Archívum

A díszét vesztő szó

Király László: Akasztóhegy
Borcsa János
2011. április

Habár nem szépirodalmi mű kapcsán, hanem erdélyi magyar képzőművészt – képírót – méltatva, életművét értékelve fogalmazott meg egy sarktételt Láng Gusztáv, mégis helyénvalónak tartom most idézni kortárs erdélyi költőről szólva. Eszerint a művészetnek egyszerre kell gyökereznie a szülőföld hagyományaiban és az egyetemes modernségben, illetve „ha egy művész nem ismeri korának művészeti világnyelvét, anyanyelvének sem lehet mestere”. (Láng Gusztáv: Két képeskönyv magyaroknak. In Látványok és szövegek. Tanulmányok és kritikák. Miskolc, Felsőmagyarország Kiadó, 2006, 191.) Király László ugyanis új verseskötetének már alcímébe is belefoglalta a fentebb idézett tétel egyik komponensét („száz vers a szülőföldről”), a másikat, a modernségre, illetve a kor „világnyelvére” vonatkozót pedig könynyen kihallhatja e versekből a kötet olvasója. Érdemes emlékeztetni, hogy Király elég korán tudatos „felfedezőként” is – úgymond – elindult a modern költészet világtengerein, portyáiról közvetlen „jelentéseket” is közzétéve Bóják címmel az 1970-es évek elején a kolozsvári Utunk című irodalmi hetilapban, de mindezt a tapasztalatot s elméleti tudást kamatoztatta saját lírai „hódításai” alkalmával, költői gyakorlatában is.

Az Akasztóhegy című kötet versei Király költői pályájának egy markáns vonulatát mutatják be, éspedig a tág értelemben vett szülőföld, azaz egy érzület, a hazával kapcsolatba hozható érzésvilág, valamint egy eszmekör ihlette és szülte versek sorozatán keresztül. Ez az érzület és eszmekör különben Király regényvilágában is jelen van, a Kék farkasok (1972) fiatal költő hőséből egy alkalommal például felkiáltásként szakad fel az érzés: „Uramisten, milyen nagy dolog, amikor otthon van az ember, vagy amikor hazatalál!” Sőt, magának a helynek, az igazi otthonnak a részleteit is felvázolja a huszadik század közepére eső zaklatott gyermekkort felidéző hős: „Mert volt nekünk is rendes otthonunk – mondja –, távoli, messzeség vizén úszó otthon, nagy, tisztára sepert udvarral, diófás, szederbokros kerttel, szőlőleveles tornácú házzal, melynek tágas szobáiban egész esztendőn át árván, pókhálósan álltak a nehéz diófa bútorok. Volt otthonunk, ahova haza lehetett menni, de ahol két csodálatos öregember csak nyaranta örülhetett látogatásainknak. A nyár hazavitt, de az ősz elhozott mindig.” A gyermekkornak ezek a helyszínei a tisztaságra és szépségre emlékeztetik a hőst, mivelhogy – elmélkedik – „ez a hely a legszebb, legzavartalanabb emlékek őrzője”, s újra találkozni azzal a hellyel kivételes alkalom a hős számára, hiszen a „legmélyebb nyomokat” véste belé.

Az otthon és az otthonérzés iránti vágy oly erős ez időtt Királyban, hogy lírikusként is határozottan és egyértelműen vall – önmegszólításos nyelvi formához folyamodva – közérzetéről, arról amely nyugtalaná teszi a lírai alanyt, minthogy nem találja a vágyott belső harmóniát:

Ebben a városban
hol életed legszebb évei múlnak
szürkén és eseménytelenül
hogy szinte érzed
vadulva lázad a vér ereidben
- – - – - – - – - – - – - – - – - – - – - -
Ebben a városban
nem hiszed már
nem hiheted hogy végül
léted s vágyad valahogy összebékül

(Ebben a városban)

Az otthonnak azok az elemei, amelyek a Kék farkasokban tűnnek fel, megtalálhatók az új kötet nyitó versében (Utak), de ez a vers – igazi nyitányként – Király lírai világának egyetemesebb dimenzióit is fölmutatja, a történelem által próbára tett ember és emberség drámai vetületeit például:

Pedig volna egy-két gyönyörű történetem
beszélő halottakról, hallgató élőkről,
késekről, puskákról, nagy lakodalmakról.
Egy-két gyönyörű történetem
szép beszédű öreg parasztokról,
az utolsókról,
kiknek élete szét nem szóratott.

