Kátrányszag, hideg füst, neonfény. Az udvaron feldőlt kerti bútorok. Rozsdás vasak, nyikorgó ajtók. Emberek élnek itt is – egymás hegyén-hátán, társbérletben, lebbenő függönyök mögött. A várostól nem messze kráterszerű mélyedések, beomlott tárnák, amelyeket lassan megtölt a víz. A felszínük higanyosan fényes, mozdulatlan. Elhagyott barakkok, lecsupaszított gerendavázak, bádogtetők. A recenzens felsorolásból gyűjti erejét. Pedig mindez viszonylag közel van, egy éjszakányi vonatútra. Mégis: ennek a tartománynak gazdája nincs, csak birtokosa. Új felszerelésre nem adnak pénzt, elutazni nem lehet. Reparálják a régit, amíg lehet, de igazán ez sem érdekli őket. A használtpiacon több mindent lehet kapni, de talán csak ugyanazokat a dolgokat cserélgetik, a pénznek semmi értéke. Beszédjükbe idegen szavak keverednek, amelyeknek csak itt van jelentésük, végül a nyelvek egymásba olvadnak, mint kánikulában a bitumeneshordók. A táblákon pattogzik a felirat, hullanak a kettős ékezetek. Itt hamarosan minden az enyészeté lesz. Egy költő, aki korábban járt erre, és aki nagy kezdőbetűvel írta a számára lényeges fogalmakat – és ezen nevettek –, azt mondta: Desolatio, átok ül a várfalakon. És akkor aztán már nem nevettek.
Egy nő jön az éjszakai vonattal. Itt született, és itt volt gyerek. Most gyógyszert hoz, piperecikket, használati tárgyakat és némi reményt. Ismeri az életet. Errefelé olykor meglepetések érik – ezt is szereti –, intenzívebbek és végletesebbek az érzelmek. A feltétlen szeretetet csak pillanatokra tapasztalja meg, főként gyanakvást lát, képmutatást, gyengeséget – és apátiát. Mintha egyedül neki lennének tervei és döntései. Erős személyiség, aki mellett mindenki más úgy tűnik fel, mintha egész nap céltalanul sodródna, vagy mintha csak arra várna, hogy a sérelmeit újra lajstromba vehesse. A nő tudatosítja bennük: érti, mit miért mondanak – de nem fog velük jajongani. Leginkább tükörnek mutatja magát, arra biztat, a másik is próbálja megérteni önmagát. A csendes részvéttől és halk szeretettől a tárgyak is átlelkesülnek: a kávéfőző, a kék színű pálinkásüveg. Ilyenkor az emberek maguktól is vallanak, törékeny bizalmi állapotban. De az egyértelmű kérdésektől megijednek, bezárkóznak, vagy zavaros mesékbe kezdenek, amelyekben a mondataik vége mást mond, mint az eleje.
A nőnek otthon ez a foglalkozása: klinikai pszichológus. Ha végképp elfárad, alszik: váróteremben, vonatfülkében, kerti széken. Szinte céltudatosan – nem fél senkitől, a négy szürke férfitól sem. Tudja, hogy vannak olyan ellenőrök, akik láthatóak, és akik (amelyek) láthatatlanok. A lakásokba is kétféleképpen lehet bemenni, úgy, hogy a lakók észrevegyék, és úgy is, hogy minden rejtve maradjon.
Magányosnak tűnik, pedig férje is van. Amikor hazamegy, magnóra mondja az élményeit; egy barátnője legépeli, és a férfi novellákat alkot belőle. Csak keveset változtat rajtuk, mégis más lesz a fénytörésük – és a saját neve alatt adja ki őket. De azért a könyv elején ott van az ajánlás egy bizonyos A.-nak, hálával, és nyilván köszönettel is.
