Archívum

Tovább a saját úton

Bíró Zoltán: Korszakváltás
Petrik Béla
2011. május

Csaknem évtizednyi szünet után jelent meg Bíró Zoltán legújabb kötete, talán éppen úgy, mint a kilencvenes évek fordulója előtt a Vállalások és kételyek vagy a Saját út című kötetei. A hallgatás üzenetértékű, az elmúlt évtized nem kedvezett a nemzeti elkötelezettségű gondolkodóknak, s e kötet alapvető kérdése is az, tudott-e a szerző a kivéreztetés, a teljes szélárnyék állapotában hiteles és valós gondolatokat megfogalmazni, értékeket felmutatni, problémákat azonosítani és azokra érvényes választ adni. Hiszen az elmúlt évtizedünkre, de talán az elmúlt húsz-harminc évünkre is az nyomta rá a bélyegét, hogy a mára egyértelműen zsákutcába jutott és önmagától is megcsömörlött baloldali és liberális elit diktálta eszmerendszer által megszabott mindennapi életünk tökéletes erkölcsi, szellemi, gazdasági és jogi-közigazgatási anarchiába torkollt. S miközben a nemzetet kivetkőztették a magyar államisága és kultúrája alapértékeiből, a ránk aggatott ruhadarabok mára lefoszlottak – nyugodtan ismerjük el, hogy itt állunk anyaszült meztelenül, kiszolgáltatva napnak és hónak –, ugyanakkor rá kellett döbbenjünk, akár kétharmados mértékben is, hogy nem öltöttük magunkra a demokratikus jogállam és az emberi közösségek szolidaritásán nyugvó alapeszmények öltözetét sem. Bíró Zoltán talán ugyanezt fogalmazza ekképpen: „A rendszerváltás eredeti célja ott semmisült meg az első pillanatokban, amikor kiderült, hogy az ország új vezetői meg sem próbálnak legalább közelíteni ahhoz az évszázados magyar igényhez, amely a »harmadik út« gondolatkörében megjelent.” A szerző a kötet írásaiban újra meg újra visszatér ahhoz a gondolatához, hogy ezt az új rendszert nem a nép akarta, s bár így nem mondja ki, megvalósulásában a régi szocialista rendszer restaurációját látja, amelyet már a kezdetekkor készülődő, mocorgó, az előző rendszerben pozíciókat, lehetőségeket szerzett „kölyök-oligarchia” vett birtokba, mind a gazdaság, mind a média és így végül a politikai hatalom területén. Az első kormány talán legnagyobb hibája, hogy azt a gazdasági terepet engedte át liberális-szocialista ellenzékének, amely később minden politikai mozgást meghatározott és befolyásolt. E kormány nagyon büszke és talán kényes volt arra, hogy benne nem vehettek részt az előző rendszer képviselői, csupán azt felejtette el, hogy azok eközben egészen mással voltak elfoglalva, kacagva foglalták el a szabad prédára hagyott, későbbi politikai hatalmat adó gazdasági, kulturális pozíciókat.

Keressük a szekrényben régi, használható darabjainkat. E kereséshez nyújthat kapaszkodót Bíró Zoltán könyve is, mivel ő azon kevesek egyike, akik az elmúlt évtizedek sürgése-forgása közepette is mindig ugyanazon elveket vallották és képviselték, amelyek lllyésék, Németh Lászlóék népi-nemzeti elkötelezettségű eszmerendszerére épültek, mely örökség legközvetlenebb forrását Ady, Móricz Zsigmond, Szabó Dezső, a népi mozgalom, az 1943-as Szárszói Találkozó szellemi és magatartásbéli hagyatéka jelenti, „annak nemzeti és szociális tartalmával együtt”. Ha kellett, az állampárt legnagyobb ellenzéki mozgalmának elnökeként, egy országos párt legfőbb operatív vezetőjeként, s ha úgy alakult, lemondva minden tisztségről és posztról, az elvekhez ragaszkodva, visszavonulva vidéki főiskolai tanárnak. Aki nem szédült meg a hatalomtól, elkerülve ezzel a kísértéseket és sokszor a személyiség torzulásához vezető kihívásokat, s aki már húsz évvel ezelőtt felismerte a korlátozott rendszerváltás problematikáját, és szót emelt azért, hogy ne csupán a hatalomgyakorlók körét váltsuk le, de a rendszert is alapjaiban változtassuk meg. S ő azon kevesek egyike, akik már 1991–92-ben tudták azt, amire a többség jó húsz évvel később ébredt rá: valamit nagyon elrontottunk a nyolcvanas–kilencvenes évek fordulóján, hiszen, ahogyan fogalmazott, a rendszerváltással a magyarság sem nemzeti függetlenséget, sem igazságosabb társadalmi berendezkedést nem nyert.

