Archívum

Kertek

Ladik Katalin
2011. április

Valahányszor virágoskertben, veteményesben vagy sírkertben jártam, feltettem magamban a kérdést: mi is valójában a kert? Amikor olvasmányaimban erre kerestem választ, azt tapasztaltam, hogy mások is, már sokkal régebben, feltették ugyanezt a kérdést. Én magam, e földi kertből nemrég eltávozott Rába György hasonlatával élve, vándorló önarcképnek nevezném a kertet. „De míg távoztál, e színpadra tört be / egy sáv Valóság, át a hézagon, / hol eltűntél: a Zöld igazi zöldje, / igazi napfény, igazi vadon.” (Rainer Maria Rilke: Haláltapasztalat).

Vannak kertek, melyekben bármelyik ösvényen indulunk is el, mindig ugyanarra a helyre érkezünk. Nem véletlenszerű, hogy a kert metaforája a könyvekhez kapcsolódik. Egyesek a diadalmas rangú francia kert hagyományát választják: a geometria győzelmét. Mások jobban kedvelik az angol stílusú, tudatosan rafinált rendetlenség benyomását keltőket, a szabálytalanságok kifinomult művészetét. Az arisztokrata parkok iránti vágy és a sznob ízlés arra késztet egyeseket, hogy megvetően vélekedjenek az elhanyagolt vagy éppen takarosan rendezett, túlzsúfolt vagy ellenkezőleg, parlagon hagyott kiskertekről.

Az írókra úgy is tekinthetnénk, mint azokra a kertészekre, akik a nyelvben kertészkednek. Úgy írni és gondolkodni, ahogyan kifinomult odafigyeléssel munkálkodik a kertész a kertben. A kert egyfajta szótár, melyben minden szót egy másik szóval magyaráz/értelmez ugyanabból a listából.

Keszthelyi Rezső költő- és kertésztársam közös életünk kertjéről ezt írja Öntalálkozó című regényében: „Szemem, eközben, mindvégig az udvarnak kissé alacsonyabban levő helyére téved, ahol a kapu. Annak sarokkövétől, a ház faláig szélesedő ívben, körülbelül térdmagasságú, kisebb terméskövekből rakott elkerítő. Ez tartja és a kerítés lenti szakasza az odahordott földet. Itt a zöld az uralkodó. A borsmentáé, a kakukkfűé, a bazsalikomé, mindenekfölött azonban a citromfáé. Magas termetével, színtömegével bámulatot keltő, még az ittenieknek is. Lombjai, azonos időben, virágot bontanak, és gyümölcsöt érlelnek, jóformán pihenés nélkül… Miként én, akképpen magányos a kakukkfű, a borsmenta, a farkasméh, a kapu, a sarokkő, a tenger vagy a sarkcsillag, a déli szél vagy a májusi zápor, a felhő és a mögüle a fátylát ide-oda lebbentő holdfény, a gyík idekint, az udvarban vagy a pók odabent, a szobában. Isten szintén egyedül van, bármily erősen hisszük, kiváltképp pedig akkor, ha valóban létezik. Ez a citromfa velem is egyedül van, tapintható közelsége ellenére. Ahogyan futólag szóba hoztam, idejekorán megneszeltem: a magány, miként ön mondaná, valóban létünk veleje, azon nyugszik, és abból sarjad. E meggyőződéshez társított egy sugallatot, azaz olyan szellemi, lelki és érzelmi ösztökélést a citromfám, hogy akként is nézzek a magányra, mint az igazán tiszta, őszinte gondolkodás és empátia zálogára.”

Emanuel Swedenborg tudós és misztikus a menny és a pokol csodáiról azt írta többek között, hogy a kert szimbóluma megfelel az égi bölcsességnek és intelligenciának. Ezért nevezzük az eget Isten kertjének, mennyei paradicsomnak. A Szentírás gyakran említ fákat, és nyomában az egyház is szőlőtőkével, olajbogyóval, cédrussal és más fával hasonlítja össze az embert, a jótetteket pedig gyümölcsnek nevezi. A keresztény egyház önmagát szent ligetnek véli, sőt, a középkorban a katedrálisokat erdőknek tekintették.

A földi kert legyen összhangban az égivel. Ezt a vágyat a tökéletességig fejlesztették a misztikusok. Ezért az édenkertre úgy gondoltak, mint ama helyre, melyet a mennyei bölcsesség ragyog be.

Tamás Amaryllis, aki a Hvar szigetén levő tenyérnyi kertecskénk fűszerillatát immár örökre magával vitte az égi kertbe, a következőt írta: „2012-re teszik jövőkutatók a káoszspirál azon pontját, ahonnan visszafordíthatatlanná válik a lét-rombolás. Úgy döntöttem, hogy addig is megmutatom az Árnyékban a Fényt. Mert: még létezik a Szépség. Az Életöröm. A Derű. A Tisztaság. A Szeretet. A Fügebokor a Gellérthegy lábánál. A Fészekmeleg Kisvendéglő Budafokon… Szindbád és Majmunka Örök Összetartozása… A kukkoló Kukorica szemben a Parlamenttel, a Duna másik partján… A kunyhóformát öltött Csodafa, Promontorban… Megköszönve, Sorsom Segítőinek, Őseimnek s Szerelmemnek a Túlparton immár, és a két Utolsó Lovagnak – S. M-nek és ifjabb P. Z-nek –, hogy mindezeket a Csodákat, Titkokat még Önök elé tárhatom.”

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.