikai bajaink rendezése, a megcsontosodott viselkedésformák és a nyelv megváltoztatása nélkül.
Az előttünk álló két és fél évben ennek a dichotómiának a megértése és részbeni feloldási kísérlete lehet az egyik legfontosabb, hosszú távú politikai hasznot hajtó feladatunk. A mai tanácskozás jeles előadói ehhez adhatnak hozzá komoly intellektuális szempontokat. S ha ebben az önként vállalt feladatban apró eredményeket elérünk, akkor talán mi is úgy búcsúzhatunk a Magyar Országgyűléstől, ahogy azt Kölcsey tette 1835-ben: „Elválunk, […] de vétségeinkért bocsánatot nem kérünk. Mint ember, nem bántottunk senkit, mint követ elveink mellett harcoltunk, s e harc a haza színe előtt folytatva céljaiban szentebb vala, mint vétséggé válhasson.”
