Jancsi
Nehéz úgy szólni róla, miként a Bach-fúgáról a hangjegyeknek szokása,
s a csalogánynak, ha a fülemülét kihallgatta már a rózsához dalolásban.
A napokban temették el.
A bőrére, hajára emlékezik az özvegye, reménykeltő,
tétova mosolyára, melyekből számára összeszereltetett.
A szavak platánlevelekként hullanak,
miként a cimboraság kötegnyi napja,
s akár mondatai a pikareszk regénynek, befejezetlenül maradnak.
Nem derül ki e versből, az ég júniusban a Tiszánál,
Szeged felett, 1974-ben mennyire átható kék,
se, vajon a sör mennyire kénsárga,
amikor a lélegzés a kisvendéglő asztalánál a vallomás végén elakad.
Néha beleszédül az ember a pokolian forró délutánba.
Abba, amennyire szeretni megtanul és veszti el a szeretetben önuralmát.
Abba, hogy milyen félelmesen terjedelmes tud lenni az, ami másnak piciny.
Beszélni kell. Nem tudom nem mondani tovább, hogyan
lehetett hamis, amit lát igaznak, miként üvegpohárban a híg italt
a biológushallgató. S az elhűlt sajtos melegszendvicset
a műanyag tányéron. A koszlott pávát, a rikoltozót.
Ahogyan az igen tógája alatt feláll a nagyságára büszke fasza.
S a nem, ahogyan csupaszát szkafanderbe öltözteti.
Észre sem vettem, mikor is villan fel a politika állatszeme, és surran tovább
nesztelen a saját vadonába a vad. Ahogyan folyt a könnye,
úgy nem sajnáltam. Hírszerző, jelentő, kompenzációra
alkalmatlan. Nem tudtam vele mit kezdeni, miként
káosza poézisével sem. Ekként tekintem azóta halottamnak,
eszkábálva össze számára egy magyarosan otthonos poklot.
Janó
A barátságában sejlett valami, ami eltévelyedett.
Engem nem ez zavart. Gyorsan kedvelt meg,
amilyen fejvesztetten elhatároltam magamat utóbb,
mivel nem tudtam mit kezdeni az alkoholizmusával,
s ahogy dőlt belőle, mint a kocsmaszag, mindig a szó.
Úgy tűnik, megvolt neki is, miként nekem,
a saját eszkatológia. Akarta látni, ahogyan
a sírjánál állva meghalni ott leszek. Idővel olyan személybe
nőtt bele, akit vele nem azonosítok,
meghatározatlan, civilizáción kívül rekedt térré dagadt,
meglehet, nem több a testnél, amely
utca torkolatában hajlong az autók két sora közt, s
keresetlen, mint Nádas Péter vadkörtefa-fényképe.
Néhány hete temettük. Addigra nem maradt belőle egyéb,
mint ami férfi markában is összefogható.
Istenem, add, hogy legalább legyen egy metafora,
és hűséges, a sírkeresztje tövén.
