Torzó
Aki téged gyógyít, nem születhet halva.
Benned van a hóhér, a bárdkezű szajha;
benned hull a hamu, ahogy felégeted
magad-simogató, fűszál-finom kezed.
Addig szorítanak ólom-sarokvasak,
amíg a nagy égbolt szemedben széthasad,
amíg a testedből kipréselnek téged
– fordított zuhanás kerozinja éget.
Ahogy lábad előtt fekszik kiterítve,
nem is halottad az: ottfelejtett inge…
Kiáslak a sárból, vonszollak fogammal,
te szétzúzott testű, külvárosi angyal.
Te lebárdolt fejű, kettévágott torzó,
szemed magját csípnék, légy csak mégis Gorgó?
– Aki engem gyógyít, nem születhet halva,
arca legyen tükröm: a mindenség arca.
Tenyeremből húzd ki belévert szöged, te,
gyere, Isten, vegyél újra az öledbe.
Füstcsend
Belőlem már kiveszett a sóvár
vágy, hogy megosszam veled titkaim.
Minek is beszélni, ha jégtáblák
úsznak felénk, jön az Északi-sark,
közelít az örök tél ideje,
fényeink beleolvadnak, fagyba
dermedt utolsó mozdulataink
panoptikumát majd megcsodálja
egy más bolygóról épp ide szakadt.
Befalazott kísértetek leszünk.
Ezért, hogy pillantásom akárcsak
kőbe zárt etruszkoké. Arcomon
a holtak ráncokat kisimító
nyugalma. Míg tart e végső évszak,
békémre addig kell rálelnem itt,
másként csak félbeszakadt kiáltás
leszek én is, kiürült testeink
fölött lassan ellebegő. Szállnak
a halálsikolyok, mint megannyi
furcsa lampion fénylő hold-képe
távolodóban ahogy kihunyna.
Hallgass, én csak a csendet kívánom.
Pusztulás előtt csak szerelmesem
érintését, karjában a meleg
nyugalmat, vállán múltam páráját.
Mert átjár az üresség huzata,
mint ünnep után, mikor azt kérded,
kifosztott fényünkből mennyi marad,
ha utolsó karácsony záporzó
csillagszóró-szikrája is földre
hullik. – Látod? Mégis nyitott térkép
vagyok neked. Bennem nem tévedsz el,
míg olvasod titkom: tenyeredbe
domborzatot rajzol hallgatásom.
Mielőtt a nagy táblák koccanva
elérik partunk, s a fagy kivetett,
éles horgonya szívedbe akad,
utolsó napjaink egyikén még
hallgasd velem tűnő élet csendjét
– mint füst, gomolyogva száll fölöttünk.
Így sötétlek belül
Amíg zúg az időd, lábad alatt érzed,
milyen kemény a föld, hogy sűrül a véred;
kifeszített égbolt, kék ponyvád a holnap,
úsztat, mint a mámor, felhő-puha borhab;
hullámokat vető, magasló réteken
visz bekötött szemmel vágtázó végtelen.
De a perced megcsal, nem lesz harangzúgás,
amikor majd elad félpénzen e Júdás;
nem rikolt a kakas, nyakát kitekerték,
lábad alatt nincs föld, csak az elvermelt ég.
Majd a sötét lónak feketén megszáradt
vére cikáz benned, mint a váltóáram,
mert akkor már tudod, mennyi, ami voltál,
vágyad visszahullik mind az idő torkán,
ami benned hajnal nyíló szirom-egén
csontváz-denevérhad, fogantatott szegény,
keskeny alagútban szorítana összébb,
szorít a holnapod, mint szűkülő tölcsér.
– Így sötétlek belül – mit mondhatnék neked?
Mielőtt a kantárt végleg elengeded,
simítsd végig lovad, mintha önnön husod,
hátha lehet mégis fehér Pegazusod.
