Archívum

Huba mondja

Kollár Árpád
2012. január

Árpád, ez nem játék, ne csináld,
a sűrű, kásás semmiből ne ránts elő megint.
Nem kell kéz, tapintani a tárgyak érdes,
a tárgyak sima felületét, nem kell bőr a hűvös,
nem kell bőr a langyos nappalokhoz.
Hüvelykujjal borsóhéjból kitúrni a fényes szemet,
kipöckölni mind, ami megragadt.
Ne rakj rágható körmöt a puha körömágyra.

Mondani helyetted, nem kellenek szavak.

Nem akarom tudni, a fejfájás milyen,
ha elúszik a márványos szem előtt a délután,
a depresszió lüktetését a csonthártyában.
Nagyanyánk tökfőzelékét, a galamblevest, a szénport,
hogyan festi meg a zöld dió a tenyeret,
hogyan gurul a labda, a gurul, az mi lehet.

A fogak lepattant bazaltja közé szorult marhahús rostokat.

Milyen iszapba túrni, járni uszodába, aláírni saját nevet,
a személyazonosság, az milyen. Ha dugós a bor,
ha roppan a térdkalács, ha hosszútávon folyton kifulladok.

Árpád, ez komolytalan, így nem lehet, így nem kell fény
és nem kell levegő, nem kell semmi, mindent veszteni.
Elég a köldökzsinór rugalmas szorítása, legyen elég nekem
az a lassú fulladás.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.