A kötet írásaiban azonban nemcsak az ellenzékiség hangja szólal meg, de az újrakezdés szempontrendszere is helyet kap: „Az elmúlt évek bizonyították leginkább és legdrasztikusabban, hogy ez az ideiglenes alkotmány nem nyújt védelmet a társadalomnak, a nemzeti érdekek képviseletének a mégoly torz, nép- és nemzetellenes kormányzati politikával szemben sem. (…) Nem nyújtott védelmet a rossz törvénykezéssel szemben sem, mert azokat csak az Alkotmánnyal szembesítve, az Alkotmánybíróság révén lehetett megsemmisíteni, miközben maga az Alkotmány nem adott kellő támpontot ehhez. Újra kell tehát gondolni az egész államszervezetet, az ellenőrzés és irányítás, az állam és közigazgatás rendszerét és szerkezetét. A köztársasági elnök intézményét meg kell erősíteni azzal is, hogy az elnököt a nép válassza, már ezáltal is növelve a legitimitását. Meg kell fontolni a kétkamarás parlament létrehozását, és újra kell alkotni a választójogi törvényt (…).” Ha arra gondolunk, hogy az új parlament éppen a napokban szavazott a választójogi törvény módosításáról, napirenden van egy új Alkotmány megalkotása, talán nem alaptalan azt mondanunk, hogy Bíró Zoltán pontosan mutatott rá már évekkel korábban a legsürgetőbb feladatainkra.

A kötet alapjaiban egy klasszikus ellenzéki politikai publicisztika gyűjteménye, amely írások a napi aktualitásokból indulnak ki, de azon jóval túlmutatnak, s annak az eszmerendszernek a hátterét vázolják fel, amely a most már valóban megvalósítandó rendszerváltozásnak, egy konzervatív-nemzeti demokratikus, a jogállamiság értékeit magában hordozó államberendezkedésnek a szellemi-kulturális alapvetése. Az írások hétről hétre mutatták fel a regnáló hatalom elvtelenségét és erkölcstelenségét, a neoliberalizmus hazai képviselőinek kártételeit, amely rendszer a demokrácia karikatúrájába fordulva „már nem a szabadság, hanem egy mindenkit, minden népet maga alá gyűrő, pénzalapú világhatalom létrejöttének szolgálója”.

Melyek is ezek a kötetben nyomon követhető elvek? A gyűjtemény, talán nem véletlenül, olyan téma újbóli felszínre hozásával indul, az „Akarjunk jövőt!” című írással, amely az 1920-as évek vége, Kodolányi János, Kiss Géza, Fülep Lajos, Illyés Gyula, a nevezetes „Pusztulás”-vita óta a népi mozgalom, a nemzeti elkötelezettségű értelmiség egyik legfontosabb, a nemzet megmaradását feszegető kérdése: a népesség fogyása. Mindez nyilván nem véletlen, hiszen lehetett-e 2007-ben, a kórházbezárások, a volumenkorlátozások, végső soron a magyar egészségügy romba döntésének, azaz egy szűk elit piaci monopóliuma megteremtésének, a vasúti szárnyak bezárásának, a kisközösségek, a falu elleni, az iskolarendszer alapjai ellen indított támadások idején ennél aktuálisabb, ugyanakkor a népi-nemzeti eszmerendszerhez koherensen kötődő kérdés? Az írás üzenete világos és egyértelmű: „A nemzet nem részvénytársaság, a nemzet jövője nem üzlet!”

S talán az sem véletlen, hogy Móricz naplóját követően a soron következő írás Nagy Imre és mártírtársai újratemetésével, így végső soron az 1956-os forradalom és szabadságharc kérdésével foglalkozik, illeszkedve a nemzeti demokratikus ellenzék azon következetes irányához, amely a forradalom kérdésben lépett fel az igazság kimondása, a történelmi hazugság és a kollektív amnézia ellen, vállalva – gondoljunk csak a Nagy Gáspárt érő retorziókra – a megtorlásokat is. Arra emlékeztet, hogy az akkor még regnáló szocialista hatalom – ha már az eseményeknek nem tudott gátat vetni – hogyan kívánta 1989. június 16-át „csupán” a kegyelet kifejezésére korlátozni, megakadályozva azt, hogy az emlékezés egyszersmind a Kádár-rendszerrel szembeni és a rendszerváltás melletti demonstráció is legyen. Persze arról sem feledkezik meg Bíró Zoltán, hogy az úgynevezett demokratikus ellenzék végül is, minden ellentétes megállapodás ellenére, hogyan igyekezett kisajátítani a megemlékezést, a megszólalók között túlsúlyos helyet szerezve önmagának. A forradalom gondolata meghatározó számára is, ezért erre több írásában is visszatér Bíró Zoltán, így annak november 4-én kezdődő vérbe fojtására is, Ady profétikus szavait idézve: „A 20. század elején Ady Endre az »eltévedt lovas« képében látta a magyarságot, az elbizonytalanodott, a történelemben eltévedt magyarságot. »Köd-gubában jár a november« – írta akkor, amikor még csak meg-megborzongva sejthette, hogy népe már csak sodródik a ködben…”

