Régi idők emléke
Mit vett észre a kisablak?
Kisuhogtam éjjel rajta.
A kapu se annál többet:
nem állhatott az utamba.
Vitt a léptem eltökélten
átgázolva a holdfényen.
Vártak reám telt örömök.
Boldog csillag gyúlt az égen.
Lányillatban megfürödtem,
tiszta tóban, mint a réce.
Hazafelé árok kísért.
Szállott az ég derengése.
Felderüljön
Bánatunk lenne ez a szerelem,
ha nem tudna betölteni eget, földet:
a nap fényességgel a mindenséget,
ha a madárnak nem tudna irányt adni,
vinné magasba az éneke!
Ha a rég elfojtott parazsat
szelekkel feltámasztani nem tudná,
nem lobognának föl a lángok,
csak kapkodnának levegő után.
Ha felsuhogtatni nem tudna
porban vonszolódó szárnyakat.
S nem ragyogna föl egymás szemében az arcunk,
hogy felderüljön a mi időnk,
holnapra kivirradjon.
Ha
Ha nem megyek el,
visszajönnöm se kell,
a napnak se lemenni,
ha nem süt fel reggel.
Ha nincsen harmadnap,
feltámadás sincsen.
Tagadnom se kell,
amit el sose hittem.
Nem kell lemondanom,
ha nincsen is miről,
bármit is várni,
ha sose volt kitől.
Ami nem veszett el,
nem kell megkeressem,
csillagnak se gyúlni,
ha itt ragyog bennem.
Őbennük bíztam
A pusztázó szelekben bíztam,
ha elmentek is – visszajöttek,
másnap is még
a közeli árokparton ültek.
A földben bíztam,
amelynek melegéhez odabújhattam,
az égi világban, amely szabadjára
engedte tekintetem,
közelebbről lássam a napot,
a mindenséget.
Őbennük bíztam
a gyökerekben, indákban,
amelyek a levegőben is megkapaszkodtak,
s a kövekben, égitestekben,
nem a mosolyokban,
amelyek sokszor
inkább vicsorgások voltak,
nem a szavakban,
hisz hányszor becsaptak!
Helyettük a füvekhez,
fákhoz fordultam,
az irányt mindig fölfelé mutatták:
támolygott a magasság.
De akkor is: neki a meredeknek!
Nem amerre összefonyorodtak a fények,
s virágpor helyett korom szállt.
Mindig őbennük,
a tavaszban, nyárban bíztam,
hogy elhengerítik a nehéz követ,
felsüvöltenek a gallyak, levelek,
fel az ábrándok,
s megindulnak mind az egek.
2013. július–augusztus