Kóficdal

Ha valakit vissza kell helyezni a kánonba, akkor Szepesi Attila rászolgál erre. Költészetének aranyfedezete zene, kép és önismeret, valamint az az elementáris nyelvi erő, mely magával ragadja az olvasót, akár akarata ellenére is, e szövegek olvastán. Új kötetében, a Lyukas kétfilléres dalaiban hol vásári rikkancsok hangján szólal meg, hol dizőzökkel énekel kuplét, hol káromkodik, hol fütyörészik. Néha annyira magával ragadja a beszélőt nyelve ritmusa, hogy sokáig nem tud magának megálljt parancsolni. Vannak kedvenc szavai, melyek olyankor is fel-felbukkannak, amikor nem sok keresnivalójuk lenne ott. És mégis, mindennek ellenére eleven, ható költészet ez, sajátos világ, mely elvarázsol, a szavaknak itt íze, súlya, tapintható teste van, s aki mondja, annak – véren-verítéken szerzett – bölcsessége.

Pedig nem lehet azt mondani, hogy a költő különösebben gyöngéden bánna képzeletünkkel. Lépten-nyomon otromba medveénekekbe ütközünk, Hierony­mus Bosch képeinek világa rémlik föl. Szeretjük-e vagy sem, a megalázottak és megnyomorítottak világába nyerünk bepillantást általuk. Szegénylegények és csikkszedegetők, kóbor kutyák és vándorlegények életébe kóstolhatunk bele. A Lyukas kétfilléres világára talán ez a legjellemzőbb hangulat: ahogy a megbélyegzettek karneváli kavalkádja árad felénk, szavak hullámaiba kapaszkodva, mint az egyik versben újrafestett James Ensor-féle Virág­­vasárnapon áramlik a tömeg, körbeölelve, el-elnyelve, de óva is, és mindenen átsegítve a Messiást. Ez a – Szepesi költészetére talán nem túlzás a kifejezés – létáradás az, ami a versek elementáris erejét adja, s aminek lényege a versnyelv fékezhetetlen lendülete, invenciója.

De hajoljunk kicsit közelebb ehhez a vékony kötethez, mely képi és hangzásbeli anyagát tekintve is igencsak egységes, miközben szemet-fület gyönyörködtetően színes is. Az első versciklus címe Zöldcsütörtök, vagyis Nagycsütörtök, s e bátor kifejezés eleve megadja az alaphangot. A kötet az emlékezés modusában szólal meg, a régi időkre, gyerek-, ifjú- és zsiványkorra emlékezik, az elveszett idillt siratva-énekelve, nemcsak az egyéni múlttal szembesülve, de évezredes-évszázados távlatokra rálátva. A címadó versben „Pózna hegyén visznek / vérző kecskefejet / mezítlábas suhancok”. A kép a húsvéti népszokások egyikét eleveníti fel, amelyben a Rómába távozott harangok helyett a gyerekek kereplőjének szava űzi el a gonoszt. A kajla kamaszok rikoltozó felvonulása Szepesinél a póznára tűzött vérző kecskefejjel már-már dionüszoszi-atavisztikusan ősi asszociá­ció­kat kelt, amit azonban a bolyhos barkaág átfordít a keresztény történetbe, amire majd a már említett Virágvasárnap című szöveg fog válaszolni a harmadik ciklusban.

De ne szaladjunk ennyire előre. Hiszen mindjárt a nyitó darab, a Buta nóta dalszerű formájával, suta páros rímeivel figyelemre méltó. Kis kelet-európai történeti körkép ez. S a végén az önmeghatározás: „nem magyar ez, gót se, tót se. // Világít a bélyeg rajta: / itt is, ott is kóbor fajta.” Bátran vállalt kívülállás határozza meg a versben beszélő önképét, távol irodalmi divatoktól, és túl a bevett, polgári életformán, de már nem tüzesen lázadó kamasz arca ez: önismeret tükröződik benne.