*
Polcz Alaine-ről és Mészöly Miklós 1970-ben megjelent Pontos történetek, útközben című könyvéről van szó. A korabeli olvasók többségének fogalma sem volt róla, hogy ki ez az „A.” S arról sem, hogy Mészöly Miklós több más írásának az alapanyagát is Polcz Alaine-től kapta, vagy szereplőjét róla mintázta. Anni alakját Az ablakmosó című drámából, a Lányét a Bunkerből. Alaine mesélte az Állatok, emberek szüzséjét, róla szól a Teréz krónikája, és velük esett meg az, amiből Az árnyék, A mulasztás és a Jelentés öt egérről című novellák lettek. Mígnem Mészöly egyszer felkiáltott: „Elég volt! Többet nem írlak meg! Elég volt mindenből!” Pár nappal előtte valaki azt mondta Polcz Alaine-nek: „Miklós igazán nagy író nem lehet addig, míg nem lép túl Magán.” És lőn.
*
De ez már az Egész lényeddel című könyvből tudható. Mert jött egy év, amikor hirtelen mindenki szabad lett, s a dolgokat úgy intézték, hogy a népek azt higgyék, mindezt ők csinálták. A tartományban még forradalmat is rendeztek, de ebbe most ne menjünk bele, mert aki ezt, a forradalmat kétségbe vonja, arra azt mondják: destruktív, vagy ami még rosszabb: az erkölcsi relativizmus foglya. Végre a nőnek is napvilágot lát az első regénye, az Asszony a fronton. Remekmű. S követi a többi – nem mind remekmű. Közben a férfi megbetegszik, és a nő ápolja. Ha a nő elmegy otthonról, a férfi órákig az ablak előtt áll, és várja vissza. Amikor a nő megérkezik, a férfi elfordítja a fejét. A férfi halála után a nő sokáig halogatja, hogy belenézzen az írói hagyatékba. Saját magától is talál egy kéziratot, még 1977-ben adta a férfinak – karácsonyi ajándékként –, hogy a szokott módon feldolgozhassa. Az első lapon ott a cím, amit a férfi adott: Halál és cserepek. Komoly és ironikus: a nő temetésre utazik, és hozza-viszi az ajándék cserépedényeket. Javítások, jelölések is vannak a szövegben, de a kiadására nem került sor, nyilván közbejött a „nagy író”-korszak.
*
A mű 2002-ben jelenik meg, Karácsonyi utazás címmel. Az előszó szerint Polcz Alaine – ami a stilizálást illeti – Mészöly Miklós munkamódszerét követte, a Karácsonyi utazás egyben-másban mégis több lett, mint egy újabb pontos történet. Persze ismét jönnek a rokonok, és mondják, végeérhetetlenül, ezúttal sokkos állapotban. A nő nem érti őket, csak áll, mint a hurrikán szívében. Jóvátehetetlen dolog történt, veszekedtek vagy dulakodtak, és egy ember – aki a nő számára Vízaknát és a gyerekkorát jelentette – meghalt. Az ő temetésére jött. Ez az ember a halála előtt ördögökkel küzdött, és most itt vannak a magukból kifordult, őrjöngő rokonok. Ordítanak és rikácsolnak. Valaki elvette a halott pénzét, a cukrot és a teát. Ellenben ott a hátrahagyott villanyszámla. Most ki fizesse ki? Kicsinyes és aljas vádak repkednek a szürke ég alatt, a nyitott koporsónál. Talán ezzel akarják elfedni azt, hogy valaki az emberölés bűnében is vétkes. A nő számára mindez már kiderítetlen marad. A temetés napja – nem mellesleg – karácsony szombatja. „Nálunk tilos a karácsony. Úgy lopkodják a fákat, úgy veszik feketén, hogy mégis legyen valami” – mondja az egyik rokon.
A nő másnap hajnalban indul a vonathoz, szikrázó, kemény hidegben. Elég volt. A fagyott talajra éjjel eső esett, s most mindent csillogó jégpáncél borít. A szülőföldjét már nem érintheti. Eddig Erdély jelentette neki az erőt és a felfrissülést, itt érezte a gyökereit. Most tanácstalan: „Igazában otthon már sehol sem vagyok, illetőleg itt is, ott is, de az nem az igazi. Itt már nem tudnék élni.” De Kolozsvárott már jobban érzi magát. Akkor hogyan van ez? Mindegy. Vonat, alvás, hozza a cserepeket. Úgyis elajándékozza mind. (Jelenkor, 2006; 2007)