Hangsúlyoznám, hogy olyan versek sorozatát foglalja magában az Akasztóhegy, amelynek majd mindenike teljes művészi élményt képes nyújtani a magyar és modern európai költői hagyományon nevelkedett olvasónak. A Király-vers megérint érzelmileg, s ugyanakkor elmélkedésre indít alapfogalmakról és -kategóriákról. Pontosan e gondolat foglalkoztatja a Kék farkasok hősét, az ifjú költőt is, amikor arra a következtetésre jut, hogy „éppen azok a dolgok döntik el, ki mekkora művész, hogy mit tud mondani születésről, szerelemről, halálról”. S folytathatjuk ezt a sort az otthon, a haza vagy az embert próbáló történelem fogalmával.

Már fiatal költőként, a Rendhagyó délután című kötet (1968) szerzőjeként egy, a tájat és az embert egységben felfogó otthonfogalom meghatározásának igényével lépett fel Király. „Meg szeretném határozni ezt a földet mely hegytől hegyig / embertől emberig tart” – írta a Végtelen ének című versében, egy meghatározáskísérlete pedig a Virradatban, szintén egy korai, de az új kötetbe beválogatott versében lelhető fel: „Egyik oldalamon mindig ott áll a szülőföld / a hely ahonnan jövök s ahova megtérek / vagy / a fa melyről leszakadtam s végleg odahagytam / vagy / a forrás amiből eredek / és ahova lecsapódom / ha jégen-tűzön átjutva / cseppekké szaggattatom.”

A kapcsolat annyira mély a szülőföld és a lírai én között, hogy önmaguk képét ismerhetik fel egymásban, egy sajátos lírai logika szerint pontosan a lírai hős arcvonásai fedezhetők fel a táj külső képében: „ez a föld hordja arcom vonásait, / ahogy a barázda feketéllik, / mint ez az árnyék szemeim alatt reggelente. / A hegyek homlokát patakráncostól / rólam mintázták türelmes esők” (Az én mezőim). Ama hely hegy- és vízrajza mellett – amelyet sok versben idéz a költő (Valahol ott, Aszály, A hosszú költemény, Útirajz, Októberi arckép stb.) – a hely történelme, azaz a nyers valóság is megjelenik, amelynek terhét magában hordja a lírai hős, minthogy az akasztóhegyi fák a megkínzott emberek nyögését is áthagyományozták arra, aki onnan kelt útra, s az idegen környezetbe került nem téveszti szem elől a kapott útravalót: „hamubasült tanácsait viszem magammal végig / azok között, kiknek szeme alatt reggel / nem ez az árnyék feketéllik”.

Már a családban s a faluközösségben, illetve ezek kollektív emlékezete révén alkalma van találkozni a kisgyermeknek az úgynevezett nagytörténelemmel, a huszadik században végbement hatalomváltásokkal, a világháborúval és a nyilvánvaló következményekkel, hiszen megmutatkoztak azok egyéni és közösségi drámákban, amelyek akár egy kis falu keretei között is érzékelhetőek voltak. Az új politikai és társadalmi rendszer aztán újabb összeomlásokkal és drámákkal járt az iskoláskorba lépő gyermek közvetlen családi környezetében is: „Mielőtt sírba vinnénk ezt-azt, / tudnunk kell: megjöttek és / elvitték nagyapát, hogy ne legyen otthon. / Mindenütt legyen, csak otthon soha. / A soha, a sehol legyen otthona.” (Hírhozók) Mindezek a korai tapasztalatok aztán a költővé érés időszakában olyan versekben tárgyiasulnak Király lírájában, amelyek hitelét a belőlük áradó személyesség, valamint egy eredeti látás- és beszédmód adja.

Király korai verseiben arra a kérdésre, hogy költőként mit tehet élete új helyszínein útra indító közösségéért, nem egy szokványos, a sorsvállalásban megjelölhető, hanem egy pontosabb, mondhatni, költőre szabottabb választ ad. Az ébresztés feladata vár rá, amint az a Virradat záró szakaszában megfogalmazódik:

Nyeregben állva felágaskodom
s csattanó cserdítéssel költöm
hajnalba vöröslő szülőföldemet.

A felejtés, az elhallgatás vagy a tiltás okán is eljött az idő az ébresztésre. A Sétalovaglás című kötet (1976) megjelenésétől számítható igazából ennek a vállalása, amikor a neves erdélyi személyiségek mellett (A régi mesterek verssorozata) a névtelennek mondott hősök és áldozatok szellemarcát és példáját is megidézi Király, a szülőföld időbeli dimenzióit kiterjesztendő a történelemre. Ezt figyelembe véve mondottam egy korábbi alkalommal, hogy lírai krónikának is tekinthető, amit Király költőként alkot, illetve hiteles, átélt tanúságtétel erdélyi s egyszersmind európai történelmi meg napi tapasztalatokról, összeomlásokról és újrakezdésekről, kétségekről és hitekről, eszmei és érzelmi kiútkeresésekről. A költő azt is tudatosítja az erdélyi magyarság huszadik századi történelmét illetően, hogy az csalással kezdődött (A régi órák). A Nagy olvasások című versében meg azt mondja ki, hogy „mindent / látok megelevenedni, / sosem-volt képernyőn, / világnyi vásznon”.