Követhető példákat is állít azonban elénk Bíró, így Kovács Bélát, a hajdani Kisgazdapárt főtitkárát, ennek a rendkívül erős jellemű, tiszta és következetes értékítéletű politikusnak tragikus sorsú példáját, akit végül is, éppen kérlelhetetlen demokrata magatartása miatt, a kommunisták és a szovjet katonai hatóságok meghurcoltak, bebörtönöztek és megtörtek. Vagy éppen Orbán Viktor hitvallását és szerepvállalását, nemcsak arra irányítva a figyelmet, hogy Orbán politikusi látásmódja, gondolkodása és érzelemvilága milyen közeli rokonságba került az egykori lakiteleki tábor eredeti, a népi-nemzeti gondolatvilágot megtestesítő eszméivel, de egyben megerősíti önmaga értékválasztását és kötődését is. S az irodalomtanár szerző Orbán Viktor megtett útjára visszatekintve Rimbaud szavait idézi: „Mert kit megfürdetett minden vizeknek búja, / nem szállhat révbe többé kalmárhajók után…” (Tóth Árpád fordítása).

A Bíró Zoltán által megfogalmazott világképben, ahogy a nemzeti demokrata ellenzék gondolatvilágában hangsúlyosan mindig is, az elszakított és szétszóratott nemzetrészek magyarsága is központi helyet és szerepet kap, az a meggyőződés, amely szerint ezen nemzetrészek törekvéseit, sorsának alakulását becsatolják az egységes nemzetpolitikába: „…tudomásul kell venni azt a tényt, hogy Magyarország sem bel-, sem külpolitikájában nem teheti túl magát a két világháborút követő békediktátumok és az 1956-os szabadságharc következményeiként kialakult sajátos helyzetén és ebből fakadó politikai kötelezettségein és lehetőségein.”

A kötet írásai újra meg újra visszatérnek az MDF botrányossá váló történetéhez, a mélyrepülés újabb epizódjai kapcsán elevenítve fel e folyamat főbb csomópontjait, az első kormányalakítás megbicsaklásaitól Boross Péter ténykedésén keresztül a Dávid–Herényi-féle pártvezetés politikai ámokfutásáig: hogyan silányult az első kormányt adó, nemzeti demokrata elkötelezettségű legnagyobb ellenzéki párt egy parlamenti választási küszöböt sem elérő, a baloldali-liberális érdekeket kiszolgáló, Bokros Lajost és az SZDSZ-t is magához ölelő érdekcsoporttá. A kötet érzelmekkel telített publicisztikái – amelyek azonban mindvégig tárgyilagosak és mértéktartóak maradnak – talán ezeken a pontokon izzanak fel leginkább.

Tévednénk azonban, ha azt hinnénk, hogy a kötet kizárólagosan egy politikai publicisztikai gyűjtemény, hiszen írójuk irodalomtörténész, a magyar irodalom főiskolai tanára, akinek kutatásai éppen arra irányulnak: a nevezetesebb magyar történelmi fordulópontok milyen jelentést hordoznak, s a nemzettudat, nemzeti önismeret milyen szerepet játszik a magyar irodalomban. Az írásokból ezért rendre elénk lépnek a magyar irodalom legnagyobb alakjai, a reformkoré, Kölcsey és Petőfi, a huszadik század elejéről Ady, Babits és Móricz, a népi írók, Illyés Gyula, Németh László vagy éppen Veres Péter, hogy gondolataikkal szembesítse mindennapi mondandóját. A Magyar Kultúra Napja, a Himnusz születésnapja így ad alkalmat arra, hogy bemutassa, az utóbbi évek baloldali-liberális hatalomgyakorlói hogyan szorították szélekre a nemzeti szellem, hagyományaink, önazonosságunk műveltségbeli alapjait, a Magyar Bálint-féle kulturális vezetés hogyan tette tönkre a magyar iskolarendszert, rombolta földig az oktatás minőségét, s idézheti elénk Illyés Gyula Kölcseyről szóló szavait a Magyarok című könyvéből: „Míg szeme elbűvölten csüng az Olimpuson, keze máris rakná a magyar Akropolist, ha sárból, ha vályogból is!” 2008 márciusán Adyt és Babitsot hívja segítségül, idézi 1848 márciusát, mindannyiunk, de leginkább a fiatalok szemét felnyitva, bízva abban, hogy a márciusi ifjúság ma is létezik bent a szívekben: Kelj, magyar ifjúság, légy te virág magad! / … légy virág, légy vigasz! / Legyen lelked szabad, legyen hangod igaz / az Ő ünnepségén…” (Babits Mihály: Petőfi koszorúi).

Az utolsó írások a korszakváltó választás előestéjén születtek, egy új kor jövetelének reményében, amely beteljesítheti az 1990-ben elmaradt vagy – Bíró Zoltán megfogalmazásában – ellopott rendszerváltást, melynek egy lerombolt, kiszolgáltatott országot, egy nemzeti öntudatban és önbecsülésben súlyosan sértett népet kell „helyzetbe hozni”. A kötet ehhez az eltökéltséghez és hivatáshoz ad szellemi hátteret, s ha el-elbizonytalanodnánk, érdemes kézbe vennünk, hiszem, hogy segít a tájékozódásban. (Antológia Kiadó, 2010)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.