Főhajtás XLIII.

Boldog az az ember, akinek igaz barátai vannak.

Lassan három éve, 2008. augusztus utolsó napjaiban felhívott este telefonon Karácsony Zsolt, hajdani győri bencés diák, eredetileg ezüstműves, ma már nagyvállalkozó és hivatásos álmodozó.

A föld alól is ezüsttörmeléket kapar elő, hogy ne kelljen beolvasztania a neki eladott régi magyar ezüsttárgyakat, mert álmodott álma: létre akarja hozni a magyar ezüstmúzeumot. Gyűjti a régi magyar ezüst evőeszközöket, tálcákat, tálakat, gyertyatartókat, teás- és kávéskannákat, mindent, ami valaha az ünnepi ebédlőasztalok dísze volt. És mindig van valami lehetetlennek látszó terve.

– Kérlek szépen, 1950-ben Budaörsön az Államvédelmi Hatóság pribékjei egy éjszaka lerombolták, a föld színével tették egyenlővé a Kőhegyen álló kápolnát és keresztet. A budaörsiek úgy döntöttek, miután néhány éve már újjáépítették a kápolnát, most felállítják mellette a hatalmas kőkeresztet is.

– És? – érdeklődtem.

– Az a helyzet, hogy hat hivatásos fuvarozót kerestek meg, vinné fel a tizenhét tonna követ a Kőhegyre, de miután megnézte a helyszínt, mind úgy döntött, nincs az a pénz, amiért ezen az úton – az egyik oldalon kőfal, a másikon szakadék, az út végig hepehupás kőhalmaz – fölmenne autóval.

– És? – elbizonytalanodtam.

– Nekem van egy tizenegy tonnás, darus teherautóm, elvállaltam.

Talán hallgattam, talán megszólaltam.

– És…

– Arra gondoltam – folytatta barátom –, hogy lefilmezhetnéd ezt, csinálhatnál valami dokumentumot, emlékbe, hogy milyen őrült a barátod…

– De hát ez nem olyan egyszerű, megszervezni, és sok pénzbe kerül…

– Állom.

– És mikor?

– Egy hét múlva, csütörtökön és pénteken.

Elakadt a lélegzetem. Próbáltam észérvekkel meggyőzni: legalább két operatőr kell, mert itt nincs ismétlés, csak azt lehet forgatni, ami történik, ha egy fontos pillanatot elszalasztunk, az örökre elveszett, nincs forgatókönyv, minden percben észnél kell lenni, és egy hét nagyon kevés, embereket kell szervezni, technikát, nyersanyagot…

– Állom – mondta, de olyan hangsúllyal, mint aki nem érti, miért aggodalmaskodom.

Nem tudtam pontosan, mit vállalok, de lebilincselt barátom eltökéltsége, és elvarázsolt a kihívás. Vannak események, amelyek csak egyszer történnek meg, és jelentőségük az ember életében éppen az, hogy szemtanúk és részvevők lehetünk. Hatvan év elmúltával most újra állni fog a budaörsi Kőhegyen a kereszt: kivételes pillanat, érdemes ott lenni, megörökíteni.

Nem tudtam, mit vállaltam.

Egy hét alatt szerveztem csapatot: operatőröket, fahrtmestert, segédszemélyzetet…

Az első nap négyszer kúszott fel a hegyre kővel megrakottan a teherautó. A második alkalommal megkértem az egyik operatőrt, üljön be a sofőr mellé. Megtette. Forgatott. Az út végén halottsápadtan szállt ki az autóból.

– Ilyet ne kérj többet!

Ezüstműves barátom megnyugtatott.

– Nem volt baj vele, ült mellettem, ijedtében meg se szólalt.

A második nap délelőtt került az oszlop tetejére a hatalmas faragatlan kő. Lent, a város szélén, a kőfaragótelepen a szobrászok még csiszolgatták a corpust, a fiatal segéd félméteres lyukat fúrt a kereszt aljába, közben feltámadt a szél, a kamerák csak a porvihart látták, az emberek káromkodtak, orruk-szájuk tele lett kőporral, a kő kemény, eltört a fúró… már késő délután volt, és Jézus Krisztus kőszobra még mindig a szemetes földön hevert.

– Feszítsd meg! – ordította valaki.

Nem Jézus Krisztusra gondolt, hanem a hevederre, amellyel a teherautó platójára kellett emelni a sokmázsás corpust. De a gomolygó porban elszabadult mondat – Feszítsd meg! – itt és most furcsán hangzott: aki ordította, nem tudta; akik hallgattuk, beleborzongtunk.

A domboldalon álltam az egyik kamera mögött, amikor a teherautó utolsó alkalommal bukkant elő az éles kanyarból, és a legveszélyesebb útszakaszhoz ért. Kilengett jobbra-balra, a daru végén a markolókanál furcsán imbolygott a corpus fölött, nekiütődött a plató oldalának, beleremegett a hegy, de a corpus sértetlen maradt… közben váratlanul megszólalt a kápolna harangja: esti ájtatosságra hívta a híveket, és a teherautó riasztóan dülöngélve, lassan kúszott fölfelé a girbegurba emelkedőn. Jobbról sziklafal horzsolta a visszapillantó tükröt, balról a keréktől húsz centire végenincs szakadék…

Lassan esteledett. És amikor végre sikerült fölemelni a keresztet, már besötétedett. Magamban mormoltam Máté evangéliumát: „A hatodik órától a kilencedik óráig sötétség támadt az egész földön.”

Kilenc méter magasan lengett, imbolygott a kereszt… lassan találta meg a helyét. Már késő este volt, nyári sötétség, amikor mindenki fellélegezhetett: magas talapzatán állt a kereszt, Jézus Krisztus hatvan év múltán Budaörsön hazatalált.

És másnap reggel szikrázott az ég, vakító napfény ölelte körül a Kőhegy csúcsán a keresztet.

Eltelt három év, a kereszt keresztútja, keresztutam véget ért: elkészült a film.

Köszönöm a barátomnak, hogy részese lehettem e soha meg nem ismétlődő pillanatnak: szembenéztünk a múlttal, átéltük a jelent, megtanultunk hinni a jövőben.