Ami a verszenét illeti, a dalszerűség végig meghatározó eleme lesz ennek a dikciónak, természetesen a Weöres Sándor-i hagyományok szerint, a mondókák, gyerekversek fülbemászó „fülemüledallamával”. De ebben is van mindjárt e költészet legnagyobb veszélye. Olykor elvékonyul, olyannyira gyerekessé válik. Amit megengedhetett magának Weöres Sándor, az örök gyerek rászabott alakja miatt, azt nem engedheti meg magának Szepesi, a kóbor angyal megformált költői imázsával. Szerencsére legtöbbször sikerül elkerülnie az édeskés gyermekiességet. A Rézkarc például kifejezetten karcosra sikerül, s visszatér a bélyegként viselt alakmáshoz, mindjárt a vers kezdősorában: „Kóbor remete jár a sűrű berken”, aki felett a Sátán és az angyal vetélkedik: „a Sátán bögyös lányokkal kí­sérti, / de ellenétől láthatatlan karddal / Gábriel óvja, a négyszárnyú angyal.” Kicsit mintha Rimbaud térne vissza ebben az alakban, s a róla éneklő Bereményi Géza–Cseh Tamás-alak: „Arthur, Arthur egy dühödt angyal az égből, / a földről a tengerbe szaladt, / Arthur, szorítsd térdedhez a melled, / és pengesd, mint húrt, a cipőzsinórt, / Arthur, csak azt ne, az évad a pokolban, / ilyen, ilyen, ilyen, ilyen sohase volt!”

Persze Szepesi kötetében mára mindez a harc, a dühödt angyal küzdelme már a múlté, „Mind elmentek a betlehemezők, a hajdani kóficok, / a virágvasárnapi pásztorok meg az éhenkórász mesterlegények”. Üres a város is, Beregszász („itt nőttem fel és most nincs kivel szót váltanom”). Oda a jellegzetes, sok nemzetiségből verbuvált kóbor lovaghad, „az oláh medvetáncoltató, a kancsal kondás, a bice­bóca cimbalmos, a részeges harangozó, a girhes bolond, a pajeszos zsidó”. Pedig a régi Beregszász egykori, gyerekfantáziát foglalkoztató népe olyan volt, mint a Vándorcirkusz című versben megénekelt had a vihogó sánta törpével, a kígyólánnyal, az öreg medvével és a gumiemberrel. A város utcái pedig ugyanolyan girbegurba sikátorok, mint a lőcsei képeslapon látható, amelyen szintén „maszkanép” vonul.

Az álarc előhív egy másik képet, hisz hasonlónak bizonyul a szépapa pestisdoktori „varjúféle maszkja” is, amelyben „Beteg gigát metszett sokszor / szépapám…”. Ez utóbbi kép pedig már a Csonka fényképalbumból való, melyben a felmenőknek állít emléket, nem épp megszépítőt, mégis fájdalmasan szépet a versben beszélő. Volt köztük kuruc is, labanc is, gyakran összevesztek, mégis „puha földben összeférnek, emlékemben összeforrnak”. Maszkot találunk továbbá a farsangi bazárban is, rókamaszkát, gülüszemű sintért, „de angyal-álca nincs”. Kifordult, karneváli világot énekel meg Szepesi lírai hőse, a múltból előrémlő, rémisztő és szívszaggató világot, amelyben „A sárkány, ha lángol a torka, / meg a rézorrú boszorka / kelendő, mint a cukor”. Nem csoda hát, ha a ciklus utolsó, nagy verse egy haláltánc, hisz „öreg törvény, régi nóta: / ragyog Róma, múlik Róma – // tömegsír vagy fakoporsó? / Ez a tánc a legutolsó!”

A második ciklus is múltat idéz, de nem véletlenül Déli szél a címe: egyfelől Beregszászhoz, Lőcséhez képest délre fordulunk, Dante, Janus, Berzsenyi világa, sőt a néger szobor és a dél-amerikai Borges felé. Másfelől és elvileg vidámabb világ ez. Ám mégis hiába Március az egyik vers címe, rögtön gyászosan kezd: „Talpig feketében / keringnek a varjak”. Dante sem kozmikus költő, hanem otthontalanná vált emigráns, s csak abban reménykedik: „Egyszer ideles tán a borús Teremtő elfeketült arcomba”. Janusa is ifjan öreg, betegágyon fekszik, akárcsak a búsképű lovag, Don Quijote, aki nem tud mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy „Maszkot cserél bölcs és bolond”, s „Az ember, ha emelkedik /angyal, ha süly­lyed, rusnya démon”. Ehhez képest Berzsenyi Egyházashetyén még viszonylag békésebb, csak keserű pipáját szortyogatja. A sor végén pedig Borges, a vak, aki már rájött: elég befelé látni.

