Archívum

Főhajtás XLII.

A tanár úr
Szigethy Gábor
2011. május

Korának ünnepelt írója volt. Magamagáról írta: „A józan s egyszersmind a természeti tudományoknak oktatója, a pesti tanulmányoknak királyi mindenségében a tudákosságnak királyi oktatója, a tanultaknak egyik tagja, a jeles természeti karnak öregbike.”

Fontos ember: ismert szerzetes, szeretett tanár, körülrajongott író.

1788-ban megjelent regénye, az Etelka akkoriban a legtöbbek által olvasott könyv – illik ismerni, idézni, társaságban társalgási téma a régi magyarok életét felidéző kalandos történet. Aranyperecek című regényéből színdarab is készül, 1792. június 18-án mutatja be az Első Magyar Játszó Színi Társaság, s mert sikeres az előadás, a darab az elkövetkező három évben még hat alkalommal színre kerül.

Az Etelka előszavában az író hangoztatta: „Igaz magyar vagyok s hazámat szerfölött szeretem” – és e lelkesült hazafiság a közönség s az olvasók körében pártolásra talál: az Etelkát is színdarabbá alakítják, s be is mutatják 1793. szeptember 11-én. Bátori Máriáról írott drámáját (először 1794. június 6-án) ötször játsszák, s még évtizedekig újra és újra színpadra kerül. (Erkel Ferenc első operájának szövegkönyve is e drámán alapul.)

A tanár úr szereti a sikert: gyorsan, sokat ír. Pontosabban: magyarít, hisz minden drámáját valamely más nyelvű színdarabból alakítja magyar témájú irodalmi művé. „Meg kévántam ezzel mutatni, hogy lehessen a magyar játékszínbe magyarul beszéltetni a külsőket is. Nincs is előttem nagyobb éktelenség, mint mikor egy ánglust német ruhába, avagy egy spanyolországi embert széles bugyogójába magyarul szóllani hallok; s füleimbe a sok don Pietrók, don Gonzálesek hangzanak.” Ezen elméleti és hazafias megfontolásból az eredeti drámák hőseinek magyar nevet ad, s őket magyar ruhába bújtatja, miközben elfelejti jellemüket átalakítani. Így lesz – illetve marad – az eredeti darab anyámasszony-katonája hőséből magyarított anyámasszony-katonája Toldi Miklós, az asszonyfaló spanyol vitézből bohócként csörtető Kun László király.

Színművei gyűjteményes kiadásának előszavában (Jeles történetek I–II. Pesten, 1794, 1975) még biztos a sikerben: „Ha Toldi Miklóssal kedvet találtatok (amint nem kétlem, mert Hazám dicsőségére dolgozom)…”

Ám a siker elmarad, a Toldi Miklós bemutatását (1794. augusztus 20.) követően már csak egy alkalommal látható, s aztán örökre eltűnik a magyar színpadokról.

De az utókor által a korszak legjelentősebb lírikusának tartott Csokonai Vitéz Mihály 1795 kora nyarán Pesten kóborlásakor boldog, hogy közelről megpillanthatja az ünnepelt írót, kegyesrendi szerzetest, Dugonics Andrást. „Mennyei léleknek” nevezi versében, mert a tanár úr, miután hosszú éveken keresztül tudós elmélyültséggel bolyongott a magyar múlt labirintusában, műveiben tárja olvasói elé a magyar múlt titkait, „hogy amit ő már itt látott, más is lássa”.

Dugonics András népszerű, elismert, körülrajongott író. A zalai ifjak is hódoló verssel köszöntik:

Amíg él Dugonics, él addig nyelve
Hazánknak.
Ő pedig él örökön: örökön él hát
Haza-nyelvünk.

E versike nem remekmű, de Dugonics András joggal érezhette úgy: munkáit olvassák, értékelik, szeretik, s tudását, szorgalmát, hazafias múltidézését értik és fontosnak tartják kortársai. Szerzetes, író, tanár – a 18. század utolsó évtizedében lubickol a népszerűségben.

Hatvannyolc éves korában, 1808-ban vonul nyugalomba, irodalmi életünkben ekkor már új szelek fújdogálnak, az agg szerzetest lassan elfelejtik. Még tíz évig él.

Derék ember volt, becsületes író, jó és okos tanár. Múltunkat őrző, múltunkat felidéző tudós munkáival cselekvő hazaszeretetre buzdította kortársait. Megújította a matematika – tudákosság – magyar szókincsét. Első regényével úri és polgári divattá tette hazánkban az olvasást – magyar nyelven.