A múltból egyébként a drámai helyzetek, a személyes vagy közösségi tragédiák elevenednek meg a Király-versekben, sőt, ezekből mintegy „időtlen történelmi tragédiát” von el, olyat, amelynek „hangulata leng lomha bivaly-éjen” (A hosszú költemény). Ez a múlt lehet akár a régmúlt, akár a huszadik század, a „kényszerű háborúk” ideje, azaz – egy frappáns minősítésre hivatkozva – a féldecis rezsimek kora. Az elfelejtett hadsereg közösségi tragédiára, világháborús magyar szerepvállalásra reflektál távolságtartóan, egy olyan mozgó nézőpontból, ahonnan hol a megtörtént veszteségekről mint jövőben bekövetkező eseményekről beszélhet a lírai alany („Végül nem fog rajtuk / segíteni senki”), hol a megszokott időrendhez igazodva tesz fel szónoki és egy nagyobb történelmi folyamat lényegére vonatkozó kérdéseket („Miért volt ez? Kiért?”), hogy aztán kimondhassa a kudarcokat számba vevő „káromlás-időben” az iróniától sem mentes felismerést, miszerint az áldozatokat illúziókkal táplálták, hamis eszmékért indították harcba: „Oly távoli minden hang, / mely a tettek / fenséges értelmét magyarázta.”

Regénybe, regényekbe kívánkozó történetek élednek fel, de a lírikus Király csak (?) balladai hangulatú szabadverset ír például az erőszak áldozatául esett, a földtulajdonához ragaszkodó névtelen parasztról, viszont Történelmi regény II címet ad versének. Hasonlóan megrázó az idegen hadszíntéren elpusztult erdélyi magyar katona versben felidézett esete (Terítsd be hóval), de az a bajtárs is elveszettnek tudja magát, aki túlélte a háborút: „Itt vagy, itt ülsz, / de nem a mában.” A túlélő ugyanis tragikus vétséget követett el halálosan megsebesült társával szemben (lábbelijét cserélte le a sajátjáéval), és ezt sohasem tudta feldolgozni: „Miért is húztad fel / rongyos bakancsod a halott lábára?”

Másutt a női princípiumot hangsúlyozza a költő, az asszonyok szerepét a háborús viszonyok között, akik a családot s magát az életet mentették át a világméretű pusztítás idején: „Nyomorult ég alatt / szaggatott föld fölött / szisszenő golyók között / pusztíthatatlan mozdulatokat végeztek / az asszonyok / akik sohasem tanultak filozófiát” (Ballada a fáradt asszonyokról).

Fontosnak tartom kiemelni, hogy nem egyszerű lírai életképek ezek a versek, hanem egy valamilyen egészből kivágott és kinagyított „felvételek”, s ennek az eljárásnak köszönhetően általános érvényt nyerő, jelképes tartalmakkal gazdagodott művészi szövegek az erőszaknak kitett mindenkori egyénről vagy közösségről, bűnről és bűnhődésről vagy a félelmet is legyőző cselekvő helytállásról.

A történelemben, illetve az egyes ember életében a lényegi pontokat a drámai fordulatokban találja meg a költő, amelyekből kiindulva próbál számot adni a megtörténtekről. Kendőzetlenül teszi ezt Király, illúzióktól mentes, józan, kritikus szemlélettel. Törekvését ő maga így összegzi: „Csak a pontosság fontos: így és így volt. / Csak az igazság, a bonthatatlan” (A hosszú költemény). A nyers és drámai valóság nyelvi leképezése ezért sok esetben szikársággal, a díszítettségről való lemondással jár. Igazi paradoxonnal szolgál viszont a költő, minthogy plasztikus módon és visszafogott verszenével ad hangot ennek a gondolatnak: „Kezdődik a versek őszies vetkőzése. / Veszti díszét a szó, szél tovakapja.”

Esetenként nemcsak a szavak dísze tűnik el, de a szóvégi hang is „lekophat” vagy átalakulhat valamely költői játék nyomán, s a megmaradt „szó” ezáltal jelentését is veszíti, csak hangzó „anyagként” tölti be szerepét a versben – válaszol például a rímhívó szóra –, amely éppen a költő birtokáról, vagyis koronájáról ad jelentést, az ismert Arany-balladát parafrazeálva:

Felség, valóban koronám
legszebb gyémántja vers.
Földet, folyót, legelni jót,
Hegy-völgyet benne lels.

(Februári forgács)

A költő birtoka tehát a vers, amelyben bölcsőhelyét, szülőföldjét fedezhetni fel, egy olyan szellemi tájat, amely Király László írói univerzumában 2010 óta immár a vigasztalan Akasztóhegy nevet viseli. (Erdélyi Híradó Kiadó, 2010)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.