És itt meg kell állnunk egy szóra – vagy inkább képre. A kép ugyanis kiemelten fontos szerepet kap ebben a kötetben. Nem véletlenül kerül a jeles elődök közé egy Schéner Mihályt búcsúztató dal (Miska-dal). A neoavantgárd szürrealista festőjének művészete ugyanis szintén a Bibliából, a népi legendákból merítkezik, s hasonlóan játékosan szomorú hangon szól. Színkavalkádja is emlékeztet Szepesi szókarneváljára („Örmény, csecsen, tót, morva, hucul, pajeszos zsidó, cipszer, lipován, / pápista sokác, vend meg palóc, ruszin és szájbőgős hetyke cigány”). A két világ (költő és festő) hangja-képe összeér, bizonyságul, hogy mennyire fontos e költészet számára a kortárs képzőművészet ihletése.

Végül elérünk a harmadik ciklushoz. Mindszent hava. A címadó versből világos: ez most nem évszakot jelent, hanem életszakaszt: a 68 éves beszélő a lírai én, a „vén Pán”, akiből közben „méla gebe” lett, rajta „három szélike tündérlány”: unokái. Az önarcképek című versben is magát becézi, gúnyolja, „[s]záz­évesen vásott kamasz”, „remete meg kocsmakófic”. De folytatódik a többi szál is. Az említett Virágvasárnappal a koldusok középkori karneváli témája, Jézussal a középpontban. Mint Bahtyin Rabelais-értelmezésében: bolondok és szamarak, ,,húsvéti nevetés”, búcsú, vásár, szüret. De ugyanezt a témát fordítja át a Három maszk. Három szeretett festő arcképét (torzképét?) helyezve egymás mellé: a manierista Arcimboldóét, a csavargó Mednyánszkyét és az Istent kereső Gulá­csyét. Valójában mindhárom álarc mögül a költő önarcképe bújik elő, kölyök­kutyakorából. De van itt is alkalmi vers, most a pályatárs, Esterházy hatvanadik születésnapjára, a kötet címét adó Lyukas kétfilléres. A szöveg alaphangneme az „együtt öregedtünk meg” vallomásáé. Filléres emlékeket számol elő a beszélő, mint Bródy János a maga szentimentális dalváltozatában, de mennyire másképp mégis. Az emlék itt nem érzelgős giccs (pedig dehogynem, de még mennyire, felesel a kritikus ítéletével a lírai szubjektum), hanem értékevesztett, mégis örök értékű kincs, mint a fiók zugában meghúzódó „csorbult bugylibicska”. Nem megszépíti a múltat, hanem teljes gazdagságában helyreállítja: „Nagyanyám libát töm / karácsonyváróban, / lyukas zoknit stoppol”, vagy „Apám dérrel-dúrral / bevágja az ajtót, / hórihorgas árnyék / magát sem találja, / álmodni se tud már”. Tehát nem adja olcsón a múltat, nem szépíti, nem válik édesbússá a dal hangneme, épp ellenkezőleg: „Elfeketült arcok, / görbült szögek, ollók”.

Az elkomorulás tisztán érzékelhető a kötet zárásához közeledve. Egyre többször tűnnek fel a varjak, a „korrogva keringő fekete sereg”. Tipikus példája e sötét énektípusnak a Gázel egy kutyakoponyához, amely Hamlet nevezetes jele­netét fokozza le, a bolond koponyája helyet egy kutya koponyájához beszélve. A kutyák amúgy is fontos szereplői e világnak. A maguk kitaszított, hontalan létmódjával hitelesen jelenítik meg Szepesi szegénylegény-mitológiáját. A karnevál kóbor kutyáival kapcsolatban ugyanis a legfelvértezettebb olvasó is védtelen, egyenesen szívszorító olvasni róluk: „Vesztesek, holdra vonítók, / kolduskosztot kedvvel nyelők, / kószáltunk tilos utakon, / éhkoppal vígan eltelők. // […] Most szél görgeti csontjaid, / fütyörész, ide-oda les – / aki lehettél, az maradsz, / nem értél messzibb, kenyeres.” Így történetei legszomorúbb pillanataiban nyeri meg magának olvasói szívét e költészet – ahogy Dickens tette egykor, vagy még korábban Cervantes. Mindezt olcsó szentimentalizmus, negéd nélkül teszi – sőt, egy-egy helyen kiderül, magasabb világból való zenésztárs kíséri a dalnokot: „negyedikül mégis a kópé Teremtő muzsikál velük”. (Nap Kiadó, 2011)