Berda József hidege
Kezdi a tél! a súlyos ég
pelyhekben száll a földre le,
míg elborít a hófehér,
melegít a hó hidege,
a külvilággal én is egy,
eleven tisztaság vagyok,
egymásban élő vén s gyerek,
föloldva minden bűn alól.
Ám túlságosan nagy az ár
pár tündéri pillanatért,
rettentő égi fronton át
jön el a megkönnyebbülés,
följajdul jóval azelőtt
a szív, az ín, az ér, a has,
mint egy keserves zenemű,
melynek mindegyik hangja fals,
ahogy az ember öregebb,
ereiben lassú a vér,
olyan hangosan didereg,
mintha rostán rázódna szét,
megfagy a krumpli, fogy a fa,
cinke sírdogál odakint,
annak a legsiralmasabb,
kinek sehol senkije sincs.
Hej, Berda Jóska, itt a tél!
többet kéne szenvednie,
mint valaha, de hát nem él,
hogy belehalna mérgibe,
csak hangját hallom, mit a fagy
reszel torkából, fölriaszt
raccsoló dühe, úgy dagad,
ahogy a jégkorszak bitang
ebe ugat az udvaron,
s látom, a kocsmaküszöbön
kivont sódarral nekiront
a télnek, s elnyeli a köd.
Szörnyű erotikus tél
Megszoktam, hogy az ablakon kinézzek,
s odapillantsak lefekvés előtt,
vajon alul az örökzöld bokor
csöndbe borult vagy föléledt a szélben?
azon nyomban világosabb a park,
mert a fényt, mintha titkos szerkezet
bocsátaná miattam működésbe,
vagy mert az őr épp akkor arra tart,
és látom, ahogy a hó felszínére
feltörnek a borostyánlevelek,
s az aljnövényzet indái befutják,
behálózzák a göcsörtös fakérget,
ösvénnyel kettévágott parcellába
kapaszkodik a kusza képzelet,
miáltal egy elhagyott temetőben
nyüzsög az árnyak összevisszasága,
a kamerákkal rögzített részletek
a lényegtelent mutatják csupán,
nem azt, hogy micsoda képtelenségen
jár az eszem, mikor emlékezem,
mikor a szörnyű erotikus télben
ártatlanságunk hófehér pihéi
kavarogtak, s csattogó lepedőkkel
támadt ránk tucat falubeli kísértet,
hiába tudtuk, mire az a móka,
hisz párzó kutyákat is így aláztak,
akik valódi kísértet lennének,
ha mozdulnának temetésük óta,
ahogy az örökzöld fekete fagyal
ágait a szélcsendben kinyújtja,
Mária az, talán kérdezni akar
tőlem valamit ablakom alatt,
úgy áll, mint aki oda van teremtve,
bár ő hagyott itt bennünket először,
most meg itt vár félig hóba ásva,
egy sárga, égig érő fallal szemben.
