Buda Ferenc: Színre szín

Napjainkban igencsak föllendült az ősök kutatása, a magyarság eredetével kapcsolatos vélemények gazdagon itatják át szellemi életünket. Sok a vita az utóbbi időben, régi tanokat kérdőjeleznek meg sokan, mind népünk eredetét, mind vallását illetően.

Kiváló költőnk, Buda Ferenc azon gondolkodóink egyike, akik az irodalom eszközeivel és a szélsőségektől mentesen ápolják a nemes hagyományt, s most egy küllemében is gyönyörű könyvvel járul hozzá ezen kincsek gazdagításához. A Színre szín című kötet két mesejátékot tartalmaz. (S ha már a külsőről szó esett, említsük meg, hogy mindez a tervező és címlapot gondozó Nagy Andrást dicséri.)

A Csillaglépő Csodaszarvas bábszínpadra szánt mesejáték. Bevallottan Arany János példáján föllelkesülve eredt Buda Ferenc a hunok és a magyarok kapcsolatát megörökítő múlt nyomába. „Írás közben három sarkalatos fogódzóm volt: az érzékelhető, nyers valóság, a kerek égboltig felható s onnét visszaszálló mítosz, s végül, de nem utolsósorban a nyelv, az anyanyelv megtartó ereje” – olvassuk az ajánlásban. S valóban: különösen fontos itt az anyanyelv megtartó ereje, az örökölt kultúra és szellemiség maradandó értékeinek őrzése. A költő ezúttal is a tőle megszokott szintű teljesítményt nyújtja.

A Csillaglépő Csodaszarvas főhőse maga az Énekmondó. Ő az, akire elsőként vetül a fénysugár, és ő az, aki elvezeti az olvasót Hunor és Magor csodaszarvasos útján. Az ő szövegének egyik részlete: „Előttünk mind-mind elterül, / egy marad érintetlenül: / egyes-egyedül egymaga / Szarvasünő-Szépanya, / szeme közt hajnal csillaga, / tizenkét ágú korona / tündököl arany homlokán, / fény sajog minden ág-bogán.” Különböző ősi értékek jelennek meg itt együtt, egyszerre hagyományos és modern módon, s közben gondolhatunk a Boldogasszony- vagy Mária-kultuszra, valamint a Szent Korona-tiszteletre is. A csodaszarvas is jelkép, űzik, kergetik, és amikor „…a nap eltelik, / sehol a vad – eltűnik”. A csodaszarvas elérhetetlen marad, mint az ember oly sok vágya és álma.

Aztán a szép lányok tündérligete a másik elérendő cél. Gyönyörű dalok hangoznak fel, például: „Hattyú szállott a vizekre, / haj! / Bánat szállott a szívemre, / haj! // Hess el, hattyú, a vizekről, / haj! / Szállj el, bánat, a szívemről, / haj!” A magyar folklór legszebb darabjaira emlékeztetnek ezek a sorok. Aztán a két szép lány évődő dialógusa után a boldog egymásra találás mozzanata. Idevág egy idézet Buda Ferenctől: „Számomra az írás: örök túlélési esély és gyakorlat, az elmúlás késleltetése. De sohasem verseny – hacsak nem játékból.”

A harmadik jelenésben a boldog nász bemutatására kerül sor. Hunor és Magor, az 1. és a 2. lány, valamint a vőfély és a násznagy szövege újfent a népi hagyomány szép nyelvi megnyilvánulása. Buda Ferenc remek érzékkel építi be költői világába a legősibb és a későbbi hagyomány elemeit, és mindezt saját nyelv- és stílusteremtő értékeivel ötvözi. Az utolsó szó pedig újra az Énekmondóé: „Egy a biztos: vagyunk, voltunk, / s hol így, hol úgy boldogultunk / röpke óráig-ideig: / jó ezerszáz esztendeig, / s míg a szavunk el nem sorvad, / addig virrad ránk a holnap.” Ne sorvadjon el a szó, hiszen ez a túlélés záloga minden időben – üzeni az Énekmondó és a költő. A szarvas viszont eltűnt, illetve a „Menny-ég sátorába” költözött.

A kötet másik műve, a Mátyás király és a cinkotai kántor más időben, más körülmények között játszódik, és megformálása is különböző. A téma ezúttal is hálás, hiszen mindig időszerűek azok a minőségek (például az igazságkeresés), amelyek ebben a mesejátékban is hangot kapnak. Némi nosztalgia is szerepet játszik mindebben, hiszen sokan állítják, hogy a magyar történelem utolsó dicső korszaka volt Mátyásé, aki a reneszánsz kultúráért is sokat tett. Buda Ferenc itt is a hagyományra, elsősorban a magyar népmondakincsre tud építeni, ezt az értékvilágot gazdagítja tovább. Itt is főszereplő az Énekmondó, aki magyaros versritmusban közvetíti üzenetét. Például így: „Alig-alig hajnallik még / Isten áldott napja, / Mátyás király a gúnyáját / magára felkapja. // Beöltözik ütött-kopott / deáki ruhába, / s azon nyomban el is indul / gyalog Cinkotára.”

Életszerű és gördülékeny a meseszövés. A deákruhába öltözött király tömör jellemrajza is kiváló. Hasonlóképpen a cinkotai kántoré, valamint azok a részletek, amelyekben megismerhetjük a plébános gyarlóságát. Mátyás aztán a kántor eszén is túljár, és ez akkor derül ki, amikor a király levelét elviszi a paphoz. Buda Ferenc dramaturgiai értelemben is uralja anyagát, a szituáció, a cselekmény szövése minden teintetben megfelel a színpadi követelményeknek. A plébános és a kántor jelenete bővelkedik szellemes, humoros részletekben. A siránkozó egyházi embert például a kántor „plébánatosnak” nevezi, és az is kiderül, hogy vannak, akik közelebb állnak a krisztusi tanításhoz, mint az arra éppen hivatott ember…

Aztán a szellemes fordulat: amikor Mátyás király hívatja a papot, s az félelmében azt javasolja, hogy helyette a kántor vegye föl a reverendát, és menjen álruhában a királyi udvarba. A dolog pikantériája, hogy a király is álruhában tette tiszteletét Cinkotán…

Buda Ferenc mindkét mesejátéka remeklés. Segít abban, hogy színről színre lássunk, ne csak a tükör által homályosan.

Buda Ferenc: Színre szín, Holnap Kiadó, 2010