De a saját korában roppant népszerű munkáit ma már szinte senki nem olvassa. Nyolcvan éve – igaz: apró betűvel – neve még szerepelt a gimnáziumi tankönyvekben, ma már az egyetemi tanórákon is ritkán hallani róla.

A Széchényi Könyvtár polcain por lepi könyveit. Elfelejtett magyar író.

Sok-sok évvel ezelőtt került kezembe utolsó művének – Magyar példabeszédek és jeles mondások I–II. Szegeden, 1820 – egy kötete a nemzeti könyvtárban. Gyűrött, poros, majdhogynem olvasatlan (itt-ott felvágatlan) példány. Dugonics András egész életében gyűjtötte a magyar közmondásokat, szólásokat, példabeszédeket. Rendszerezte az anyagot, tematikus csoportokba osztotta, némelyikhez jegyzeteket, bölcs és találó jegyzeteket írt – talán észre sem vette: élete főművét alkotta meg, mellékesen.

Éppen esedékes munkámat – akkor – félretéve egész nap magyar példabeszédeket és jeles mondásokat olvastam. Nem sokkal később megszereztem a kétkötetes kiadványt, s azóta is gyakran veszem kézbe: olvasása remek szellemi kaland.

Például: Hasonlók a hasonlókkal hamar összebarátkoznak.

Az egysoros bölcsességhez majd háromoldalas apró betűs jegyzet tartozik: a tanár úr Galeotto Marziót idézi hoszszan, mit is gondolt minderről Mátyás király.

Vagy: Fél a maga árnyékátul is. A tanár úr jegyzete: „A mi lomha kisasszonyainkat nyolc-kilenc óra veti fel az ágyból. Hamarébb felkelni félnek, mert a reggeli árnyék igen hosszú, nagyon megijednének tőle.”

Más: Jó az Isten, jót ád, kopasznak is hajat ád. Dugonics András írói körítése: „Egy alföldi nemes ember sokaknak de nem mindeneknek tudtokra megkopaszodott. Ezt a kopaszságot nem szenvedhetvén, fel talála Pestre menni, hogy ott magának más jó barátainak javallásokbul vendéghajat csináltattasson, melyet németül parókának neveznek. Ezt jó pénzen megcsináltatván, vele hazament és másnap a fejére tévén megjelent Sz. Dömötör templomában. Ekkor azok, kik kopaszságát tudták, a’ gondolattal valának, hogy néki az Isten hajat adott.”

Bölcsészhallgató koromban átrágtam magam az Etelkán. Untam. Szakdolgozatot írtam Dugonics András drámáiról: a drámák érdektelenek, unalmasak, csak színháztörténeti hátterük izgalmas. (Az nagyon izgalmas, de ez nem Dugonics András érdeme.) Történeti munkái ma már ásatagok, olvashatatlanok. Dugonics András életműve nem irodalmi, csupán irodalomtörténeti érték.

De utolsó, csak halála után megjelent műve, a talán csak mellékesen gyűjtögetett magyar példabeszédek és jeles mondások gyűjteménye – remekmű, ma is lebilincselő olvasmány. Mesék a múltról. Mesék a jövőnek.

A sörnek is bor az anyja. Nincs jegyzet. Lehet ízlelgetni a megfejtés sokértelműségét.

Megnyergelte a szerenycsétlenség. Talán mert lovas nemzet vagyunk?

A szavak oktatnak, a példák kényszerítenek. Ha ez volt a tanár úr ars poeticája, nagyon jó tanár lehetett.

Későre jár, lassan hajnalodik. Magyar példabeszédeket és jeles mondásokat olvasok, Dugonics András tanár úr, tudós szerzetes kétszáz évvel ezelőtt kéziratban maradt munkáját, amelyet barátai, tanítványai adtak ki halála után két évvel.

Hátam mögött nagyra becsült kortárs írótársaim művei sorakoznak a könyvespolcokon. Töprengek. Lehet, hogy amit életművükből maguk s korunk legtöbbre tart, leghamarabb avul el, s amit (akit) korunk kellőképpen nem becsül, mellőz, észre sem vesz, azt (azokat) fogják értékes elődeiknek, múltőrző-idéző forrásmunkáknak tartani boldogabb életű utódaink?

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.